Szép a reggel. Erősnek és derűsnek érzem magam. Szinte külön-külön jelzik az izmaim, mennyire jót tett most a torna. A teraszon iszom a kávét. Éppen finom. A hőfoka, az ereje és a tej aránya. A kedves kávézós bögrémet meg egész egyszerűen jó megfogni és jó a számhoz emelni. Talán butaság, de a kávéra egyre háklisabb vagyok. Ha nem ideális, képes elrontani a hangulatomat. Hülyeség. De a ma reggel ajándék. Simogat a nyár eleji korai napsugár. Mintha a nálam lakó feketerigó a szokásosnál is szebben dalolna a nagy fűzfán, pedig alapból Placido Domingo. 

Klasszul be van osztva a napom. Izgalmas programok és feladatok. De nem kell sietnem sehová. Van bőven időm. Válogatok a ruhák között. És igen, előveszem a nyári táskámat: jöjjenek a színek! Itt az ideje. 

Szépen beágyazok. Az ő helyét a franciaágyon megint végigsimítom, mint minden nap. Azóta. Valamit mondok is neki fennhangon. Nem, nem szoktam folyton beszélni hozzá, de néhány éve valahogyan időnként mondanom kell valamit neki. Ki kell mondanom szavakat. Általában el is mosolyodok közben. Nem tudom, miért. 

Hoppá, szól a telefon. Nem baj, van időm fölvenni. Régi kedves barát került elő. És jól van! Nagyon is. Legyenek már jól az emberek. Legalább egy ideig. Ezen a szép nyári napon mindenképpen. Ne kapjak rossz hírt, sírást, panaszt. Csak a jó jöjjön!

Okosan körüljárom a lakást és mindent kétszer ellenőrzök. Nem felejtek otthon semmit. Kivételesen. A forgalom átlagos. A kereszteződésnél egy jóképű srác beenged. Intek köszönetképpen. Visszamosolyog. Rádió bekapcs és milyen szerencse: Strauss Négy utolsó dal. Fölhangosítom. Leírhatatlanul gyönyörű. Soha sem felejtem el, amikor először hallottam, percekig nem voltam képes megszólalni, amikor vége lett. Aztán mindent elolvastam róla és tucatnyi előadásban meghallgattam.

Már a vége felé járnak, sajnos. A Lefekvéskor utolsó taktusainál:

"Dolgaid elhagyd, kezem,
felejts, elmém, minden eszmét,
érzékeim – csöndesen:
én itt már csak szenderegnék."

A csodás utolsó dal következik, az Alkonyfényben: 

"Jártunk mi rosszban-jóban,
fogtuk egymás kezét,
pihenjünk most, valóban,
csend honol szerteszét.

A völgyek elnyugosznak,
alkonyhomályon át
illatálmos magasnak
még két pacsirta vág.

Hagyd rájuk a csapongást,
vár ránk a nyugalom:
jöjj, el ne vétsük egymást
ég-föld magányokon."

Éppen a kiserdőnél járok. Mosolygok annyira fájdalmasan gyönyörű zene. A fák közt beszűrődik a fény és a harsány zöld levelek lüktetnek az élettől. És akkor ott a semmiből ront rám a görcs. Szorítanom kell a kormányt, úgy megvonaglok. És valahonnan mélyről, legbelülről feltör a zokogás. Alig marad időm félreállni. Úgy patakzik a könnyem, hogy elhomályosul a látásom. Hallani akarom a dalt. Meg jobban fölhangosítom a rádiót. Felhúzom az ablakokat, bezárom az autót. Sírok, rázkódók, csuklok. Az arcom forró, mintha felszökött volna a lázam, a kezem viszont jéghideg. Az ujjaim, amikkel markolom a kormányt, kifehérednek. De muszáj kapaszkodnom. Ha elengedném, akkor szétporladnék. A sejtjeim lassan szétválnának és a kocsi szellőzőrendszerén át ellebegnék az erdő fái között. 

Hallod – mondom neki, de nem hangosan, csak úgy belül –, mennyire szép. És mennyire fáj. Hallja, de nem szól semmit, mert fölösleges. Már nem kellenek a szavak, már csak a két fuvola triolázik halkan. Aztán csend. Már hangok sem kellenek. Csak a bársonyos, puha, sötét csend. 

Szeretem és tisztelem. Igazi humanistának ismerem sok-sok évtizede. Most mégis kényelmetlen volt a gondolatait olvasni. Meglepett. Valami ilyesmit írt: előbb az éhező gyerekeket vegyük észre, ne a szomszéd síró kutyáját. 

Na, de hogy? És miért? Miért is kell prioritásokat kijelölnöm az empátiámban? Persze, persze, értem. Mielőtt megköveznek, leszögezem gyorsan. A nyilvánvalót. Ugyanúgy gondolom, ahogyan ő: nem tűrhető, nem lenne tűrhető semmilyen (ember)gyerek bántalmazása, szenvedése. Sehol és soha sem. Miért gondolom így? És miért gondolja ő is? A természetes ösztönünk diktálja ezt. Meg még ki tudja mennyi tudatalatti és félig tudatos emóció dolgozik bennünk, amikor szenvedő gyerekeket látunk. Meg persze a civilizációnk, kultúránk s ebből fakadó neveltetésünk során tanult együttérzésünk, felelősség vállalásunk mozgósítja jobbik felünket. 

Abban szinte teljesen biztos vagyok, hogy a homo sapiens és a többi élőlény között nincsen olyan átléphetetlen határvonal és elkülönülés, ahogyan ezt a – elsősorban nyugati – kultúra "tanította" nekünk sokáig. Jönnek is sorra a tudományos bizonyítékok, etológiai és egyéb megfigyelések, kísérletek. De azt talán mondhatjuk, hogy mi emberek, empátiában tényleg kimagaslunk a többiek közül. Igen, másban is. Jó és rossz dolgokban. De most fókuszáljunk az együttérzésre és a felelősség vállalásra. 

Azért nem bírjuk elviselni a gyermeki szenvedés látványát, tudatát – és általában a szenvedését, bárkiét –, mert ilyen különleges lények vagyunk. Egy kicsit büszkék lehetünk ezért emberi mivoltunkra. Már ha mindenáron büszkélkedni akarunk. Szerencsés esetben, mire felnövünk, olyanok leszünk, akik késztetést éreznek rá, hogy a náluk gyengébbet, szerencsétlenebbet, szomorút és szenvedőt, a kiszolgáltatottakat különösen segítsük valahogyan. Kimentsük őket a nehéz helyzetükből, akár hosszan támogassuk a bajban levőket, igyekezzünk mások figyelmét is felkelteni a problémájuk iránt.  

Azt hiszem, talán Nádas Péter mondta egy interjúban: úgy gondolja, nincsenek tökéletesen kegyetlen és gonosz emberek. Nincsenek olyanok, akikben az együttérzésnek semmilyen formája, mértéke nem alakult ki. Legföljebb elfojtják valamiért. Na, de a többség nem is fojtja el. Vagy nem mindennel és mindenkivel szemben nyomja el az empátiáját. Tagadhatatlan ugyanis, hogy ismerünk olyan keserű és csalódott embereket, akik "megharagudtak" az emberiségre. Megvetik embertársaikat. Így aztán a bennük halmozódó együttérzést és a túláradó szeretetük árját másokra. Nem emberekre eresztik rá. Igen, néha a kutyára. Szegényre. 

De a többségben az együttérzésnek olyan szét nem bontható, ki nem kapcsolható vagyis ki-be nem kapcsolható érzése működik egész életében, amelyet bármilyen jelenség és élőlény képes kiváltani. Persze, csakis akkor, ha fölismeri. Mármint annak a valakinek, valaminek a helyzetét. Mondjuk, 1859-ben egy virginiai  dohányültetvényen a rabszolgákét vagy 1918 szomorú telén valahol Franciaországban a lövészárok túloldalán szenvedőkét. És még hosszan mondhatnék példákat történelmünk bőségesen pergő tragikus oldalairól. 

De biztosan voltak olyanok is, akik a szibériai prémvadászok vagy a skandináv bálnavadászok között/mellett egyszeriben meglátták, fölismerték az állati szenvedést, kiszolgáltatottságot. Ahogyan az ázsiai kutyapiacok és éttermek ellen fölhorgadtak sokan, ahogyan egyre nehezebb vállat rántani a vágóhidak és a disznóölés nem mindenkinek kedves szokása láttán. Ahogyan a szomorúság és düh fut végig a digitális téren, ha valaki vadásztrófeával illegeti magát. És még hosszan sorolhatnám. 

Igen, a szomszéd síró kutyája miatt vagy az oxigénhiányos tavakban fuldokló halak és a vegyszerektől elhullott darazsak láttán is. Látom a többgyermekes apukát, aki arról is "híres", hogy önkéntesként a hospice haldoklóit látogatja vagy a szegénységben élő család házának megrongált tetőjét javítja  a hétvégén. De mielőtt vasárnap reggel elindul segíteni valakinek, feltölti vízzel a kavicsokkal teli tálat a teraszán, hogy a rovarok ihassanak a fullasztó nyári kánikulában. És szabályosan rosszul van a szomszédból áthallatszó sírástól. Igen, a kutyáétól. Nem azért fog tenni valamit a szenvedő állatért is, mert a kutyát választja az éhező gyerekek helyett, hanem azért mert az empátia, a jóság, az együttérzés nem tesz kivételt. Nem válogat, nem sorol előre és küld a sor végére ezt vagy azt, hanem csak úgy kiárad az emberek lelkéből. És cselekvése sarkallja őket.

Szerencsénkre. 

Mulatságosnak láttam a "harcot" a kétéves és a macska között. Utóbbi számára csakis a szőrme egér jöhetett szóba mint a sportot, gyakorlást, szórakozást jelentő játék tárgya. A legolcsóbb bolti tucat szőrmeegér, szerencsére, amiből mindig betáraztam, mert valahogyan egy idő után sorra eltűntek a gusztustalan csimbókká agyonrágott kis izék. Aztán a tavaszi nagytakarításkor a szekrény hátsó lába mögül vagy a kanapé párnái közé beszorítva néhány napvilágra került újra, ahogyan a tavaszi kert zugaiban is fellelhető lett több udvarra hurcolt példány. 

Szóval, van egerem mindig. S miután a kétéves mindent imád utánozni és megszemélyesíteni – például a szájában játékegeret hurcolni és morogni hozzá, ahogy kifigyelte a macskától –, számára elővettem originál darabokat. Mégse az állat kiköpött szőrcsomóit vegye a szájába a kisgyerek. Talán már a második alkalommal észre vettem, hogy a macska először csak csodálkozott, de aztán, amint megbizonyosodott róla, hogy az ő játékaiból kapott a kétéves, mereven és nem túl barátságosan követte a szemével. Nyílt konfliktus, persze, nem volt. A macska azzal "büntette" ugyanis a hangos, futkározó, mindenki által ajnározott "betolakodót", hogy nem engedte neki megsimogatni magát. Elhúzódott, elugrott, elfutott újra és újra. Viszont, amint tehette visszarabolta magának az egereket. Én pedig csak vásároltam és prezentáltam az új gyerekbiztos, rágatlan játékokat hétről hétre.

A kétéves is észlelte a macska praktikáit s amikor legutóbb már indultak volna hazafelé a szüleivel, fölkapta az aktuális személyes egereit, egy fehéret, egy szürkét, és egy remek biztonsági helyre föltette a szőrmókokat. A macskának a magasság nem nagyon jelent akadályt a lakásban, de ahol a két játékegérnek várnia kellett gyerek gazdáját, az túl szűk perem volt ahhoz, hogy ő csak úgy felugorjon és elorozza azokat. Ráadásul jól látszottak mindenhonnan. Úgy üldögélt ott a két kis műállat, mint valami gúnyos jel. Napokig rostokoltak érintetlenül. Ám egyik reggel azt vettem észre, már csak a szürke várja vissza a kétévest a helyén. Fogalmam sincs hogy oldotta meg az állat, de hamarosan láttam, hogy a lépcsőházban a fordulónál, feltűnően középre elhelyezve ott fekszik a nyálas gombóccá átdolgozott szebb napokat látott fehér egér. 

Éppen látogatóba indultam a kétéveshez. Alig vártam, hogy elmeséljem a mulatságos történetet a macskáról és az egerekről neki és a szüleinek. Eleinte némán, de feszülten hallgatta, valahogy úgy, ahogy a macska figyelte őt az egérrel a szájában szaladgálni. De amikor odáig jutottam, hogy a fehér bizony már Kigyilla macska játékszere, a kétéves szemét elfutotta a könny, és olyan őszinte fájdalomba torzult az arca, hogy a lélegzetem is elállt. Mekkora érzéketlen barom vagyok! Ó, egek, mit is mondjak, rohantak át a kétségbeesett gondolatok a fejemen. Valahogyan javítottam a helyzeten néhány elmakogott mondattal. Meg a kétévesek, szerencsére, jól és gyorsan reparálják a lelki kínokat. A szülők nagyvonalúan némák maradtak, csak sajnálkozva mosolyogtak rám. 

Ahogy jöttem haza, eszembe jutott Füli macska, aki ősszel hagyott el minket örökre, sajnos. Rajta is jól szórakoztam, mert öreg termetes kandúr létére folyton ölben kellett cipelni olyankor, amikor az akkor még csak egy-másfél éves nálunk volt. Ha a gyereket valaki fölvette, Füli azonnal bejelentkezett másnál a dajkálásra, kézben hurcolására. Készült is egy fotó a fűzfa alatt. Az apja kezében a másfél éves, az enyémben Fülike. Mosolyogva állunk egymás mellett. Mi, felnőtt emberek. De ahogy alaposabban megnéztem a fotót, láttam, hogy a gyerek és a macska mennyire komolyan veszi az egészet. És eszembe jutott, hogyan figyelték egymást minden alkalommal az ölbevevős vetélkedésben. 

Fülit már nem tudom megkövetni, amiért csakis viccnek vettem a számára létkérdés esetet, de Kigyillának előkeresek két vadiúj játékegeret engesztelésül. A kétéves a hétvégén jön megint. Magamban megígérem neki, hogy erősen igyekszem tovább tanulni az empátiát. Van mit.

Ülünk a szőnyegen egymás mellett. Nemrég kapta kézbe a gyöngyfűzős dobozt. Igazából nem is gyöngyök, hanem előre kifúrt nagyobbacska, színezett fából készült formák és egy vastagabb zsinór. Mindennek könnyedén mennie kellene ezzel, de látom, hogy a "gyöngyök" elég vacakul vannak kifúrva. Némelyiken csak feléig, némelyiken egyáltalán nem, másokon annyira szűken, hogy biztosan nem fér át rajta a zsinór. 

Ezt, persze, a kétéves nem sejti még. Ha minden szabályos és tökéletes lenne, akkor is nehéz feladat ez még neki. Hatodik próbálkozásra tudja a zsinór végét úgy megfogni, hogy maradjon még a fonalból, amit bele lehet dugni a furatba. Mondom neki, hogy ne annyira a végén ragadja meg, úgy könnyebb lesz. Szelíden rám néz és folytatja ugyanúgy. 

Végre sokadszorra beletalál a lyukba, de mivel kevés cérnát hagyott szabadon, hiába figyelmeztettem, szinte azonnal ki is esik a fonal. Utánanyúl, de közben elejti a gyöngyöt. Megvan a cérna, a gyöngy meg úgy elgurul, hogy két percig keresgéljük. Végre megvan, kezdődik elölről minden. 

És akkor, szinte hihetetlen, de szépen beletalál. Nagyon ügyesen óvatosan tolja át a hosszúkás alakú formán, de egyszeriben megakad a fránya zsinór. Nem érti, meg akarja nézni a túlsó felét, de ahogy fordítja, újra kiesik a kínkeservesen betuszkolt cérna. Megkér rá, ellenőrizzem már a gyöngyöt, mi a csudáért nem megy át rajta a fonal. A jó franca, mondom csak magamban, persze. Hangosan meg annyit: hát, ez nem jó gyöngy, drágám, csak az egyik fele lyukas. Keress másikat.

Hosszan válogat, de nyilván nem azt nézi, hogy rendesen van-e kilyukasztva a cucc, hanem neki kedves színt és formát keres. Végre kiválaszt egyet. Drukkolok, jól legyen kifúrva. Ezúttal már harmadjára sikerül a zsinórt szakszerűen megfognia, igaz kétszer elejti a gyöngyöt utána, de a zsinórt nem engedi el, miközben felkapirgálja a szőnyegről a kék színű kocka alakú formát. Négy sikertelen próbálkozás után beletalál, aztán kiejti, de a következőre már megvan. Szépen át is tolja rajta. Hála égnek, jól volt kifúrva. Boldogan egymásra mosolygunk.

Éppen mondani akarom, hogy megfognám, míg ő keresi a következő gyöngyöt. De már boldogan nyúl is a dobozba az egyik kezével. Közben a másikkal egy picit elfelejti óvatosan fogni a fonalat. Az egyetlen végre befűzött forma leszánkázik a zsinórról és kettőnk közé gurul a szőnyegen. Én pedig elképzelem, hogy felkapom a nyomorult kék kockát és teljes erőmből bevágom a sarokba. Majd irgalmatlan ordenáré káromkodások közepette utána hajítom az egész dobozt.

Nem látom az arcát, mert némán figyeli a leesett gyöngyöt. Aztán rám néz különös mosollyal, és csak annyit mond: hunci. Huncut? – kérdezek vissza nevetve. Vidáman bólogat és már nyúl is a dobozba, hogy a lila golyóval kezdje az egészet újra. 

Éppen most jutott ez a gyöngyfűzés az eszembe, ahogy a legnagyobb zacskó, de legapróbb szemű macskakaja kiesett a kezemből. Sepregetem és szedegetem az egész ebédlőben négykézláb mászkálva. A macska óvatosan kerülget. Ismer már jól. De döbbenetére, csak annyit suttogok derűsen: hunci. 

Mióta van így? Valahogyan észre sem vettem, de aztán elszabadult az egész. S manapság egy tehetetlen legyintéssel intézem el: egyre erőszakosabb, féktelenebb, trágárabb a hétköznapi beszédmód. Nem is az online univerzum bugyraira gondolok, hanem csak úgy a normálisnak mondottra.

Már majd tizenöt éve volt, amikor kénytelenségből fültanúja lettem két decensen öltözött jó arcú gimnazista lány leírhatatlanul és öncélúan trágár beszélgetésének a kora délutáni autóbuszon. Nem veszekedtek, nem voltak indulatosak, csak megtárgyalták a világuk dolgait. Mellbe vágott. Egész egyszerűen kínosan éreztem magam. Annyira szürreális, gusztustalan és szomorú volt az egész, hogy inkább leszálltam. Vártam egy következő járatot. A minap meghallgattam a neten egy TEDx előadást. Meghökkentem az ordenáré kifejezésektől, amiket a fiatal, amúgy rokonszenves előadó használt. (Történetesen nő, de ennek lényegében nincs jelentősége, azt hiszem.) Valahogyan annyira nem volt ott a helyük azoknak a szavaknak. Vagy én vagyok régimódi már?

Pedig, hogy úgy mondjam, szabad szájúként nevelődtem. És amikor cseperedett a gyerekünk, gyorsan tisztáztuk a férjemmel, hogy ami nem megy, azt ne erőltessük. A színlelésnél és képmutatásnál minden csak jobb lehet – úgy éreztük. Az ember nem tehet erőszakot a természetén. Amikor a kalapáccsal rácsapsz az ujjadra, ritkán szaladnak ki a szádon Babits-sorok, pláne, ha apádtól sem ilyesmit hallottál anno. Mi is fültanúi voltunk kiskorunkban egy-egy jószabású anyázásnak, a mi kisfiunk is hall majd ilyet tőlünk. De az valahogyan mégis más volt. Vagy csak az idő szépíti meg?

Szomorú mellékhatása is van a mai össznépi trágárságnak. Vagy tán nem is annyira mellékes? Megritkultak a régi szellemes és változatos káromkodások, úgy veszem észre. Nagy szerencsével egy-egy bravúros „anyázást” el lehet még csípni a jobb szakik mellett, ha nem akar a csavar rákapni az anyára. De ez már csak a ritka kivétel. Legalábbis így látom én. És lehet, hogy ez zavar a legjobban. A kifinomult, egyedi, a lélekből kiszabadult cifra káromkodások hiánya.

(Járai Rudolf: Alumínium vödrök hegesztése, 1950, megjelent a Riportművészet című kötetben)