Ember a holdon

Szarka Klára

Azon a nyáron két világraszóló eseményre készültem. A gimnáziumi évkezdetre és az ember első holdra szállására. Talán ez lehetett az utolsó klasszikus orosházi nyaralásom. Mindenki érezte, kinőttem már ebből a vakációzásból. Amúgy sem volt már semmi a régi, amióta a nagyapám meghalt. A kert nagyon gyorsan megérezte a gondoskodó kéz hiányát, a piacozás abbamaradt, minden csöndesebb és szomorúbb lett. Legalábbis nekem.
De azért jó volt még utoljára kisgyereknek lenni, az erőteljes illatú trózsákon – így hívták a szárított és felcsíkozott kukoricalevéllel kitömött ágyalját – aludni. Reggeliként a csodás cipóból harapni a frissen fejt tej mellé. Heverészni a kert végében a szilvafák alatt a rekkenő déli hőségben, és nem csinálni semmit. A szembe szomszéd Koczka néninél a macskákat ajnározni, s a könyves szekrényében keresgélni. Beleolvasni furcsa régi ifjúsági regényekbe. A Pál utcai fiúk világa elevenedett meg bennük.

Találtam két köteg képeslapot is. Színházi Élet. Minden betűjét kiolvastam, a fotókat többször végigbogarásztam. Nem bírtam betelni vele. Hiszen az a dolog, amit történelem címén az iskolában tanítottak, amelyik mindig is érdekelt mint távoli, valószínűtlen mesevilág, ezeken a barnított oldalakon egyszeriben megelevenedett. Sokkszerűen ért az élmény: a múlt mint egykori jelen éppen annyira eleven és hétköznapi, mint a mi életünk. Hétköznapi történelemmel sohasem találkoztam addig. Vagy csak nem vettem volna észre? A saját családom szegényes históriáját nem számítottam az általam történelemként ismert fogalom körébe. Valahogyan azt gondoltam, az én jobbára névtelen fölmenőim nem a TÖRTÉNELEM-ben éltek, hanem csak úgy valahogy mellette, észrevétlen. Hogy mi másmilyen, lényegtelenebb, érdektelenebb emberek vagyunk, mint azok, akiknek a neve fönnmaradt az időben. A Színházi Életben viszont olyan múlt-történés kelt életre, amelyikről hallottam a rokonaimtól is, tehát valamilyen módon nekünk is volt közünk hozzá. Régi ételek, utcanevek, mesterségek. Némelyik lapon fölbukkantak a történelemtankönyvben emlegetett alakok is, csakhogy nem pusztán a tananyag merev vigyázzállásában, hanem sok más banális, hétköznapi mozaik között. Azt a nevet, hogy Horthy Miklós, ismertem. De hogy Horthy és neje éppen színházi előadást néznek? Egészen elámultam. A história panoptikum-figurái élettel teltek meg, és kiderült, hogy a múlt sem csupa nagybetűs eseményből állt.

Persze, tök logikus, gondoltam a szomszéd néni hűvös, kövezett nagy konyhájának sarkában, a díványon hasalva, egy kissé bosszúsan. Hogy is lehettem ilyen buta! Hogyan is hihettem, hogy ami az én eszmélésem előtt történt, gyökeresen másmilyen volt, mint az, amiben éppen most élünk! De már mindent értek. Fölnyílt a szemem. S ez egyszerre volt fölemelő – mennyivel okosabb lettem, kész gimnazista –, de egy kissé rémisztő is. Szinte a zsigereimben éreztem meg létezésem viszonylagosságát, így végességét is. Hiába nem látszott még, hol is lehet a vége, mert annyira távoli volt, mégis belefészkelte magát a fejembe a tudat: meg fogok egyszer halni. S amikor ez a gondolat később aztán újra és újra előtört, egész testemet iszonyat bénította meg. A lélegzetem elnehezedett, rohanni, menekülni szerettem volna, de csak álltam ólomnehezen. Éppen úgy, ahogyan visszatérő rémálmaimban, amikor üldöztek, és alig bírtam mozdulni. De az iszonyat, amilyen váratlanul és gyorsan tört rám, általában ok nélkül és szerencsére elég hamar el is illant.

Szomjazni a tudást, ezt akkoriban szó szerinti módon éltem meg. Valahogyan úgy éreztem, a világ recsegve-ropogva, de megindult előre, valamilyen új jövő felé. S én is személy szerint most valamilyen új világba indulok. Már nem maradok kisgyerek, de ennél még több történik velem. Kikerülhetek gyerekkorom szegényes világából. Olyan terveim és vágyaim lehetnek, amilyenek néhány éve még eszembe sem jutottak volna. Ekkoriban már nem arról álmodoztam, hogy szép fehér köpenyes ápolónő lehetnék, pedig az se semmi, hanem arról, hogy orvos leszek. Vagy tudós, a könyvek embere, esetleg nagy író, művész. Vagyis, afféle félisten. Művelt leszek, és szépen öltözök majd. Vendéglőbe járok a családommal, meg színházba, s otthon is teszünk az ebédnél szalvétát az asztalra. Meg minden. Talán még az a szédítő csoda is elképzelhető, hogy kiválok az időben név nélkül elsüllyedt embertömegből. A föld rengett a talpam alatt, de nem szakadékok nyíltak meg, hanem hegyek emelkedtek a szemem előtt. Én meg azokat a hegyeket mind meg akartam mászni. Úgy gyürkőztem az életnek azon a júliusi vakáción, mint a titánok a képregényes mitológiában, amit Bözsi néninél olvasgattam Pesten, a függőfolyosón, a tavaszi napsütésben.

A jövő, úgy látszott, már tényleg kezdi megmutatni magát. Hiszen most már nemcsak mi, Apával, tárgyaljuk a holdra szállást, hanem még itt, Orosházán is szóba kerül. A mosolygó Gagarin, na meg előtte Lajka kutya már keringtek a Föld körül, ezt mindenki tudta. De azokra az eseményekre, őszintén szólva, csak halványan emlékeztem a filmhíradókból. Pedig voltak, akik a saját szemükkel látták Gagarint, mert eljött Budapestre. Gagarinban nemcsak az volt a fantasztikus, hogy kint repült az űrben, hanem az is, hogy orosz katonatiszt létére helyes embernek látszott. A nők odavoltak a „kisfiús” mosolyáért, ami engem hidegen hagyott, mert nekem nem ő volt az esetem, hanem az olyan markáns macsók, mint Burt Lancaster, akit az Esőcsináló című filmtől fogva ájultan imádtam.

Mi, Apával, akkoriban már komolyan olvastuk az Élet és Tudományt, és minden elérhető tudományos ismeretterjesztő kiadványt. Apa is lázban égett. Nem volt tudható, hogy közvetíti-e majd a tévé a nagy eseményt. Az amerikaiak imperialista ellenségek, de az űrutazás mégiscsak az emberiség nagy ügye, ugye. Apa amellett volt, adni kéne. Csak a döntés, sajnos, nem az ő kezében volt.

– S ha adja a tévé, mit csinálunk? – kérdeztem aggodalmasan. Bátyja csak legyintett, ő megnézi a kocsmában, a többieket pedig hidegen hagyta az emberiség nagy ügye.

– Megkérjük Esztikééket – találta meg a megoldást Anya.

Tényleg, nagyanyámék szomszédjainál már volt tévé.

– Édesanyám – fordult Apa komolyan nagyanyámhoz, amikor megtudtuk, hogy aznap este mégis látható lesz élőben az első űrhajó megérkezése a Holdra –, ezt magának is látnia kell. Olyan ünnepélyesen és komolyan mondta, hogy Mamám zavarba jött, és rábólintott. Már délután szépen fölöltöztünk. Úgy üldögéltünk csöndesen beszélgetve a nagykonyhában, mintha valamilyen családi ünnepre készülnénk. A megadott időben átballagtunk a szomszédba. Mindenki elfoglalta a helyét az egyébként alig használt tisztaszobában. Úgy nézett ki a sok székkel, mint egy kis mozi.

Anya és Esztikéék a befőzésről fecsegtek, nagyanyám kifürkészhetetlen arccal ült szótlanul. Mi, Apával a lehetséges forgatókönyvet tárgyaltuk, hiszen az Élet és Tudományban már sok mindenről lehetett olvasni. A közvetítés egy kissé kaotikus volt, a szakértők sem mind álltak a helyzet magaslatán a stúdióban. A hang szakadozott, a kép pedig a szokásosnál is ramatyabb volt. Mégis pontosan ki lehetett venni, ahogyan Armstrong egy létrán lépked lefelé, és végül megveti a lábát a Holdon. Apával egymásra néztünk, mind a ketten boldogok és meghatottak voltunk. A saját szemünkkel láttuk, ahogyan a fantasztikus regények világa valósággá válik. Mire lesz még képes az emberiség! Micsoda különleges dolog az is, hogy most a föld szinte minden pontján ezt nézik, erről beszélnek az emberek. Talán akkor éreztem át a globális világ megszületését. Micsoda szerencsém van, gondoltam, hogy most élek, s éppen most nyílik ki előttem a tudás.

Nem voltam meglepődve azon, hogy a többiek korántsem érezték át a pillanat nagyszerűségét. Sajnáltam, persze, de megértettem őket. Az egyre erősödő érzés, amely végképpen eltávolított Anyámtól és még sokaktól a környezetemben, csak tovább növekedett. Egészen más világban fogok élni, másként beszélek, más lesz nekem a fontos, érdekes, szeretni való és utálatos, mint nekik. Tárgyilagosan konstatáltam egy ideje, hogy bár még mindig csak gyerek vagyok, sok dologban már sokkal többet tudok náluk. De tökéletesen értettem őket. Utcabelieket, rokonokat, volt barátokat. Ahogyan később is mindig pontosan éreztem, mit gondolnak, milyenek valójában a szegénységben, az árnyékban élők. Ugyan miért is ne érteném? Az ő gyerekük vagyok.

Vége lett a közvetítésnek, orosházi viszonylatban későre járt. Illett menni. Föltápászkodtunk, ballagtunk haza. Mi, apával elmerülten tárgyaltuk az űrutazások részleteit, amikor nagyanyám éppen a kertkapunkhoz ért. Apa udvariasan odalépett, és kinyitotta neki. Mamám egy pillanatra rám villantotta a szemét gonoszul, majd foghegyről odavette apámnak:

– S te, fiam, felnőtt ember létedre, elhiszed ezt?

Nem várt választ a költői kérdésre, betaszította az ócska kaput, és besántikált a házba. Mi sem szóltunk többet. Csöndben levetkőztünk, és lefeküdtünk közösen a nagyszobában. Mielőtt elaludtam volna, még hallottam a távoli pályaudvar hangosbemondójából: személyvonat indul a második vágányról Csorvás, Telekgerendás, Békéscsaba felé. A vonat minden állomáson és megállóhelyen megáll.

Majd már egyre elmosódottabban, de hallani lehetett a rövid füttyöt, ahogyan a kis gőzmozdony a rövid szerelvénnyel a célja felé lódul.