Néztem a trolibusz hátsó ülésén decensen helyet foglaló madárcsontú ősz asszonyt. Most is minden makulátlanul tökéletes volt rajta. Az ezüstös hullámos fürtöket a fejére simító ízléses csatok. A sötétszürke ballonkabát, a vékony gyapjú harisnyás lábon a fekete gumitalpú félcipő ragyogott a suvicktól. S hiába volt odakinn sötét novemberi havaseső, valahogyan W. néni cipőjén meg se látszott. Mennyire csodáltam őt annak idején ezért is! A takaros kis retikül összeszorított térdein nyugodott az ölében. Finom hosszú ujjait világosszürke vékony kesztyű takarta. Így aztán nem látszott az ujján az aprógyémántos platinagyűrűje. Pedig az a platinagyűrű igézett meg a legjobban az ötödik osztály évnyitóján, amikor bemutatkozott nekünk, nagyoknak. Ő lesz az osztályfőnökünk. Atyám, mennyire kifinomultnak, a maga módján szépnek és imádni valónak láttam őt. Mindent megtestesített a szememben, amire vágytam tízéves fejemmel. Az ideálom lett. Imádtam, majmoltam, lestem minden gesztusát. Úgy vágytam a figyelmét és szeretetét, ahogyan csak egy érzelmileg némileg elhanyagolt kiskamasz képes rá. A félig üres trolibuszon léptem kettőt felé, de hirtelenjében megtorpantam. Máig sem tudom, igazából miért nem mentem oda hozzá. Pedig milyen gyakran eszembe jutott W. néni az addig eltelt majd tíz év alatt. Ahogyan apránként és felemásan persze, de lassan rájöttem, hogy nem egyedül csakis magamban kell keresnem a hibát, amiért "rossz és méltatlan" voltam, amiért nem lehetett helyem a "jók" között ott a Zugló széli kis általános iskola B osztályában. Az évek múltán egyre világosabban láttam: ő volt rideg, könyörtelen és kifejezetten ártó szándékú velem szemben. Annyiszor elképzeltem a jelenetet, ahogyan elé állok és megmutatom neki ragyogó énemet. Akkor is, amikor elsőre fölvettek az elit gimnáziumba és ott olyan jól helyt álltam, hogy az egyetemre is rögtön bekerültem. Pedig 16-szoros túljelentkezés volt azon a szakpáron, ahová menni akartam. S az egyetemen is bírtam a tempót. Nagyon is. Jövőre államvizsga és nyitva előttem a lehetőségek kapuja. Tanár is lehetnék. De nem általánosban, mint W. néni, hanem gimnáziumban taníthatnék. De nem akarok. Inkább valami mást. Izgalmasabbat. Még tudós is lehetek, gondoltam bele ott a trolin állva tétován. De abba már bele is pirultam. Oda lépek elé és jó hangosan, már-már provokatív módon ráköszönök. És a fejére olvasom a vétkeit. De mégsem mozdultam. Miért nem veszünk elégtételt gyermekkorunk zsarnokain? Most, jóval később, négy évtized távlatából sem értem egészem azt a megtorpanó fiatal önmagamat. Megsajnálhattam. Hiszen alaposabban megnézve inkább kicsinek és kopottasnak láttam. Egyszerre viaskodott bennem két érzés, mint annyiszor később is. Haragudtam rá, vágytam az elégtételt, de mélyen meg is szántam a bűnőst. Értelmetlenné vált az egész. Egykori rajongásom is. És az indulat is, ami az imént még a lelkemet feszítette. W. néni megmenekült.Nem az volt a lényeg ugyanis, hogy az igazamat a fejére olvashassam. (Na, jó, egy kicsit igen.) Az lett volna a "bosszúm" célja, hogy szembesítsem önmagával, kénytelen legyen átgondolni és végül megérteni, hogy mennyire helytelenül cselekedett, gondolkodott. Hogy ő maga kimondja: igenis megérdemeltem volna a figyelmet, a támogatást, de legalább a jó szót, ha már szeretni képtelen is volt. Hogy megvilágosodjon, jó emberré váljon, átessen a könnyes megtisztuláson. Talán meg is öleljen mint lelki megmentőjét. Jó útra térítőjét. S egymásba karolva szálltunk volna le a 75-ösről. El is kísértem volna hazáig a sötét késő őszi estében, nehogy valami baja essék. Efféle idealista, bulvár romantikus elképzelések meg a túlfejlett igazságérzet és ego miatt keveredtem vitákba, konfliktusokba, szereztem az ellenségek tucatjait minden különösebb cél és értelem nélkül a felnőttnek mondott életemben is.De ott, akkor a párás és nyomott levegőjű trolibuszon meglepő módon helyet engedtem a józan belátásnak. Ha a Nobel-díjamat tolom W. néni orra alá, akkor is csak egy izgága, nagyszájú "méltatlan" prolit lát bennem. Megéreztem inkább, mintsem megértettem volna: ez a világ rendje. A tények, amikbe mindig is szerelmes voltam, amikkel olyan hibátlanul bántam, amikkel annyira tisztán és támadhatatlanul érveltem, nem számítanak sokat. Csak a környezet, a neveltetés, a meggyőződés, az, amit visszaigazolni és jutalmazni látszik a világ. A troli első ajtajához mentem, hogy jelezzek a vezetőnek. Miközben kiléptem a sáros utcára, azért még mintha elkaptam volna W. néni zavart tekintetét. Mintha megismert volna! De mire becsukódott mögöttem az ajtó, már nem voltam biztos benne, hogy nem a fantáziám játszott-e velem. Mert megvilágosodás ide vagy oda, egy kis csalóka remény azért kigyúlt bennem, hogy egykori osztályfőnököm felismert. Esetleg utánam is kérdez. Meglepődik. Tán el is gondolkozik, jól viselkedett velem? Jó tanár volt ő? S mire hazaértem, fejben már nagyjából meg is írtam a fejlődésregényt egy nyugdíjas pedagógusról, akit egy elkapott tekintet a helyes ideológia és életvezetés ösvényére kormányzott. Miután fejben (már megint) megoldottam a világ fő baját, el is felejtettem korábbi keserűn józan gondolataimat úgy negyvenvalahány évre. Hogy aztán munkahelyeken, ismeretségi körben, családban, barátok és ellenségek között sok-sok sebet ejtsek és túlzottan is sokat kapjak még. A belátás nagy dolog, de mégis szinte semmi!(A kép Chochol Károly felvételének felhasználásával készült.)
W. néni megmenekül
Néztem a trolibusz hátsó ülésén decensen helyet foglaló madárcsontú ősz asszonyt. Most is minden makulátlanul tökéletes volt rajta. Az ezüstös hullámos fürtöket a fejére simító ízléses csatok. A sötétszürke ballonkabát, a vékony gyapjú harisnyás lábon a fekete gumitalpú félcipő ragyogott a suvicktól. S hiába volt odakinn sötét novemberi havaseső, valahogyan W. néni cipőjén meg se látszott. Mennyire csodáltam őt annak idején ezért is! A takaros kis retikül összeszorított térdein nyugodott az ölében. Finom hosszú ujjait világosszürke vékony kesztyű takarta. Így aztán nem látszott az ujján az aprógyémántos platinagyűrűje. Pedig az a platinagyűrű igézett meg a legjobban az ötödik osztály évnyitóján, amikor bemutatkozott nekünk, nagyoknak. Ő lesz az osztályfőnökünk. Atyám, mennyire kifinomultnak, a maga módján szépnek és imádni valónak láttam őt. Mindent megtestesített a szememben, amire vágytam tízéves fejemmel. Az ideálom lett. Imádtam, majmoltam, lestem minden gesztusát. Úgy vágytam a figyelmét és szeretetét, ahogyan csak egy érzelmileg némileg elhanyagolt kiskamasz képes rá. A félig üres trolibuszon léptem kettőt felé, de hirtelenjében megtorpantam. Máig sem tudom, igazából miért nem mentem oda hozzá. Pedig milyen gyakran eszembe jutott W. néni az addig eltelt majd tíz év alatt. Ahogyan apránként és felemásan persze, de lassan rájöttem, hogy nem egyedül csakis magamban kell keresnem a hibát, amiért "rossz és méltatlan" voltam, amiért nem lehetett helyem a "jók" között ott a Zugló széli kis általános iskola B osztályában. Az évek múltán egyre világosabban láttam: ő volt rideg, könyörtelen és kifejezetten ártó szándékú velem szemben. Annyiszor elképzeltem a jelenetet, ahogyan elé állok és megmutatom neki ragyogó énemet. Akkor is, amikor elsőre fölvettek az elit gimnáziumba és ott olyan jól helyt álltam, hogy az egyetemre is rögtön bekerültem. Pedig 16-szoros túljelentkezés volt azon a szakpáron, ahová menni akartam. S az egyetemen is bírtam a tempót. Nagyon is. Jövőre államvizsga és nyitva előttem a lehetőségek kapuja. Tanár is lehetnék. De nem általánosban, mint W. néni, hanem gimnáziumban taníthatnék. De nem akarok. Inkább valami mást. Izgalmasabbat. Még tudós is lehetek, gondoltam bele ott a trolin állva tétován. De abba már bele is pirultam. Oda lépek elé és jó hangosan, már-már provokatív módon ráköszönök. És a fejére olvasom a vétkeit. De mégsem mozdultam. Miért nem veszünk elégtételt gyermekkorunk zsarnokain? Most, jóval később, négy évtized távlatából sem értem egészem azt a megtorpanó fiatal önmagamat. Megsajnálhattam. Hiszen alaposabban megnézve inkább kicsinek és kopottasnak láttam. Egyszerre viaskodott bennem két érzés, mint annyiszor később is. Haragudtam rá, vágytam az elégtételt, de mélyen meg is szántam a bűnőst. Értelmetlenné vált az egész. Egykori rajongásom is. És az indulat is, ami az imént még a lelkemet feszítette. W. néni megmenekült.Nem az volt a lényeg ugyanis, hogy az igazamat a fejére olvashassam. (Na, jó, egy kicsit igen.) Az lett volna a "bosszúm" célja, hogy szembesítsem önmagával, kénytelen legyen átgondolni és végül megérteni, hogy mennyire helytelenül cselekedett, gondolkodott. Hogy ő maga kimondja: igenis megérdemeltem volna a figyelmet, a támogatást, de legalább a jó szót, ha már szeretni képtelen is volt. Hogy megvilágosodjon, jó emberré váljon, átessen a könnyes megtisztuláson. Talán meg is öleljen mint lelki megmentőjét. Jó útra térítőjét. S egymásba karolva szálltunk volna le a 75-ösről. El is kísértem volna hazáig a sötét késő őszi estében, nehogy valami baja essék. Efféle idealista, bulvár romantikus elképzelések meg a túlfejlett igazságérzet és ego miatt keveredtem vitákba, konfliktusokba, szereztem az ellenségek tucatjait minden különösebb cél és értelem nélkül a felnőttnek mondott életemben is.De ott, akkor a párás és nyomott levegőjű trolibuszon meglepő módon helyet engedtem a józan belátásnak. Ha a Nobel-díjamat tolom W. néni orra alá, akkor is csak egy izgága, nagyszájú "méltatlan" prolit lát bennem. Megéreztem inkább, mintsem megértettem volna: ez a világ rendje. A tények, amikbe mindig is szerelmes voltam, amikkel olyan hibátlanul bántam, amikkel annyira tisztán és támadhatatlanul érveltem, nem számítanak sokat. Csak a környezet, a neveltetés, a meggyőződés, az, amit visszaigazolni és jutalmazni látszik a világ. A troli első ajtajához mentem, hogy jelezzek a vezetőnek. Miközben kiléptem a sáros utcára, azért még mintha elkaptam volna W. néni zavart tekintetét. Mintha megismert volna! De mire becsukódott mögöttem az ajtó, már nem voltam biztos benne, hogy nem a fantáziám játszott-e velem. Mert megvilágosodás ide vagy oda, egy kis csalóka remény azért kigyúlt bennem, hogy egykori osztályfőnököm felismert. Esetleg utánam is kérdez. Meglepődik. Tán el is gondolkozik, jól viselkedett velem? Jó tanár volt ő? S mire hazaértem, fejben már nagyjából meg is írtam a fejlődésregényt egy nyugdíjas pedagógusról, akit egy elkapott tekintet a helyes ideológia és életvezetés ösvényére kormányzott. Miután fejben (már megint) megoldottam a világ fő baját, el is felejtettem korábbi keserűn józan gondolataimat úgy negyvenvalahány évre. Hogy aztán munkahelyeken, ismeretségi körben, családban, barátok és ellenségek között sok-sok sebet ejtsek és túlzottan is sokat kapjak még. A belátás nagy dolog, de mégis szinte semmi!(A kép Chochol Károly felvételének felhasználásával készült.)
