A hely egészen más. Mások az arcok, a szagok, de mégis. Azért ez valahogyan mégis a régi önki. Hiába a poros műanyag sárkány, a bambuszrügy meg a currys rizs, a vágott szemű pultoslány, itt valami mélyen gyökerező pesti tradíció bukkant fel újra.
Emlékszem, amikor alig láttunk még eleven kínait, már akkor megtanultuk, hogy az ázsiaiak folyton mosolyognak, ez nekik a természetes mimikájuk. Másutt talán így is van, de nálunk? Főleg itt, a büfében, na itt aztán nem. Akar látni unott, szenvedő, merev arcú, hamisítatlanul közép-európaian depressziós kínai lányt? Jöjjön be Pesten egy kínai büfébe, megláthatja a pult mögött. Itt a hely szelleme erősebb az ázsiai hagyományoknál, itt a régi önki szelleme kísért.
Sokszor elgondolkodtam azon, hogyan lehet majd érzéki módon megjeleníteni a mai és holnapi ifjúságnak azt a bizonyos Kádár-kort. Az Úttörő Áruház mozaikos medencéjében úszkáló aranyhalakat, az Ifjúsági Parkba nyakkendő nélkül be nem jutó „lázadó” ifjakat, meg, például, az „önkielégítőt” vagyis az önkiszolgáló éttermet. Úgy tűntek el, mintha sosem lettek volna. A helyükbe amerikai gumikaja jött. Ha jött.

Mégis, a régi önki újra felbukkant Budapesten, ma kínai gyorsbüfének hívják. Nem teljesen ugyanaz, nem egészen ugyanazok ülnek bent, de mégis. A kínainál ugyan nincs reggel kilenckor babgulyás pacallal és nincs téglákig hatoló mosogatólével elegy pörköltszag, meg nincsenek azok az elmoshatatlanul zsíros, agyongyötört alumíniumtálcák alpakka evőeszközzel, amik új korukban is bacilusklubnak számítottak. Meg összekaristolt műanyag poharak és a kötelezőn kövér, mosolytalan kiszolgáló nénik sincsenek. Azok, akik úgy csapták bele a spenótot a csorba tányérba, hogy abban a mozdulatban benne volt egy megküszködött élet minden keserve. Itt most másféle szagok járják át a műanyag és furnérfalakat. A reggel főzött, kiszáradt rizsre a rutinosak szaftos levet kérnek, sokat. A mindig ugyanolyan jó leves forró, a kóla hideg és tiszta pohárba adják. Na, de hát ez már egy új világ!
 A kínaiban nincsenek már ott a kis nénik, akik az önkiben szerényen lecsaptak a maradékra, ha otthagyta valaki. És a kis bácsik sem, akik fogatlan szájukban élvezettel forgatták az üres csontlevest. Ők ma az étterem mögött a kukákban keresgélnek. Már nem törődnek a járókelőkkel sem, azzal, hogy megláthatja őket valaki. A szabad világ hajnalán még csak napnyugta után merészkedtek elő fűtetlen lakásaikból, hogy kikaparjanak valami ehetőt. Akkor még szégyenkeztek, hogy nekik valahogyan már csak mások szemete maradt, de aztán elfásultak. Ők is, meg mi is. Egy pillantást sem vet rájuk a rohanó világ. Hozzá tartoznak az utcaképhez: koldus, csöves, óriásposzter, merdzsó, béemvé, harmincéves Toyota, guberáló öregek. A kínaiban ott vannak a diákok minden mennyiségben, általánostól az egyetemig. Menza helyett vagy a hamburgert megunva, itt eszik a csípős-savanyút. Nekik már a gasztronómiai globalizáció hétköznapi megszokás. Ha unják a rákszirmot, benyomnak egy szuvlakit vagy vesznek a töröktől egy gyrost.
Képzeld, bameg, a Roland anyja szokott főzni vasárnaponként, újságolja egyikük tele szájjal. Hatalmas röhögés, hitetlenkedő beszólások. Az egyszerű házikoszt előttük jobbára ismeretlen. Új nemzedék, fejükön másként tapad a haj, és fogalmuk sincs arról, hogy milyen lehet a nem mirelit szilvás gombóc fahéjas porcukorral. A másik asztalnál az ötvenes férfi a szecsuáni csirkével talán éppen a régi tyúkhúslevesek illatára gondol egy pillanatra elmélázva. Mert itt vannak ők is, a magányos, elvált férfiak, akik legalább hetente néhányszor jóllakhatnak igazi főtt étellel. A válás lenullázta őket, épp hogy élnek. Az ingük pecsétes és szétnyílik a hasukon.
Öt levest, három marhást és két disznóst rizsával, meg egy tésztát – rikkant a baseballsapkás. A szomszéd építkezésről jött. Elvitelre kér mindenből nagy adagot. A kollégáknak is visz. Az öregebb szakik régen el sem hitték volna, hogy a bambuszrügyet fogják preferálni a borsos tokány helyett. Igaz, sok mindent nem hittek volna el még akkor. Egy szerény menüt az erdélyi illegális munkás is megengedhet magának, szódával. Merthogy itt van szóda is, meg kenyér. Pedig az nem éppen kínai specialitás. Csakhogy laktat és van rá magyaros kereslet.
A melós rikoltására felkapja a fejét a szőke hajú hölgy a sarokban. A szeme alatt jókora friss lila monokli. Egy pillanatra összeakad a tekintetük az elválttal, de aztán gyorsan továbbrebben mind a két szempár. Nem várnak egymástól semmit. A férfin távolról meglátszik, hogy még e szerény árú szolgáltatónál sem lehet kuncsaft. A nő kanalazza a tojásos rizst fáradtan. Ráér. Ilyen szemmel nem lehet kiállni a placcra. Megvetőn rávillan a másik asztalnál beszélgető közegekre. Azok is idejárnak a szolgálat után, ahogyan az elődeik bejártak pörköltre a régi önkikbe is.
Az új világ színfoltja a két vastag nyakú kopasz biztonsági őr. Biztonságos távolba is kell leülni tőlük. Így csak minden harmadik „ba' meg, köcsög” hallatszik át hozzánk.
Mert ott ülünk, persze, mi is.

Fotó: https://ntf.hu/index.php/2018/05/21/kozetkeztetes-a-szocialista-idoszakban-az-onkiszolgalo-ettermektol-a-city-grillig-es-egy-iskolai-specialitas-az-iskolatej/