Csala Károly   Az élet félrím-álom  A kisfiú, ki voltam, felnőtt korra ébredt, és talált magáról   egy öregkori képet.   Pesszimistán Minden nap egy-egy kudarcot programozok be magamnak. Ezt munkának hívom. Ettől lesz fogytán az élet.   Az öregkor elé Még nem vagyok vén gyerek, s…

Csala Károly Hangok  Laktunk bérházban. Istenhangon házmesterné ordibált a gangon. Költöztünk városvégi zöldbe; itt mindent családricsaj tölt be. Már üdülünk, föl, szinte, ha éjjel álmunkat kutyadal tördeli széjjel.   Anti bá’  Hej, lakodalmast zeng már Dionüszosz, a lármás, vagy tán…

Csala Károly   Bölcs állatiság                      „Nincs közönséges állat.”                                 E.T.A. Hoffmann   Nem hagyjuk éhen cicánkat, hiszen ő nálunk családtag, és beszélgetünk is vele, igyekszünk kilesni véleményét, egy-két titkát és érzeményét, szerzett s bírt…

Csala Károly Átváltozásaim  Más vagyok én délelőtt, mint délután, s nyár kedvence vagyok, kit tél utál. Átváltozom én, bizisten, önkény nélkül. Mint piros kikelet is ahogy őszbe kékül.   Mától  Mától ősz van,             akármit  mond a naptár. Örülj, vagy siránkozz: csak ennyit…

A hely egészen más. Mások az arcok, a szagok, de mégis. Azért ez valahogyan mégis a régi önki. Hiába a poros műanyag sárkány, a bambuszrügy meg a currys rizs, a vágott szemű pultoslány, itt valami mélyen gyökerező pesti tradíció bukkant fel újra. Emlékszem, amikor alig láttunk még eleven kínait, már…

Arról már sokan és sokat beszéltek, hogy mit jelentett Tabák Lajos Szolnoknak. Nagyon is sokat, s az a figyelem és törődés, amit tapasztalhatott még életében a szűkebb pátriájától – mindenekelőtt a megtisztelő díszpolgári cím –, jól mutatja, hogy ez a város képes megbecsülni értékes embereit.…

Régi fényképeket nézegetni élvezetes és tanulságos is. A régi fotók józanságra intenek. Személyes sorsunk a térben és az időben is halvány ponttá kezd zsugorodni a múlt látványának gazdag életszerűségétől. Létünk a nagy egészben apró mozzanat. Megrázó tán, de nem nagy felfedezés. Ha Marcus…

Vigyázni kell a fotográfusokkal. Több évtizedes tapasztalat mondatja ezt velem. Hallgassanak rám. A fotográfus rendez egy kiállítást, mondjuk, Azok a 60-as, 70-ek évek címmel, s rögtön azt a látszatot kelti, hogy a manapság oly divatos – és valljuk be, oly szánalmas – nosztalgia hullámára akarna…

Ebből az új kiállításból úgy látszik, Szilágyi Lenke egészen másba fogott, mint amit már megszokhattunk tőle. Nem fekete-fehérben, hanem színesben fényképez, nem az itt-ott elé táruló esetlegességekből örökít meg olyan momentumokat, amelyekben érez valami számára fontosat a világot járva, hanem…

Félve kezdem a mondókámat, mert amiről szólni akarok, azzal felbőszítettem már korábban jó néhány fotográfust, aki a természetet tartja fő vagy egyetlen témájának. Mégis újra csak előhozakodom vele, mert Zsila Sándor barátom mostani tárlata felbátorít, s az igazamban tán akarata ellenére is…