Vigyázni kell a fotográfusokkal. Több évtizedes tapasztalat mondatja ezt velem. Hallgassanak rám. A fotográfus rendez egy kiállítást, mondjuk, Azok a 60-as, 70-ek évek címmel, s rögtön azt a látszatot kelti, hogy a manapság oly divatos – és valljuk be, oly szánalmas – nosztalgia hullámára akarna felülni. Nézegetjük a közelmúlt trendi retró világát, egykori sportolókat, ma már öregecske kortársaink fiatal arcát, a karcsú Szűcs Lajost vagy a Magyar vándort a lovon, a zsúfolt lelátót a focimeccsen, s egy bizonyos életkor fölött már lehet is sóhajtozni, s emlegetni a régi szép-csúnya időket. 

Ráadásul a szakmabeliek is nosztalgiázhatnak kedvükre a régi technikát, mechanikus kamerákat, gyönge fényerejű negatívokat, hívókat és nagyítópapírokat emlegetve. Bezzeg, akkoriban mennyivel nehezebb volt egy-egy sportképet megcsinálni, bólogatnak sokan jelentőségteljesen. S tényleg, sokkal nehezebb volt. Joggal csodálhatjuk Almási mestert, némelyik bravúrja szinte megfejthetetlen. Még a kollégái is csak a fejüket rázták, amikor meglátták például a Futbalettet, A sorfalat vagy a vízbe csapódó úszó fotóját.

S most, a 21. század elején, a digitális és virtuális világban, a szinte mindent tudó fényképezőgép-csodák, okos szoftverek és milliószám készülő fényképek korszakában udvarias hümmögéssel dicsérhetnénk a régi jó képeket mint kuriózumokat, mint múzeumi tárgyakat. S a fiatalabbak udvariasan félrefordulva ásítozhatnának.

De a fotográfusokkal és a fotókkal is vigyázni kell, ahogy már az elején említettem. A jó fotóst nem olyan könnyű a képzeletbeli vizuális nyugdíjas otthonba betessékelni. A képei ugyanis elevenek maradnak, sőt, ahogy azt már annyian és annyiszor, de jogosan elmondták, a régi fénykép csuda dolog – képes egyre elevenebbé válni, ahogyan korosodik. Almási László képein lehet ugyan nosztalgiázni, de nem érdemes. Inkább alaposan tanulmányozni javallottak ezek a harminc-negyven éves fölvételek. Én már jó ideje nézegetem őket, de még mindig tartogatnak meglepetést. Arról árulkodnak, sok más mellett, hogy a visszafogott, fegyelmezett, kevés eszközzel dolgozó fotós képei gyakran hatásosabbak, mint a bombasztikus, szenzációsnak szánt felvételek. Meg arról, hogy a fényképezésben a műfajtól és témától függetlenül létező alapszabályok betartása kötelező, hogy a sportfotót is ugyanúgy meg kell komponálni, föl kell építeni, vagyis meg kell alkotni, mint bármilyen másikat. Ami persze roppantul nehéz, talán a legnehezebb.

Mert az tényleg tagadhatatlan, hogy ehhez a témához tengernyi türelem, odaadó figyelem, remek reflexek, nagy állóképesség, elnyűhetetlen idegek, komoly előzetes fölkészülés, magabiztos sport- és fotográfiai szaktudás és megannyi más kell. S nem árt a tehetség sem. Az a nehezen megfogható valami, ami miatt a több évtizednyi fegyelmezett sajtómunka termése a kiállítóterem falán átlényegül alkotássá. Az elvitathatatlan dokumentumérték mellett a szerénynek látszó fekete-fehér fényképek egyre többet mutatnak meg a legalapvetőbb emberi ügyeinkről. A győzelem öröméről, a veszteség és legyőzetés terhéről, félelemről és kínról, a nagy játékról, amit életnek hívunk amúgy.

Mindehhez Almási László a sportot használta témául. Ez volt a föladat, mert ez volt a munka. Bravúrosan oldotta meg? Amennyire csak lehetett, hiszen a lapnak jó kép kell. Ám az évek múltával már nem a téma vagy technikai bravúr, csakis a képek humanista üzenete és a fotográfiai mívesség számít. Ha hallgatnak rám, ezt keresik a mostani kiállítás fényképeiben is.

(Elhangzott Almási László Azok a 60-as, 70-es évek című kiállításának megnyitóján a Barabás Villában 2009. április 23-án.)