Ülünk a szőnyegen egymás mellett. Nemrég kapta kézbe a gyöngyfűzős dobozt. Igazából nem is gyöngyök, hanem előre kifúrt nagyobbacska, színezett fából készült formák és egy vastagabb zsinór. Mindennek könnyedén mennie kellene ezzel, de látom, hogy a "gyöngyök" elég vacakul vannak kifúrva. Némelyiken csak feléig, némelyiken egyáltalán nem, másokon annyira szűken, hogy biztosan nem fér át rajta a zsinór. 

Ezt, persze, a kétéves nem sejti még. Ha minden szabályos és tökéletes lenne, akkor is nehéz feladat ez még neki. Hatodik próbálkozásra tudja a zsinór végét úgy megfogni, hogy maradjon még a fonalból, amit bele lehet dugni a furatba. Mondom neki, hogy ne annyira a végén ragadja meg, úgy könnyebb lesz. Szelíden rám néz és folytatja ugyanúgy. 

Végre sokadszorra beletalál a lyukba, de mivel kevés cérnát hagyott szabadon, hiába figyelmeztettem, szinte azonnal ki is esik a fonal. Utánanyúl, de közben elejti a gyöngyöt. Megvan a cérna, a gyöngy meg úgy elgurul, hogy két percig keresgéljük. Végre megvan, kezdődik elölről minden. 

És akkor, szinte hihetetlen, de szépen beletalál. Nagyon ügyesen óvatosan tolja át a hosszúkás alakú formán, de egyszeriben megakad a fránya zsinór. Nem érti, meg akarja nézni a túlsó felét, de ahogy fordítja, újra kiesik a kínkeservesen betuszkolt cérna. Megkér rá, ellenőrizzem már a gyöngyöt, mi a csudáért nem megy át rajta a fonal. A jó franca, mondom csak magamban, persze. Hangosan meg annyit: hát, ez nem jó gyöngy, drágám, csak az egyik fele lyukas. Keress másikat.

Hosszan válogat, de nyilván nem azt nézi, hogy rendesen van-e kilyukasztva a cucc, hanem neki kedves színt és formát keres. Végre kiválaszt egyet. Drukkolok, jól legyen kifúrva. Ezúttal már harmadjára sikerül a zsinórt szakszerűen megfognia, igaz kétszer elejti a gyöngyöt utána, de a zsinórt nem engedi el, miközben felkapirgálja a szőnyegről a kék színű kocka alakú formát. Négy sikertelen próbálkozás után beletalál, aztán kiejti, de a következőre már megvan. Szépen át is tolja rajta. Hála égnek, jól volt kifúrva. Boldogan egymásra mosolygunk.

Éppen mondani akarom, hogy megfognám, míg ő keresi a következő gyöngyöt. De már boldogan nyúl is a dobozba az egyik kezével. Közben a másikkal egy picit elfelejti óvatosan fogni a fonalat. Az egyetlen végre befűzött forma leszánkázik a zsinórról és kettőnk közé gurul a szőnyegen. Én pedig elképzelem, hogy felkapom a nyomorult kék kockát és teljes erőmből bevágom a sarokba. Majd irgalmatlan ordenáré káromkodások közepette utána hajítom az egész dobozt.

Nem látom az arcát, mert némán figyeli a leesett gyöngyöt. Aztán rám néz különös mosollyal, és csak annyit mond: hunci. Huncut? – kérdezek vissza nevetve. Vidáman bólogat és már nyúl is a dobozba, hogy a lila golyóval kezdje az egészet újra. 

Éppen most jutott ez a gyöngyfűzés az eszembe, ahogy a legnagyobb zacskó, de legapróbb szemű macskakaja kiesett a kezemből. Sepregetem és szedegetem az egész ebédlőben négykézláb mászkálva. A macska óvatosan kerülget. Ismer már jól. De döbbenetére, csak annyit suttogok derűsen: hunci.