Szép a reggel. Erősnek és derűsnek érzem magam. Szinte külön-külön jelzik az izmaim, mennyire jót tett most a torna. A teraszon iszom a kávét. Éppen finom. A hőfoka, az ereje és a tej aránya. A kedves kávézós bögrémet meg egész egyszerűen jó megfogni és jó a számhoz emelni. Talán butaság, de a kávéra egyre háklisabb vagyok. Ha nem ideális, képes elrontani a hangulatomat. Hülyeség. De a ma reggel ajándék. Simogat a nyár eleji korai napsugár. Mintha a nálam lakó feketerigó a szokásosnál is szebben dalolna a nagy fűzfán, pedig alapból Placido Domingo. 

Klasszul be van osztva a napom. Izgalmas programok és feladatok. De nem kell sietnem sehová. Van bőven időm. Válogatok a ruhák között. És igen, előveszem a nyári táskámat: jöjjenek a színek! Itt az ideje. 

Szépen beágyazok. Az ő helyét a franciaágyon megint végigsimítom, mint minden nap. Azóta. Valamit mondok is neki fennhangon. Nem, nem szoktam folyton beszélni hozzá, de néhány éve valahogyan időnként mondanom kell valamit neki. Ki kell mondanom szavakat. Általában el is mosolyodok közben. Nem tudom, miért. 

Hoppá, szól a telefon. Nem baj, van időm fölvenni. Régi kedves barát került elő. És jól van! Nagyon is. Legyenek már jól az emberek. Legalább egy ideig. Ezen a szép nyári napon mindenképpen. Ne kapjak rossz hírt, sírást, panaszt. Csak a jó jöjjön!

Okosan körüljárom a lakást és mindent kétszer ellenőrzök. Nem felejtek otthon semmit. Kivételesen. A forgalom átlagos. A kereszteződésnél egy jóképű srác beenged. Intek köszönetképpen. Visszamosolyog. Rádió bekapcs és milyen szerencse: Strauss Négy utolsó dal. Fölhangosítom. Leírhatatlanul gyönyörű. Soha sem felejtem el, amikor először hallottam, percekig nem voltam képes megszólalni, amikor vége lett. Aztán mindent elolvastam róla és tucatnyi előadásban meghallgattam.

Már a vége felé járnak, sajnos. A Lefekvéskor utolsó taktusainál:

"Dolgaid elhagyd, kezem,
felejts, elmém, minden eszmét,
érzékeim – csöndesen:
én itt már csak szenderegnék."

A csodás utolsó dal következik, az Alkonyfényben: 

"Jártunk mi rosszban-jóban,
fogtuk egymás kezét,
pihenjünk most, valóban,
csend honol szerteszét.

A völgyek elnyugosznak,
alkonyhomályon át
illatálmos magasnak
még két pacsirta vág.

Hagyd rájuk a csapongást,
vár ránk a nyugalom:
jöjj, el ne vétsük egymást
ég-föld magányokon."

Éppen a kiserdőnél járok. Mosolygok annyira fájdalmasan gyönyörű zene. A fák közt beszűrődik a fény és a harsány zöld levelek lüktetnek az élettől. És akkor ott a semmiből ront rám a görcs. Szorítanom kell a kormányt, úgy megvonaglok. És valahonnan mélyről, legbelülről feltör a zokogás. Alig marad időm félreállni. Úgy patakzik a könnyem, hogy elhomályosul a látásom. Hallani akarom a dalt. Meg jobban fölhangosítom a rádiót. Felhúzom az ablakokat, bezárom az autót. Sírok, rázkódók, csuklok. Az arcom forró, mintha felszökött volna a lázam, a kezem viszont jéghideg. Az ujjaim, amikkel markolom a kormányt, kifehérednek. De muszáj kapaszkodnom. Ha elengedném, akkor szétporladnék. A sejtjeim lassan szétválnának és a kocsi szellőzőrendszerén át ellebegnék az erdő fái között. 

Hallod – mondom neki, de nem hangosan, csak úgy belül –, mennyire szép. És mennyire fáj. Hallja, de nem szól semmit, mert fölösleges. Már nem kellenek a szavak, már csak a két fuvola triolázik halkan. Aztán csend. Már hangok sem kellenek. Csak a bársonyos, puha, sötét csend.