Mulatságosnak láttam a "harcot" a kétéves és a macska között. Utóbbi számára csakis a szőrme egér jöhetett szóba mint a sportot, gyakorlást, szórakozást jelentő játék tárgya. A legolcsóbb bolti tucat szőrmeegér, szerencsére, amiből mindig betáraztam, mert valahogyan egy idő után sorra eltűntek a gusztustalan csimbókká agyonrágott kis izék. Aztán a tavaszi nagytakarításkor a szekrény hátsó lába mögül vagy a kanapé párnái közé beszorítva néhány napvilágra került újra, ahogyan a tavaszi kert zugaiban is fellelhető lett több udvarra hurcolt példány. 

Szóval, van egerem mindig. S miután a kétéves mindent imád utánozni és megszemélyesíteni – például a szájában játékegeret hurcolni és morogni hozzá, ahogy kifigyelte a macskától –, számára elővettem originál darabokat. Mégse az állat kiköpött szőrcsomóit vegye a szájába a kisgyerek. Talán már a második alkalommal észre vettem, hogy a macska először csak csodálkozott, de aztán, amint megbizonyosodott róla, hogy az ő játékaiból kapott a kétéves, mereven és nem túl barátságosan követte a szemével. Nyílt konfliktus, persze, nem volt. A macska azzal "büntette" ugyanis a hangos, futkározó, mindenki által ajnározott "betolakodót", hogy nem engedte neki megsimogatni magát. Elhúzódott, elugrott, elfutott újra és újra. Viszont, amint tehette visszarabolta magának az egereket. Én pedig csak vásároltam és prezentáltam az új gyerekbiztos, rágatlan játékokat hétről hétre.

A kétéves is észlelte a macska praktikáit s amikor legutóbb már indultak volna hazafelé a szüleivel, fölkapta az aktuális személyes egereit, egy fehéret, egy szürkét, és egy remek biztonsági helyre föltette a szőrmókokat. A macskának a magasság nem nagyon jelent akadályt a lakásban, de ahol a két játékegérnek várnia kellett gyerek gazdáját, az túl szűk perem volt ahhoz, hogy ő csak úgy felugorjon és elorozza azokat. Ráadásul jól látszottak mindenhonnan. Úgy üldögélt ott a két kis műállat, mint valami gúnyos jel. Napokig rostokoltak érintetlenül. Ám egyik reggel azt vettem észre, már csak a szürke várja vissza a kétévest a helyén. Fogalmam sincs hogy oldotta meg az állat, de hamarosan láttam, hogy a lépcsőházban a fordulónál, feltűnően középre elhelyezve ott fekszik a nyálas gombóccá átdolgozott szebb napokat látott fehér egér. 

Éppen látogatóba indultam a kétéveshez. Alig vártam, hogy elmeséljem a mulatságos történetet a macskáról és az egerekről neki és a szüleinek. Eleinte némán, de feszülten hallgatta, valahogy úgy, ahogy a macska figyelte őt az egérrel a szájában szaladgálni. De amikor odáig jutottam, hogy a fehér bizony már Kigyilla macska játékszere, a kétéves szemét elfutotta a könny, és olyan őszinte fájdalomba torzult az arca, hogy a lélegzetem is elállt. Mekkora érzéketlen barom vagyok! Ó, egek, mit is mondjak, rohantak át a kétségbeesett gondolatok a fejemen. Valahogyan javítottam a helyzeten néhány elmakogott mondattal. Meg a kétévesek, szerencsére, jól és gyorsan reparálják a lelki kínokat. A szülők nagyvonalúan némák maradtak, csak sajnálkozva mosolyogtak rám. 

Ahogy jöttem haza, eszembe jutott Füli macska, aki ősszel hagyott el minket örökre, sajnos. Rajta is jól szórakoztam, mert öreg termetes kandúr létére folyton ölben kellett cipelni olyankor, amikor az akkor még csak egy-másfél éves nálunk volt. Ha a gyereket valaki fölvette, Füli azonnal bejelentkezett másnál a dajkálásra, kézben hurcolására. Készült is egy fotó a fűzfa alatt. Az apja kezében a másfél éves, az enyémben Fülike. Mosolyogva állunk egymás mellett. Mi, felnőtt emberek. De ahogy alaposabban megnéztem a fotót, láttam, hogy a gyerek és a macska mennyire komolyan veszi az egészet. És eszembe jutott, hogyan figyelték egymást minden alkalommal az ölbevevős vetélkedésben. 

Fülit már nem tudom megkövetni, amiért csakis viccnek vettem a számára létkérdés esetet, de Kigyillának előkeresek két vadiúj játékegeret engesztelésül. A kétéves a hétvégén jön megint. Magamban megígérem neki, hogy erősen igyekszem tovább tanulni az empátiát. Van mit.