Csak akkor lettem egy kissé megzavarodva a Tanárnővel kapcsolatosan, amikor meghalt, és anyám meghatottan konstatálta a boltból hazafelé: „látod, milyen szépen gyászolja a Tanárnőt a felesége.”
Hát, igen, szó, ami szó, a vékony, kecses, galambősz, talpig feketébe öltözött idős asszony, a „Tanárnő barátnője” mindenkiben tiszteletet ébresztett a környéken. Mi is szépen köszöntünk neki, anyám néhány együtt érző szót is váltott vele. Intette, hogy vigyázzon magára. Szerette és tisztelte mindenki, ahogyan magát a Tanárnőt is, míg élt. Nem sok nagyvilági ember lakott mifelénk, és valahogyan egy kicsit mindenki büszke volt rá, hogy olyan különleges és páratlan figura él a környéken, mint ő. A nevére, ha megveszek, sem emlékszem. Egész gyerekkoromban csak Tanárnőként hallottam emlegetni.
Sok mindent lehetett tudni róla. Fennhangon és némiképpen suttogva, talán egy kicsit pletykálkodva, de soha sem gonoszul tárgyalták életét és titkait. Mindenki szeretett jól értesültnek látszani vele kapcsolatban. Ami szinte biztos: az emeletes, háromlakásos társasház eredetileg az övé volt. Aztán valamikor, talán még az 50-es évek elején elvették tőle, de őt meghagyták a legszebb lakásban a földszinten. Az emeleten két bérlő lakott. Egyikőjükkel, a Liktor házaspárral anyám baráti viszonyt ápolt. A másik családdal, papa, mama és lányuk, csak köszönő viszonyban voltunk. Liktor néni soha életében nem dolgozott, festő-mázoló kisiparos férje fényesen eltartotta. Így aztán egész nap ide-oda járt vendégeskedni keltve a feltűnést, ugyanis mindig amerikai rokonok csomagjából származó harsogó színű nadrágokat viselt és hosszú szipkából szívta az illatos cigiket. Nem nagyon szerettem, ha anyámnál lebzselt. A gyerekeket ki nem állhatta, mindig próbált kiküldetni a konyhából, hogy az úgymond nem gyereknek való történeteit előadhassa. Márpedig én imádtam a felnőttek társaságát, mindenre és mindenkire kíváncsi voltam. Ha elég makacsul ellenálltam, akkor anyám csak a kisszobába küldött be, az ajtón át pedig sok minden beszűrődött hozzám.
Liktor néni fáradhatatlanul hozta a pletykákat. Voltak nagyon jó történetei és olyanok is, amelyeket nem egészen értettem. Emeleti szomszédasszonyáról megvetőn mesélte például: „Margit, látnia kellene, Ella hogy remeg a kosztért. Sercegnek a nagy húsok az olajban, neki már csorog a nyála, alig bírja tartóztatni magát, és hallom ám a nyitott ablakból, ahogy könyörög a csirkecomboknak: süljetek már, húsocskáim, süljetek!” Vagy egy másik furcsa története: „S tudja maga mit csinál esténként Manyi, Lonci és Ella azon a gazos üres telken? Nem fogja elhinni. Na, küldje ki a gyereket!” Majd a hangját lehalkítva folytatja. „Képzelje, amikor besötétedik, ezek bemennek a sűrű gazba, leveszik a bugyijukat és úgy sétálnak föl-alá. Már engem is hívtak, azt mondják, el sem bírom képzelni, micsoda jó érzés, ahogy simogatják az embert a gazok. Ja, nem, csak nem képzeli, nem mentem velük. Bár, lehet, hogy egyszer meg kéne próbálnunk, nem gondolja? Na, jó, nem, persze, hogy nem komolyan mondom, csak viccelek.”
Biztosan tőle tudta meg anyám a legfontosabb dolgokat a Tanárnőről is. Egykori gazdagságát, azt, hogy állítólag beutazta az egész világot még a háború előtt. Meg azt is, hogy reálgimnáziumi tanárként ment nyugdíjba. Hogy a lányiskolából miért került volna a Tanárnő a fiúkhoz, azt már tényleg nem hallottam, bármennyire füleltem, pedig Liktorné lelkesen sziszegett valamit anya fülébe. Ám amikor anyámat faggattam, bosszúsan intett csak, és annyit mondott: buta pletyka, talán nem is igaz, hogy túlzottan szerette volna a kislányokat. Apám okosan megmagyarázta, hogy annak idején az elegáns főreálban tanítani előrelépést jelentett egy tanárnak, különösen, ha nő az illető. Azt éreztem, hogy van valami, amit nem tudok a Tanárnővel kapcsolatosan, amitől ő annyira furcsán-érdekes, de ezen hamar túltettem magam, hiszen amit biztosan tudtam róla, hát, az is varázslatos.
A Tanárnő magas, erős ember volt, mindig szálfa egyenesen, döngő léptekkel járt. Leginkább vastag bőrtalpú cipőkben, bricsesz nadrágban és térdzokniban meg furcsa kiskabátban, amelyik sem igazi zakónak, se kiskosztüm kabátnak nem volt mondható. A legfurcsább az az ujjatlan ruhadarab volt, amit hidegebb időben viselt. Gyönyörű színekben pompázott és különös állatok voltak rajta. Később, mikor megfordulhattam a Tanárnő lakásán, elmondta, hogy ezt a különös ruhadarabot poncsónak hívják és még Peruban vásárolta magának az indiánoktól. Hát, nem szédületes? A nappalijában, mert ő csak így hívta a nagyszobáját, volt egy hatalmas földgömb, amin meg is mutatta rögtön, hol van Peru. Kezembe vehettem az ezüst nyelű sétapálcáját, amit viszont Indiában vásárolt, s amelyiken számos fémtáblácska jelezte az országokat, ahol ez a csodalény megfordult.
Így aztán azon egy csöppet sem akadtam fönn, hogy nő létére ugyanúgy fölnyíratja a tarkóját, mint édesapám, s a fején folyton vadászkalap van, oldalt egy kis vaddisznó sörtével. „Ifjú koromban lőttem le, szegényt – számolt be a sörte eredetéről –, amikor Bánffy grófék birtokára voltam hivatalos. Egy gyönyörű lány unszolt, hogy vegyek részt én is a vadászaton, és neki, bevallom, nem tudtam ellentmondani. Célba lőni már kislányként megtanultam apámtól, s persze, hogy én találtam el az állatot. De mindjárt meg is bántam. Milyen barbár dolog! Szórakozásból állatokat lődözni. Képzeld el, a hajtók pár perc múlva ráleltek a malackáira. Édesanya volt az én vaddisznóm. Na, soha többet nem vettem a puskát a kezembe, csak amikor a németek bejöttek, de ez már nem érdekes.”
Nem mertem mondani, hogy de, nagyon is érdekelne a dolog, így csak ültem szépen illedelmesen a hatalmas zöld plüss fotelban, és bámultam körbe a fantasztikus szobában. El voltam ragadtatva attól is, hogy valaki olyan szavakat használ, mint a barbár. A Tanárnő pedig mosolygott a bajusza alatt miközben egy hatalmas szivarra gyújtott. Biztatott, nézzek csak körbe az egész lakásban és kérdezzek bármiről, ami eszembe jut. Így aztán megtudtam, mi a meisseni és kínai porcelán közötti különbség, megcsodáltam a miniatűr elefántcsont faragványokat Baliról. Megsimogathattam a valódi perzsaszőnyeget, meggyújthattam egy kínai füstölőt, és beleszagolhattam egy kecses fémdobozba, amelyikben igazi japán tea volt. De én nem teát kaptam, hanem forró csokoládét. Na, olyat sem ittam addig. Miközben kortyoltam a habos nedűt, a Tanárnő elmondta, hogy néz ki a kakaóültetvény. Ő a saját szemével látott olyat Latin-Amerikában és Afrikában is. Estig elüldögéltem volna nála, de ő általában egy óra múltán, nagy bánatomra kitessékelt: „Nem akarom, hogy túl sokáig nálam legyél. Nincs veled baj, de megvan rá a jó okom, hogy elküldjelek, majd jössz máskor is.” Én meg szépen elköszöntem és buzgón ígértem, jövök újra hamarosan.
Amint kiléptem a félhomályos szobából a kopott lépcsőházba, onnan meg a poros, gazos utcára, mintha addig mesekönyvben jártam volna. A Tanárnő világa a regények megelevenedett lapjait idézte bennem. Tiszteltem és csodáltam őt. Annyira izgalmas volt, ahogyan benne és vele az elevenedik meg, amiről csak olvashattam addig. Lenyűgöző tájékozottság és műveltség, elegancia és magabiztos öntörvényűség. A férfiakkal egyenlőként tárgyalt, a nők nagyobb részét csak megmosolyogta. A pletyka, házimunka, gyereknevelés és a többi „női dolog” nem érdekelte. Anyámat szerette valamiért. Gyengéden érdeklődött hogyléte felől, és mindig lázította: ne dolgozza agyon magát, ne vállaljon mindent magára, és ne tűrje el, hogy apám részegen jár haza a kocsmákból szinte minden este. „De hát, mit tehetek?” – fakadt ki anyám egy ízben. „Verje meg, és zavarja a fenébe! Fenyegesse meg, hogy elválik tőle. Meglátja, rögtön be fog tojni. A férfiak gyámoltalanok, nem állnak meg a lábukon, és ezt tudják a szívük mélyén, azért gorombáskodnak.” – kapta meg a minden indulattól mentes tanácsot anyám.
Tanácsokban egyébként a Tanárnő verhetetlen volt. Amikor megnyílt az első modern közért a közelünkben még a 70-es évek legelején, a boltban dolgozó nők panaszkodtak a sok munkára. Hogy majd megszakadnak a nehéz ládák emelgetésétől, hiszen férfi akkoriban nem állt be a boltba dolgozni, olyan keveset fizettek, ennyiért csak a nők vállalták a hajtást. A Tanárnő bosszúsan hallgatta a jogos panaszokat, majd éles hangot felszólította a megszeppent asszonyokat, hogy ne tűrjék az igazságtalanságot. „Hát, sztrejkoljanak, édeseim! Egyenlő munkáért egyenlő bért! Nem igaz?” – fordult a többi elképedt vevő felé, majd döngő léptekkel elhagyta a boltot. Sztrájk? A munkáshatalom fénykorában? Nem is szólt senki egy szót sem rá. Úgy csináltak, mintha nem is hallották volna a lázító szavakat. Csak én vigyorogtam fényesen a sor végén: nahát, micsoda karakter a Tanárnő!
Ez az eset is eszembe jutott, amikor halálhírét vettük. „Agyvérzés – számolt be apám a kocsmában hallottakról –, a fejéhez nyúlt, majd elvágódott a szőnyegen. Nem szenvedett, szerencsére. Este talált rá a párja. Már el is temették. Ő akarta így, csak a legszűkebb körben. Igen, az asszonyról gondoskodott, már jó előre megírta a végrendeletét. A lakás, sajnos, nem lehet Matildé, de a sok értékből kiegészítheti a nyugdíját” – fejezte be a szomorú történetet elgondolkodva. Anyám szomorúan hallgatott. Én sem akartam megtörni a csöndet. Meg valahogy egyszeriben olyan buta kérdésnek is éreztem, ami délelőtt még érdekelt egy kicsit: végül is a Tanárnő bácsi volt vagy néni?
Ő volt a Tanárnő és kész.
