Mi is volt a legjobb azon az álmos kora reggelen a peronon ásítozva? Talán az a nagyon ritkán – szinte soha sem – érzett kellemes bizsergés, hogy most mi vagyunk, leszünk a különlegesek, a kivételezettek. Azok, akik jól járnak. Hiszen eszmélésem óta azt hallottam: mi egyszerű emberek vagyunk, kisemberek, nekünk jobb csöndben lenni, mi semmit nem kapunk ingyen, nekünk mindig a sor végére kell állni, de még azt is meg kell szoknunk, hogy ha előbbre jutunk, akkor is a sor végére lökhetnek minket újra a nagyemberek, az erősek és hatalmasok, a szerencsések, a tehetősek.
Na, de most apa már meglátta a távolban, hogy az orosházi vonat elkezdett lassan tolatni a csarnok felé. Ő akkor már a peron végén várakozott egy ideje, és könnyed atletikus ugrással lent termett a sín melletti köveken. Öles léptekkel haladt a közeledő szerelvény felé, aztán hagyta, hogy néhány kocsi elmenjen mellette, majd egyetlen lendülettel felugrott a mozgó vonatra. Ez már önmagában őrjítőn izgalmas volt, hiszen minden pályaudvaron azt óbégatta a hangosbemondó, hogy szigorúan tilos felszállni a mozgó járműre. Egy egész picit féltettem is apát, de elég volt anyám arcára nézni, aki igyekezett ugyan titkolni az érzelmeit most is, de láttam, mennyire büszke az ő erős, ügyes és bátor párjára.
Apa pedig éppen a legjobb helyen kinyitotta a vasúti kocsi ajtaját és gyorsan kiválasztotta a legjobb üléseket, lehúzta az ablakot, kihajolt és csak intett anyámnak, itt vagyok. S ahogy beállt a szerelvény, a peronon várakozók megrohamozták a kocsikat. Anyám nyugodtan várt, mi a bátyámmal fáradt mosollyal üldögéltünk a bőröndökön és vigyáztuk a poggyászt, amíg anyám és apám helyet cserélt. Édesanyám vitte magával a vonatra az előre elkészített tisztasági csomagot és mindenhonnan letörölte a kormot és pernyét, amit a gőzös hagyott a kupéban. Igen, a legjobb volt kupéban utazni, ilyen vasúti kocsira vadászott apám és foglalta le a négy ablakhoz közeli helyet. Amikor anyám kitakarította a kupénkat, kihajolt az ablakon és apám feladogatta neki a könnyebb csomagokat, aztán hipp-hopp fölemelte a két óriási bőröndöt és intett nekünk is: irány a vonat. Míg kisebb voltam nem bírtam föllépni a kocsi lépcsőjére, olyan magasan volt. Mindennapos móka tárgyaként akkoriban az idős férfiakat és különösen nőket toltak-húztak föl a magas lépcsőkön süllyesztett peron híján. De ez inkább csak nyögésekkel és nevetgéléssel járt, nem dühöngéssel. És mindig akadt segítő kéz, ami kinyúlt a gyöngébbekért.
Mire elértük a helyünket, anyám már egy kis rögtönzött otthont tendezett be a mi részünkön. A kis asztalkára terítőt tett, az elemózsiát az asztal alatt helyezte el. A szűk kis asztalon a bádogbögrék, sörnyitó, kések, szalvéták sorakoztak. Tudtam, hogy nemcsak én, de a testvérem is azonnal éhes lett, ahogy leültünk a kötelező veszekedés után – ki legyen menetirányban és ki háttal –, de nem mertünk megszólalni. Anyám ukáza szerint ugyanis, amíg a vonat nem mozdul meg, nem eszünk. Addig is újabb izgalom várt ránk. Találgattuk, kik fognak még ülni a kupéban rajtunk kívül. Azt hiszem, négy-négy ülésesek voltak ezek, vagyis még négy idegen érkezik. És biztosan érkezik, mert nem emlékszem üres vonatokra a múlt század közepe táján.
Azért is érdekes volt, kik lesznek az utastársak, mert szerencsés esetben órákig tartó szuper beszélgetések indulnak a felnőttek között. Ha pedig kedves házaspárok, idősebb nénik jönnek, akkor biztosan kínálgattak minket, gyerekeket mindenfélével. Valamilyen beszélgetés biztosan lesz, valamennyire megismerhetek sorsokat, emberi történeteket, és ez volt, ami engem igazán érdekelt. Meg persze a házi sütemény. Tudom, ez manapság szinte hihetetlen, de arra emlékszem a gyerekkoromból, hogy már egy hosszabb villamos úton vagy bárhol várakozás közepette illett szóba elegyedni a közelben ülőkkel. Ez volt a természetes viselkedési minta.
Azon is lehetett izgulni, hogy apa mindig leszállt indulás előtt a vonatról. Cigizni ment, képeslapokat vett meg ilyesmi. És folyton az utolsó pillanatban ért vissza. Emiatt anyám is mindig izgult és pörölt is vele. Egyszer aztán apám lemaradt. A vonat rándult egyet és lassan elindult, ő meg sehol. Teljes pánikba estem. Láttam mindenki aggódik és a felnőttek szánakozva nézik anyámat. Mi lesz most? A szerelvény már kiért a csarnokból, tempósabban is haladt. Anya felállt tétován, de láttam, nem tudja, mit kellene tennie. Abban a pillanatban valaki széthúzta a kupé ajtaját és ott vigyorgott apám újságokkal meg pici csokikkal a kezében.
– Dehát, hogy? – kérdezte anyám – Végig figyelmet a peront, nem láttalak.
– A másik oldalon szálltam föl.
És akkor mi hárman apámmal már hangosan nevettünk, csak anyám nézett továbbra is mérgesen, de azért az apró kis Arany nevű desszertet elvette ő is, majd azonnal ránk ripakodott, hogy meg se próbáljuk kibontani a miénket, mert előbb rendesen kell enni. Ki is kapta a kezünkből az édességet, de szerencsére hamarosan csomagolni kezdte kifelé a kajától illatozó kosarunkat.
Közben köszöngettünk egymásnak és bemutatkoztunk a többi utasnak. Óriási mázlink volt. Ősz hajú kedves idős házaspár, akik szomorúan mondták el, hogy gyermektelenek. Szüret! El leszünk kényeztetve, az tuti. Szemben apám korombeli magányos, szigorú, de mégis kellemes arcú bácsi. Nem értettem, hol dolgozik, de valami műszerész. Apám a kézfogásnál mosolyogva közölte vele, hogy ő pedig villanyszerelő. De ez csak félig volt igaz, mert tényleg kitanulta a szakmát fiatalon, de azóta már elvégezte a felső fokú technikumot és mérnökökkel dolgozik együtt. Ezért is nagyon büszke vagyok rá, de ő mégis sokszor eltitkolta az igazságot. Azt viszont most is elmondta mindenkinek, hogy mind a két gyereke kitűnő tanuló és gimnáziumba, sőt tán még egyetemre is fognak menni. Erre a szemüveges fiatal nő az ajtónál elismerőn néz ránk.
Mert róla kiderül, hogy hajadon és egyetemre jár. Gyógyszerész lesz. Ez elismerést kelt, de azért az idősebbek furcsállják, hogy még nincs férjnél, pedig tán húszéves is elmúlt már. Elég bambán és a hosszan bámulom ezt a vékony fiatal lányt, aki egyetemista, ami számomra varázslat és tündérmese. De egyszeriben anyám szappanos, vizes szövetszalvétákat vesz elő és buzgón dörgöljük vele a kezünket. És végre előkerülnek a rántott csirke darabok, meg a kovászos uborka és a kenyér is. Falunk, mintha egy hete nem kaptunk volna enni. De addigra már a pesti külváros szélén járunk, a mozdony teljes sebességre kapcsol, a villanypóznák és a fák egyre jobban rohannak a kissé homályos és nem teljességgel tiszta ablakban. Éppen úgy kanyarodunk, hogy élesen betűz a nap, ezért apa behúzza a szürke vasúti függönyöket egy kicsit. Udvariasan megkérdezi, lehúzhatja-e résnyire az ablakot. Mindenki bólogat és rögtön betör az enyhén füst szagú még kissé hűvös levegő. Korán van még, egy óra múlva meleg lesz már. Hiszen nyár van, vakáció, megyünk nagyanyámékhoz, rántott combot falunk és anyám már veszi is elő a saját málnából főzött előre bekevert málnaszörpjét. Az egyedülálló férfit kivéve mindenki enni kezd és mindenki kínálgat mindenkit. Végre engem is süteménnyel kínál az idős néni. Szaloncukros dobozból kerül elő a női szeszély. Csak kétszer veszek, mert látom, anyám kezdi összehúzni a szemöldökét. Így aztán az ő pogácsájából már nem is bírok egyet sem betömni. Apám feláll és kimegy a folyosóra a másik bácsi mellé cigarettázni. Kibámulok az ablakon.
– Elhagytuk Pestet – mondja tudálékosan az idős ősz bácsi.
Csodálatos, gondolom, micsoda kaland, micsoda világjárók vagyunk. Anyám már a gallér stoppolásában ad tanácsokat a néninek, a lány pedig egy vastag könyvet vesz elő. Nem bírom kiolvasni mi van a borítóján. Nyújtogatom a nyakam, de anya rám csippenti a szemét, igen, tudom, nem illik mások dolgait bámulni. El is álmosodok, ahogyan ringat a vonat és egyenletesen csattognak a kerekek, meg időnként a szél kavargása miatt látszik a mozdonyfüst gomolygása is. De nem alszom el. Egy percet sem akarok elszalasztani ebből a kivételes élményözönből, amit ez a több órás vonatút jelent.
Kinézek a folyosóra, ahol apa beszélget a morcos bácsival. Nem akarok hinni a szememnek, de mégis jól látom: a bácsi a könnyeit törölgeti. Nem hallom mit mondanak, édesapám a férfi vállára teszi a kezét. És akkor, mint egy áradás tör ki a férfiból a zokogás. Ráborul apám vállára, aki egy kicsit átöleli, a másik kezével meg finoman, nyugtatón paskolja a hátát. A szám is tátva marad a döbbenettől. Talán akkor láttam életemben először felnőtt férfit sírni nyilvános helyen. Anyám is meg a többiek is észreveszik a jelenetet. Apám finoman félrehúzza a bácsit, mert két fiatal srác halad mellettük a szűk folyosón. Utat adnak nekik. A bácsi el is szégyelli magát, körülnéz, aztán észrevesz bennünket, bámulókat. Apám mozdulatain látom, azt javasolja neki, hogy jöjjenek inkább be a kupéba. Idebenn mindenki gyorsan visszafordul, még én sem nézek oda, amikor széthúzódik az ajtó és bejönnek.
Fotó: Hemző Károly, 1969
