Arról már sokan és sokat beszéltek, hogy mit jelentett Tabák Lajos Szolnoknak. Nagyon is sokat, s az a figyelem és törődés, amit tapasztalhatott még életében a szűkebb pátriájától – mindenekelőtt a megtisztelő díszpolgári cím –, jól mutatja, hogy ez a város képes megbecsülni értékes embereit. Szerencsére, nemcsak haláluk után, némileg rossz lelkiismerettel az elmulasztott gesztusok miatt, ahogyan ez oly sokszor fordult már elő a történelemben, hanem még az életükben is.
Ám most, amikor a város napját ünnepeljük, érdemes azt is számba venni, hogy mit jelentett Szolnok Tabák Lajosnak. Az a Szolnok, amelyik nem a szülőhelye volt, gyermekéveit sem itt élte, s később felnőtt életének sem minden szakaszát, hiszen lakott, dolgozott másutt is huzamosan: Kaposváron vagy a fővárosban. Mégis, nyugodtan mondhatjuk, hogy Tabák Lajosnak Szolnok volt az otthona. Ide jött haza, bármerre vetette is a jó, és gyakrabban, sajnos, rossz sorsa.
Ennek a Tisza-parti városnak az utcáin, terein járt-kelt igazán otthonosan, s egyáltalán nem véletlen, hogy örömmel ragadta meg az alkalmat, ha állandó lakosként is ide térhetett vissza. Tabák Szolnok nevét beírta a fotográfia egyetemes történetébe jól ismert, immár nyugodtan mondható, klasszikus képeivel. Azokkal a lázító fotográfiákkal, amelyek tartalmukkal és formájukkal is a társadalmi és művészi határokat feszegették. Ám Tabák Lajos nemcsak ilyenféle fényképeket készített ebben a városban, hanem nagyon is személyes hangulatú, költői műveket is. Tabák Lajosnak a Tisza az év minden szakában kifogyhatatlan vizuális témája volt. Megörökítette a víz játékos csillogását a nyári napsugárzásban, lefotózta az őszi folyó melankolikus hangulatát. Különösen szerette a téli Tisza drámai jellegű képi világát. A jégzajlás nyugtalanító formai játékait, a markáns fekete-fehér téli világ monokróm változatosságát. A befagyott és behavazott folyó és a part felületének izgalmas textúráját s az emberi aktivitás mozdulatlanságba merevedő nyomait, a letakart csónakokat, csónakházakat a jég fogságában. A természeti témát is az újító művész szemével látta, s igyekezett megtalálni a meglepő nézőpontokat, képkivágásokat. Még azokon a tájképein is, amelyeken nincsenek emberek, oly megkapó személyesség, intimitás, szeretet és ragaszkodás fedezhető fel e vidék, e város iránt, amelyik sokat elárul az amúgy roppant szemérmesnek, az érzelgősségtől, túlzó emocionális gesztusoktól szinte irtózó Tabák Lajos Szolnok iránti rajongásáról.
De még ennél is többet mutatnak az „emberes” alkotások. A csónakversenyre készülődés nyomai, igazi avantgárd nézőpontból: madártávlatból, a stég és a köréje virágsziromként kapcsolódó csónakok izgalmas mértani formája olyan derűs, élettel teli, hogy az embernek, ahogy nézi, szinte megmelegszik a szíve. Másik kedvelt vízparti témája, a pecázók több képen is megjelenik. Magamban ezeket a fotókat a béke pillanatainak neveztem el. Szinte hallani a halkan, békésen csobogó vizet, érezni a lemenő nap még melengető sugarát. Az állókép azt sugallja, hogy itt és most alig mozdul valami. A horgász nyugodtan üldögél, gyönyörködik a tájban, nem siet, ráér merengeni, álmodozni. A gyerekek is elcsendesülnek a pecabotot fogva, lábukkal egykedvűen beletúrnak a langyos homokba, halkan beszélgetnek, vagy dudorásznak talán. Csak a víz áramlik lassan, megállíthatatlanul, ahogyan a múló idő. A pusztító viharokat és véres kataklizmákat hozó 20. században élt és sokat szenvedett művész számára a békés Tisza-part a boldogság metaforája lett. A csöndes, harmonikus, de élettel teli látványok a csöndes és harmonikus egyéniségű, az életet mindenkor igenlő Tabák Lajos fotográfiai ars poeticájának fontos elemei. Szociofotói mellett, azokkal együtt adják ki az alkotói személyiség teljességét.
Szolnok varázsa a kép másféle mestereit is megérintette. A művésztelep világhírű alkotókat fogadott be és bocsátott ki. S Tabák Lajos Szolnok iránti vonzalmában a művésztelep s művészei is eminens szerepet játszottak. Idővel mindennapos vendég lett a szobrászok és festők között. Részt vett vidám kerti mulatságaikon, fényképezte őket munka közben és a munkák közti közös vigasságokon. Nem eggyel közülük barátságot kötött. Ezekre a barátságokra élete végéig büszke volt. Amikor a Széchényi Könyvtár Oral History archívuma számára több napon keresztül volt módom faggatni őt az életéről, többször szóba hozta Aba-Novákot, Borbereki Kovács Zoltánt vagy a Pólya testvéreket.
Emlékszem rá, milyen boldog volt, amikor megtaláltam a művésztelepen készített egyik fotójának nyomatát az Újság című hírlap 1930-as évekbeli hétvégi mellékletében. Tabák Lajos pontos instrukciói alapján kezdtem a kutatást az Országos Széchényi Könyvtár mikrofilmnéző termében. Az Újság jónéhány évfolyamának mikrofilmre másolt változatát tekergettem végig az egykori NDK-ban gyártott kényelmetlen vetítőberendezéssel, míg végre sikerült ráakadnom a két kisleányt ábrázoló fotóra. A két művészcsemete a vadvirágos réten, alulról fényképezve, izgalmas nézőpontból a hétvégi melléklet hátsó címlapjának teljes oldalát kitöltötte. A látvány egyszerre sugallta a győzedelmes élet erejét, meg az ember és a természet szoros, magától értetődő kapcsolatának fontosságát.
Ezt a látványt is Szolnok ihlette, ahogyan számos konstruktivista szemléletű meg expresszív alkotását is. Tabák büszkén mondta el azt is, hogy Kassák Lajos meleg szavakkal dicsérte őt látásmódjáért már az 1930-as években s még évtizedekkel később is. Márpedig mestere szavára Tabák mindig is sokat adott. Hűséges volt Kassákhoz akkor is, amikor nem volt kifizetődő barátkozni az avantgárd pápával. Ahogyan hűséges volt Szolnokhoz élete végéig. Otthon érezte magát itt a folyton változó, mégis örök Tisza partján. Ő pontosan tudta, otthont találni magunknak a világban, talán a legnagyobb kincs. Az otthon a nyugalom és béke helye, az erőgyűjtésé s az alkotásé. Az otthoniak számon tartanak minket érdeklődő szeretettel az életünkben, s emlékező gyengédséggel még utána is.
Ahogyan Szolnok számon tartja jeles fiát, Tabák Lajost ezzel a mostani szép tárlattal is.
Elhangzott 2008-ban az Aba-Novák Agórában.
