Tisztelt házigazdák, kedves vendégek! 

Az se baj, ha egy kicsikét félreértenek: először is megkérem Önöket, lazuljanak el, lélegezzenek mélyeket! Igyekezzenek az agyukat egy kissé megtisztítani attól a rengeteg gondolattól és eszmefoszlánytól, amelyik most, ebben a pillanatban is a saját életük millió kisebb-nagyobb ügye körül kering. Próbálják meg átadni magukat egyetlen dolognak. Kezdjenek el figyelni. Csak úgy, ahogy, mondjuk bármelyik macska is képes, amikor csak akar.

Ha azt hiszik, hogy összpontosítás és tudatos fegyelem nélkül, tehát minden további nélkül képesek nézni, odafigyelni, képeket meglátni, mondjuk, egy tárlaton, ki kell önöket ábrándítanom. Éppen manapság, a közhelyig emlegetett vizuális képi világban veszítjük el biológiailag belénk kódolt meglátó képességünk javát. Ugyanis alig bírunk egymásra, sőt, bármire is igazán odafigyelni. Odaadni magunkat, ha csak átmenetileg, de szinte teljes mivoltunkban a külvilágból érkező jeleknek.

Jóbarátom panaszkodott a minap: saját készítésű elektronikus levelezőlapján két apró, de jól látható poént helyezett el. Nem volt olyan a címzettek közül, aki mind a kettőt észre vette volna.

Mindenütt álló és mozgóképek vesznek körül minket. Úgy hisszük, a vizuális információk, a képek dekódolása szinte öntudatlan képességünkké vált. Már annyi mindent megtapasztaltunk a fényképekről is, hallottunk a nézőpontról, a kompozícióról, a tónusok drámai erejéről, a fényekben rejlő artisztikus lehetőségekről és sok másról. Láttunk jó képeket, s örömmel fedezzük föl, ha ilyesmibe botlunk. A tanultakat szépen felmondjuk, az egyszer már feltört kódokat örömmel nyitjuk föl újra és újra. Gyorsan, újat, tovább – szól korunk parancsa. A húsvéti lapon a nyuszit már a szemünk sarkából is beazonosítjuk. S készen is vagyunk a nézéssel, loholhatunk a következő látványhoz. S ha volt ott még valami? Hogy klasszikust idézzek: a nyúlon túl?

A jó képek generálta műélvezet – s csöndes elégedettség, hogy ehhez is konyítunk azért valamelyest – szinte elvarázsolja a nézőt. Nem, nem itt! Itt ilyesmit ne keressenek. Itt nincs varázslat, sem a gyors fel- és ráismerés keltette könnyű öröm. Itt, hogy úgy mondjam, olyan kúl a hangulat. Ennek a tárlatnak a képei szinte magukba záródnak. Az alkotó pedig egyáltalán nem siet a segítségünkre. Nem kínálja a könnyen fölismerhetőt: sem az izgalmas nézőpontot, sem a trendi dekompozíciót, sem a tudatósan kócos életlenséget meg a többi alkotói truvájt.
Dezső Tamás fotográfus ezúttal visszavonult, hátra lépett egyet, vagy inkább kettőt. Pedig, aki látott már tőle ezt-azt, tudhatja, mire képes, ha akar. Hatásosan, bravúrosan, rafináltan. De itt középre komponál, józanul kiegyensúlyoz. Kerüli a varázslást a fényekkel, a harsogó színekkel, a rikítón feleselő formákkal. Annyira megalvasztja a valóság lefényképezett darabkáját, hogy szinte valószerűtlenné teszi. Úgy kínálja, mint egy időkapszulát. S ebben a kapszulában egyetlen dolog van, de az szédítő töménységben: a banális felkavaróan érzéki valósága. Itt a fűszál igazságát láthatjuk meg, ha van neki.

Tehát, mély lélegzet, egy lépés hátra: fogjuk át a képegészt, a zsigerekig lecsupaszított esendő témát. Közép-Európa elfelejtett, itt felejtett múltjának néhány mozzanatát. Aztán még egy lépés hátra: hogy a képeknek közük legyen egymáshoz. A körvonalak, horizontok, tónusok és párhuzamok mint rímek találjanak egymásra. S így, az elfelejtettnek hitt múlt mozzanatai sivár jelenünk színfalaiként tűnnek föl mindenfelé.

Aztán két lépés előre és még egy kicsi: lépjenek be a képbe bátran, ahogyan Kuroszava csodás filmjének, az Álmoknak a szereplője Van Gogh festményébe. Dezső Tamás fotográfiáiban járva hallgassák a madarak szárnycsapásainak csöndes hullámait, hunyorogjanak a levelek közt áttörő napsugártól, érezzék a gyomok simogató-karcoló érintését. Lazuljanak el, lássák meg a fűszál teljességét. Csak lassan! Itt nem kell sietni tovább, nem kell kutatni az újdonságot, ráérünk a következő élménnyel. Itt semmi sem állja az utunkat. Senki sem zavar. Még a szerző sem. Félrehúzódott udvariasan. Rajta nem múlik. Rajtunk a sor. Próbáljuk ki, képesek vagyunk-e még önzetlenül és mohó érdeklődéssel megfigyelni a világot.

Ha  igen, akkor talán még van remény. Még kitörhetünk a keményen ránk záródó időkapszulákból.

(Elhangzott Dezső Tamás: Itt, bárhol című kiállításának megnyitóján, Raiffesien Galéria, Budapest, 2011. május 9.)