A kenyér
Az orosházi kenyér finom volt melegen, meg amikor már kihűlt, ropogós frissen és pár napos szikkadtan, majdnem szárazon, tejbe aprítva vagy pirítósnak sütve a tűzhely szélén, esetleg bundáskenyérnek, meg csak úgy natúr zsírban sütve, és minden más elképzelhető formájában. A gyerekkori nyarak érzéki élményei között az ízek kitüntetett helyet foglalnak el az emlékezetben, élükön a kenyérével. Amikor életemben először láttam szakszerű borkóstolást, rögtön rájöttem, hogy én kisgyermekkorom óta profi kenyérkóstoló vagyok.
Amikor hazaértem a péktől a még mindig meleg nyújtott félgömb formájú ötkilós cipóval, és nagyanyám meggyőzhető volt afelől, hogy ennek a kenyérnek azonnal le kell metszeni a végét, rögtön előkerült a vágódeszka és a széles pengéjű, csakis kenyérvágásra használt kés. Én pedig minden mozzanatot, ami a cipóval megesett, feszült figyelemmel kísértem. Amint Mamám felemelte, gyors mozdulattal egy keresztet rajzolt az aljára, én pedig már szemrevételeztem is a cipó állapotát. Amint ráhelyezte a vágólapra, alaposan megvizsgáltam, mennyire magas (általában magas volt), milyen hosszú és mély vágást ejtett rajta kereszt irányban a pék (éppen jót). Ez nagyon fontos, mert a karéj legremekebb része a héjnak az a kidudorodása, amelyik a sütés előtti bemetszés két oldalán magasodott fel. A vágás két oldala különféle természetű volt, különböző módon nyújtottak élvezetet. Azt is jól megnéztem, mennyire sült át a cipó – többnyire éppen annyira, amennyire kellett –, mert inkább legyen egy kicsit sültebb a kelleténél, mint sületlen. (Ez a kenyerek egyik alaptörvénye.) Amint a kért szelet a kezemben volt, következett a szakszerű kóstolás második fázisa, a szagolás. A hűlő cipó illata, persze, már végig hazafelé az orromban volt, ám ezúttal egészen közelről mélyet szippantva lehetett érezni azt a markáns illatot, amit a friss, kelesztett búzacipó kiad magából. Egészen páratlan volt, mintha érezném külön-külön is az egyszerű összetevőket, a finom, tökéletes búzalisztét, a gondosan elkészített kovászét, az ártézi vizét, amivel dagasztották, még a só illatát szippantani véltem. Mégis mindezt gyönyörűen összekeveredve is kiéreztem a kenyér belsejéből, sőt a kemence finom pernyéjét, a tiszta faparazsáét, talán még a péksegéd izmos ujjainak nyomát is. A karéjt egészen az orromhoz nyomtam, s szinte a belsejéből nyertem ki az illatanyagot. Igazából nem tudom mihez hasonlítani, negyven éve még csak hasonlóval sem találkoztam.
Következett a szakszerű kóstolás. A sorrendje általában mindig ugyanaz volt: közepes harapás az alsó héjból, majd jelentős falat a kenyérbélből, s végül óriási marcangolás a felső héjból, a non plus ultrából. A langyos kenyér végét megkapni azért volt páratlan élmény, mert a serclinek sok héja van, s a héj a lényeg. (Ez a kenyerek második alaptörvénye). A vágásra mindig merőlegesen szeletelt cipó felső héjának kétféle felülete volt. A vágás egyik oldalán a héj kissé lecsúszott, világos szőke maradt, a felülete pedig a durván vakolt faléhoz hasonlított. A másik oldal meg inkább felemelkedett valamennyire, s lenyűgözően sima, szinte mázas, piros-barna színű volt. Nagyjából tíz kiló csokit meg ötven gombóc fagyit adtam volna azért, ha csak egyszer az életben, a kedvemért, Mamámék keresztben vágják el a kenyeret, és megkapom a bevágás két oldalán képződött héjakat. De hát ez teljességgel elképzelhetetlen volt. Álmodozni sem érdemes róla, hiszen úgy a kenyérből bizonyára sokkal több morzsálódik, márpedig pazarolni nem lehet, kenyérrel pedig egyszerűen istenkísértés.
Nagymamáék nem mutatták magukat buzgó hívőknek, sőt nagyjából mintha tökéletesen hitetlenek lettek volna, hiszen a napi praxisban isten neve vagy léte szóba sem került. A keresztényi értékek vagy életmód meg aztán végképpen nem. Még hétvégéken vagy nagyobb ünnepeken sem jártak templomba, csak a nagybátyám kései esküvője zajlott isten házában, s akkor láttam életemben először belülről evangélikus templomot. Ha megkérdezik őket, biztosan istenhívőnek mondják magukat, de amennyire láttam, istent valahol távol, messze evilági létünktől, egy nagyon is független birodalomban helyezték el. Olyannak gondolhatták, akivel nincs igazán dolguk addig, amíg élnek. A kenyér tisztelete, megszegése volt tán az egyetlen, bizonyos szakralitást hordozó aktus a családban. Papám gyakran életnek nevezte a kenyeret, ahogyan a búzát is. Kenyeret szemétbe hajítani nagyobb bűnnek számított, mint öregasszony kezéből kiütni a botot. A cipót csak meglett ember vághatta fel, ha lehet, inkább férfi, mint nő. S mielőtt valaki megszegte, gyors, de határozott mozdulattal keresztet karcolt a késsel az aljára.
A cipónak állandó helye volt a kamrában rögtön az ajtó mellett egy hokedlin, a csakis erre a célra használt vesszőből fonott kenyereskosárban, finoman hímzett hófehér, ropogós konyharuhákba csomagolva. Abban a csodálatos kamrában a tökéletes minőségű kenyér nem száradt ki, de soha nem is penészedett, savanyodott. Legfeljebb egy kicsit szívósabb lett négy-öt nap elteltével, de még úgy is élvezetes maradt. Ha nem fogyott el mind az előre felvágott szeletekből, azok is a kamrában várták a következő étkezést, s nem lett semmi bajuk. Miután Mamámék fogsor dolgában már meglehetős hiánnyal küzdöttek, a többnapos kenyér alsó héját nagyon vékonyan, úgy, hogy még maradt belőle valamennyi a szeleten is, levágták. Ezeket aztán vagy én faltam be, vagy a külső kamrában gyülögető moslékba kerültek.
A vakációk ünnepi pillanatai voltak, amikor a langyos kenyérvéget a kezembe foghattam. Ám a szagolgatás meg az előzetes kóstolás után azonnal roppant súlyú döntést kellett hoznom. Hogyan fogom megenni? Csak úgy magában, ínyenc módra? Esetleg házi kacsazsírral, amelyikbe a májat sütés után beleaprították? Vagy a piacon vásárolt házi vajjal, amelyik a zsírhoz hasonlóan lassan olvadt a langyos kenyéren, s beleivódott a belsejébe, vagy éppenséggel a szeszélyes eloszlású lyukakon át lecsöppent a földre. Ha már zsiradék, mindenképpen szóba jöhetett a saját készítésű hófehér disznózsír is, enyhén sózva és paprikázva. Ám akkor még a sárgabarack lekvárról vagy a szilvadzsemről nem is töprengtünk, sőt, az Eszti néniéktől vásárolt akácméz is szerepet kaphatott. S ha igazi különlegességre vágytam, akkor csak némán a cukortartó felé böktem, s Mamám már szórta is a nagy szemű kristálycukrot a szeletre. Amint az első cukros kenyér falatok ropogtak a fogam alatt, Mamám úgy bámult rám hitetlenkedő félmosollyal, mint ahogy a fehér ember nézhetett a bambuszkukacot falatozó bennszülöttekre.
Minden választásnak megvolt a maga szépsége, kár volna sorolnom a szavakkal leírhatatlant. Az viszont tény, hogy a legyeket legjobban a cukrossal lehetett megőrjíteni. A konyha vastag vályogfala miatt a dupla bejárati ajtó között széles, barnára festett küszöb kínálta magát az üldögélésre. Innen kényelmesen bámészkodhattam kifelé, s mégis mindenben benne voltam, ami a konyhában történik. Ha ki-be jártak a felnőttek, akkor csak felhúztam a térdemet, hogy aztán újra kényelmesen kinyújtsam a küszöbön keresztben, a széles ajtófélfának vetve a hátamat. Nyáron az ajtók napközben folyton nyitva voltak, s a külső részre szúnyoghálós ajtókeretet illesztettek. Ha esett az eső, hidegebbre fordult az idő, akkor a legyek a ház mellett végighúzódó tornácra húzódtak be, s reménykedve gyülekeztek a hálós ajtón. Amint letelepedtem a küszöbre falatozni, majd megőrültek az illatoktól. Amióta az eszemet tudom, szerettem az állatokat, szinte mindegyiket, a békától, a földigilisztán át a disznókig, de a legyeket soha. Abba eszméltem, hogy anyám könyörtelen és permanens háborút vív velük, s ebben a csatározásban anyám katonája lettem. Azt nem állítom, hogy örömömet lelem akár egy légy halálában is, de a pusztulásukat a legközönyösebben bírtam végignézni. A legyeket szerettem bosszantani. A cukros kenyeret egészen közel vittem a hálóhoz, majdnem odanyomtam, s azon somolyogtam, hogy a szerencsétlen rovarok milyen őrült izgalommal rohangálnak körbe-körbe, fel nem fogva, hogy ami ennyire közel van, mégis miért elérhetetlen számukra.
Odakint zuhogott, de nem hűlt le a levegő mégsem, pedig a parapetre – így hívták a tornác könyöklőjének tetejét – kitett muskátlikat hajlítgatta a szél. A tűzhelyen még lobogott a láng, pedig már délutánba hajlott az idő. Tán péntek volt, a fürdés napja, s nagy fazekakban a fürdővíz melegedett.
Én meg a ráadás uzsonnával, a nagy szelet friss, cukros kenyérrel nyammogtam mélázva a szürke eget bámultomban. S egyszer csak csoda történt. A számban megállt a falat. A szürke ég egyik sarkán áttört kevéske napsugár, s az oszladozó, valószerűtlen tónusú felhőkön életemben először megláttam felragyogni a szivárványt. Nem jött hang a torkomra, csak a kezemet emeltem némán, hogy a tűzhelynél álló nagyanyámnak jelezzek. Mutattam kifelé a hihetetlen, a teljes eget átszelő fényívre. Mamám mellém sántikált, s némán csodáltuk a hosszú percekig ragyogó tüneményt. Először egyre élesebb és teltebb lett, megannyi színárnyalattal ragyogott, majd lassacskán lerövidült, elkeskenyedett és végül úgy enyészett el, mintha ott sem lett volna. Egymásra néztünk némán, Mamámnak is ragyogott a szeme.
El voltam bűvölve a világtól, micsoda szépségek várnak még rám!
