A mindenféle vad kánikulában is folyton egyenletesen hűvös kamra nekem félig-meddig tiltott helynek számított. Nem volt ugyan kimondva, hogy tilos oda a bejárás, de ha Mamám véletlenül észrevett odabent, mindig ingerülten kérdőre vont tartózkodásom céljáról. Leggyakrabban azért léphettem be a tágas, északi fekvésű, a nagykonyhából nyíló helyiségbe, hogy az étkezésekhez a kenyeret kihozzam onnan. Ám a kenyereskosár közvetlenül az ajtó mellett állt egy hokedlin, így aztán éppen csak körülnézni lehetett a fantasztikus éléskamrában, alaposabban felderíteni nemigen. Hasonlóképpen azokhoz az alkalmakhoz, amikor a maradék süteményért, ebédért küldött be a nagyanyám.
Pedig a kamra – ennek megfelelője otthon a sokkal kisebb, sötétebb és igazság szerint rendetlenebb meg koszosabb spejz volt – a csodák birodalmának tűnt föl a szememben. Az orosházi éléskamrának sem volt rendes ablaka, csak egy szúnyoghálóval fedett szellőzőnyílása – akárcsak az otthoninak –, mégis egészen világos volt. Számos polc és szép, míves, öreg sublótok alkották a berendezését. A polcokat zömmel a savanyúságok és befőttek garmadája foglalta el. Példás rendben és ésszerű csoportosításban sorjáztak a tökéletes konyhatechnikával tartósított befőttek: cseresznye, meggy, sárga- és őszibarack, alma, körte, savanyított uborka, kis dinnye, csalamádé, előfőzött lecsó, na meg a lekvár-arzenál. Mamám befőzésben is világbajnok volt. Az ő őszibarackja nem sötétedett meg. Anyám ezen évtizedekig bosszankodott, de nem volt képes ellesni a know-how-ját. Mamám kompótjai éppen annyira voltak édesek, ropogósak és mégis elomlók, amennyire kellett. Savanyúságaival egyszerűen nem lehetett versenyezni. Ezekkel is úgy jártam, mint annyiféle ételével és süteményével, a hiány maradt csak meg a gyermekkori kulináris gyönyörök után, soha azóta nem bírtam igazán finom vizes uborkát vagy szilvalekvárt találni. Igazi különlegességeket is készített, egészben, magostul eltett, savanyított, ropogós sárgabarackot, például. Orosházán egyébként is természetes dolog volt, hogy sültekhez időnként nem savanyút, hanem édes befőttet bontottak. Anyám ezt furcsállta ugyan, de maga is lelkes híve lett a módinak. Sült kacsa sárgabarack-befőttel, rántott csirkemell enyhén rumos meggyel – hát, ezekről csak áhítattal szabad megemlékezni.
A lenyűgöző befőtt-hadsereg mellett nagy ötliteres üvegekben szárazbabok, tarka és fehér, sárgaborsó, lencse. Gusztusos lenvászon zsákokban szögekre akasztva mák, héjas dió és külön dióbél. Mellettük az étkezési búza, abból készült csíráztatás után édesapám kedvence, a csíramálé. Volt aztán még egy zacskó, abban meg az én kedvencem, a pattogatni való kukorica. Az egyik sublót tetején nagy fémtartályokban kétféle liszt, cukor, dara, egy kisebbikben a rizs. Mindegyikben külön-külön csinos falapátok a szedéshez. A porcukor benne maradt a bolti zacskóban, hiszen az csak ritkán, a süteményekhez kellett. A másik sublóton egy nagy mázas tál, ebben gyűlögetett a szárazkenyér lassacskán. Hiszen kenyérből alig-alig maradt felesleg, viszont szárazkenyérre mégis szükség volt a fasírthoz meg panírozáshoz. A zsömlemorzsát nagyanyám csakis frissen reszelte le, szükség szerinti mennyiségben. Ugyanezen a sublóton várták a pillanatot a darálók, mák-, dió- és húsdaráló példás tisztaságban ragyogott mindig. Oldalt egy magasabb sublóton álltak a szép metszett üvegek, üvegdugókkal lezárva, bennük különféle színű likőrök. Ezeket is nagyanyám varázsolta készen vásárolt pálinkaalapból. Aztán két hasábformájú üveg, kétféle méregerős pálinkával. Ebből jeles vendégek kaptak, nagy ünnepekkor a felnőtt férfiak, és nagy ritkán vasárnap ebéd előtt nagyapám. Néha Mamámnak hirtelen jókedve támadt, s előcsoszogott az egyik üveg pálinkával, elővett egy gyűszűnyi stampedlis poharat, és öntött az öregnek belőle. Az meg huncutul rám csippentette a szemét, és hangos „isten, isten!” köszöntéssel egy szuszra megitta. Miután letette az üres poharat, legényesen hátratolta a kalapját, odaugrott nagyanyámhoz, átfogta a derekát, és felrikkantott:
– Na, galambom, forduljunk egyet.
Mamám nevetve, gyöngéden eltaszította, de addigra már mind a hárman kacagtunk tele szájjal. Ritka kedves pillanatok voltak.
A pálinkás üvegek mellett egyébként ott állt még egy literes portorico rum is, szintén a sütéshez, befőzéshez kellhetett. Egy szögletes kis fonott kosárban néhány sütőporos és vaníliacukros zacskó. Mögötte pedig kisebb, díszes, metszett üvegek, tele mogyoróval, mandulával és mazsolával. Soha nem volt ahhoz bátorságom, hogy akárcsak egyetlen szemet is kivegyek, pedig ezek a finomságok majdnem annyira megkísértettek, mint a kenyérfélék. A sublót mellett egy nagyobb meg egy kisebb gyúródeszka, sodrófákkal, makulátlanul tisztára súrolva. A falakon mázas és fém palacsinta- meg tarkedlisütők, kuglóf-, őzgerinc- és tortaformák, mellettük vagy tucatnyi ilyen-olyan tepsi. Lógott még ott néhány hatalmas fakanál, disznótorhoz meg a szilvalekvár kevergetéséhez. Meg még számos izgalmas tárgy, és azoknál is izgalmasabb élelem.
Az egész kamra, a milliméternyi pontossággal körbevágott celofánpapír a befőtteken, a ragyogó tisztaság, az ésszerű készletezés és elhelyezés roppant imponáló volt. El kellett ismernem, hogy még a meglehetősen erős helyi mezőnyből is fejmagassággal emelkedik ki a nagyanyám. Nem mindennapi intelligenciával tervezte el a háztartás és a gazdaság irányítását, optimalizálta a tennivalókat, de a szükséges munkát mindig ráfordította az egyes ügyekre. Kevés, ha azt mondom rá, akkurátus és igényes volt. A tökéletességre törekedett, és nagyon sokszor meg is közelítette azt. Szinte minden ebédje élményszámba ment, a sütésben pedig verhetetlen volt. Ha cukrászdát nyitott volna, talán még az én unokáim is milliomosok lehetnének. A francia krémese leírásához Tolsztojnak kellett volna születnem. Mamám a konyhai, gazdasszonyi ügyekben legalább olyan szinten „listavezető” volt, mint Papám a kertészetben. Erről tanúskodott a csodás látványú és még csodásabb illatú éléskamrája is.
Abban a hűvös birodalomban csak olyankor lehetett garázdálkodni, amikor a nyaralás végén megérkeztek a szüleim. S nyári szabadság fedőnév alatt nekifogtak a szülői (anyósi) porta rekonstrukciós munkálatainak. Többek között, kimeszelték a kamrát, s olyankor mindent ki kellett cipelni a tornácra. A faterom meszelt, anyám a bútorokat súrolta, majd a végén egy durva súrolókefével a hatszögletű barna járólapokat is. Ilyenkor ki lehetett húzogatni a sublótok titkokat rejtő fiókjait, kiszedegetni a kikeményített abroszokat, asztalkendőket, törülközőket. Már csak megfogni is élvezet volt a kemény szövésű, finoman hímzett lenvászon holmit, beleszagolni pedig újabb életre szóló élmény. A természetes anyag, az egyszerű mosószappan, kékítő és keményítő illata keveredett össze a fiókok sarkában gondosan elhelyezett szárított levendulacsokrokéval. Sajnálhatja, aki már nem érezhet ilyet a nagy büdös 21. században.
Az alsóbb fiókok pedig egészen misztikus tárgyakat rejtettek: egy furcsa kis fém szerkezetről kiderült, hogy diótörő – nahát, ilyen is van? Amott meg egy búvárszivattyú alkatrésze, mondja apám. Ennek már a neve is mennyire egzotikus: búvárszivattyú. Mellette borfokoló, hát, azt már végképpen nem lehet tudni, mire is való, de jól néz ki. A legnagyobb kincset a nagy sublót legalsó fiókja rejtette. Régi-régi képesújságok és ódon mesekönyvek tucatjait még édesapám gyerekkorából.
– Ki nem viheted a házból! – ripakodott rám kórusban Mamám és nagybátyám, féltve a jusst.
Amit aztán szerencsétlen, rosszra való nagybátyám az utolsó szögig elkótyavetyélt. Egy nyomorult poharat vagy egy gyűrött képeslapot nem kaptunk a nagyszülői házból. Minden csak az emlékekben él, egyre élesebben. Pedig a könyvek között igazi ritkaságokat találtam. A legnagyobb felfedezés egy múlt század eleji Gulliver volt. Ezt a konyha széles küszöbén vagy az átmelegedett tornác kövezetén ülve olvastam végig többször egymás után. A liliputi részt, persze, már ismertem a Hullából, vagyis az otthoni moziból. (A mellettünk lévő Temetkezési Intézet kultúrházában rendezett vetítésekre járt akkoriban az egész környék hetente kétszer. S a vetítőhelyre a népnyelv rögtön ráragasztotta a Hulla mozi nevet.) A Walt Disney-filmet kerestem a könyv lapjain is, de valami egészen mást találtam. Volt, persze, hasonlóság és átfedés a történetben, de amit olvastam, az mégis teljesen másmilyen volt, mint az édi-bédi rajzfilm. Csodálkozásom és csodálatom csak nőttön nőtt, amikor kiderült, hogy a történet nemcsak az óriások birodalmában folytatódik, hanem Gulliver még elutazik a tudósok szörnyű és a nyihahák varázsos világába is. Szíven ütött a felfedezés: amit a moziban láttam, az egész egyszerűen nem hasonlít a könyvre. Rögtön átláttam, hogy annak a furcsa nevű embernek, annak a Swiftnek, csak annyi köze van a Hullában vetített filmhez, hogy némely ötletét és sztori-elemét kölcsönvették tőle a rajzfilmesek. Szó sincs róla, hogy ne tetszett volna az animáció, de azt pontosan tudtam, hogy a könyv lapjairól valami sokkal komolyabb, mélyebb, gazdagabb dolog támad fel. Attól is meghatódtam, hogy az öreg könyv tán évtizedek óta feküdt elfelejtve a fiók-sírjában, és most egy véletlennek köszönhetően feléledt. Kissé poros és penész szagú hűvös lapjai a meleg tornácon átizzottak, kedves rajzai szinte kiszínesedtek.
Ez volt az első könyv, amit tiszta szívemből, szenvedélyesen megszerettem. Egész nyáron át olvasgattam. Vagy háromszor egymás után az elejétől a végéig, aztán szemelgetve a legkedvesebb részeket. Máskor meg csak a képeket nézegettem, és azok alapján a magam módján idéztem fel az eseményeket, de leginkább odaképzeltem magamat is a történetbe, persze, az okosak és jók közé, valahová előre. Határozottan emlékszem rá, hogy olyan élményt nyújtott az a távoli, kimondhatatlan nevű író, amilyenhez foghatót addig el sem tudtam képzelni. Egyszeriben megértettem, hogy egy olyan kapun léptem be, amelyik egy másik világba vezet be. Felfedeztem, hogy létezik egy univerzum, amelyik addig rejtve maradt a szemem elől. Ez a második világ betűkből épül fel, s legalább olyan gazdag, mint a valóságosnak látszó. Bizonyára ezt azokon a nyári délutánokon még egyáltalán nem így fogtam fel, de azt pontosan tudtam, hogy ebből a betűvilágból már többé nem is akarok kikeveredni.
A szívem megszakadt, hogy a nyaralás végeztével – bár titkon reméltem, de – nem kaphattam meg a könyvet. Vissza kellett süllyeszteni a sublót alsó polcának mélyére. Mamám az ajtóból ellenőrizte, hogy szót fogadok-e, s mosolyogva biztatott, hogy majd jövő nyáron ugyanott megtalálom, ha keresem. Apám a vonaton hazafelé megvigasztalt. Arra biztatott, hogy iratkozzam be a kerületi könyvtárba, meg azt is elhatározta, hogy a sufniba, padlásra szétszórt régi könyveit is előhalássza a számomra.
Azért az öreg Gulliver-könyv még ma is gyakran az eszembe jut, s csak remélni tudom, hogy nem a szemétbe hajították, hanem valakinek a könyvespolcán várja újabb rajongó olvasóját.
