Félve kezdem a mondókámat, mert amiről szólni akarok, azzal felbőszítettem már korábban jó néhány fotográfust, aki a természetet tartja fő vagy egyetlen témájának. Mégis újra csak előhozakodom vele, mert Zsila Sándor barátom mostani tárlata felbátorít, s az igazamban tán akarata ellenére is megerősít.
Azt találtam írni régebben egy nagy művészettörténész szaktekintély, Fülep Lajos mögé bújva, hogy a természetben egyedül az ember az érdekes. A nagyszerű magyar műértő arról értekezett, hogy a múzeumok és galériák telis-tele vannak szebbnél szebb, roppant mívesen és élethíven kidolgozott természetábrázolással, s a látogató mégis udvariasan morzsolgatja el ásításait a szája sarkában, mert önmagában véve a természet képe a képen nem bírja megütni a szívünket. Csakis akkor, ha a természet ábrázolását szemlélve, egyszeriben egy hozzánk hasonló, esendő, szenvedő, küszködő ember természetet szemlélő tekintetébe akad a szemünk. Csakis a művész, a „közvetítő” lelkének zavarba ejtőn lemeztelenített látványa kavar fel, zavar össze és simít ki akár egyidejűleg is. Csakis a természet ürügyén megmutatkozó embertárs teheti izgalmassá, egyénivé a látványt, csak ez adhat súlyt és tétet a nagy játszmának, amelyikben a siker és bukás, az igazság megtalálásának és a végzetes eltévedésnek lehetünk megrendült vagy hűvös tanúi, mi a nézők. Műélvezők.
Hiszen magunkat keressük minden fűszálban és minden emberi tekintetben is folyton, életünk végéig. Akkor is, ha nem tudunk róla s akkor is, ha megadatik nekünk, hogy a saját lelkünkkel beszélő viszonyba keveredhessünk. Ha tudatában vagyunk, ha nem, elsősorban is magunkhoz van közünk, és csakis magunkon keresztül a másik emberhez. Csakis ezen a szűrőn, emberi és egyedi mivoltunk teljességén át vagyunk képesek minden jelet, ingert, látványt értelmezni – ha akarjuk, ha megdolgozunk érte. Amikor azt érezzük, hogy elmerülünk a természet szépségében, akkor a saját lelkünk gazdagsága rezonál a hatmatcsepp csillogásában, vagy egy pompás szürke paripa izmos testének képében. Micsoda jutalom az, ha képesek vagyunk átérezni a pillanat fontosságát. Ha értjük és érezzük Goethe szavait: „Végtelenül értékes minden lelkiállapot, sőt, minden egyes pillanat, mivel az egész örökkévalóságot képviseli.”
Van, aki sokat tanul és dolgozik ezért a tudásért, és jól is teszi. De van, aki csak úgy rátalált az igazságra. Ilyen a mi barátunk, Zsila Sanyi, aki ugyanúgy pertuban van a világgal, ahogyan itt az egyik költemény is szól róla. Jár-kel a világban, folyton szemlélődik és megörökít, folyton felfedez és megfejt s nem győz örülni a pillanatnak. Lehasal az apró virághoz, felnéz a magas égboltra, átfogja a horizontot és nagyítót helyez a mikrovilágra. Látszólag folyton mást csinál, de mindig ugyanazt. Folyton csak magáról beszél: fűben, fában, virágban önmagát keresi és találja meg.
Mi pedig először tán azt hihetjük, hogy a természet izgalmas világában kalandozunk, ha a fotóit nézegetjük, de aztán rájövünk – ki előbb, ki utóbb –, hogy mitől izgalmas mindez, mitől sajdul meg a szívünk. Hát, attól, hogy ez nem „a” természet, hanem Zsila természete. Zsila Sanyi jó természete.
S a képek nézőiként mint megrendült szemtanúk hirtelenjében rájövünk, hogy nem árvalányhajat és naplementét látunk csupán, hanem egy esendő ember titkait fürkésszük. Vágyait, szorongásait, örömeit és bánatait finoman képekbe csomagolva. El is pirulhatnánk zavarukban, mint rajtakapott kíváncsi leselkedők, ha a körülmények nem segítenének, ha nem tehetnénk úgy, mintha egy fotótárlaton volnánk, ahol szép képeket nézegetünk s még szép verseket is olvasunk melléjük. Elbújhatunk a szerepünkbe, álldogálhatunk, mint jól nevelt közönség, türelmesen végighallgatjuk, ahogyan valaki mondja a megnyitóbeszédet, okoskodik és elemez, még muzsikát is kapunk.
Meggratuláljuk a mosolygós művészt, diskurálunk az ismerősökkel. Tán csak hazafelé menet a hirtelen beállt csöndes pillanatban tolulnak fel bennünk az Elfeledett érzések.
