Még egészen kicsi koromban Koczák néniék egy ízben „elkértek” anyámtól, hogy kirándulhassanak velem. Bár nem volt gyerekük, nem hiszem, hogy nagyon vágytak volna rá, csak én valamiért megtetszettem nekik. Anya szépen fölöltöztetett a piros pöttyös kis krepp szoknyámba, fehér blúzba, fehér térdzokniba, és masnit kötött a hajamba. Koczák néni elégedetten fogta a kezem, amint elindultunk a kirándulásra. Na, nem valami messzire, csak a Lovira, ahol egyébként Koczák bácsi dolgozott. Engem nemcsak az döbbentett meg, hogy a néni vérvörösre kirúzsozta a száját, és kalapot vett föl ebből az alkalomból, hanem méginkább az, hogy életemben először rendes utcai ruhában láthattam a bácsit. Mert őt addig és utána csakis különféle csíkos pizsamákban lehetett látni napközben. Néha-néha a folyosón cigarettázott vagy napozott, de akkor is pizsamában. Azt mondták, éjjel dolgozik, s így nappal főként aludt. De aludt hétvégeken és ünnepnapokon is. Nekem úgy tetszett, főállásban alszik. Furcsa, de finom embernek ismertük meg. Anyának kezitcsókolomot köszönt, apának pedig mindig azt mondta: tiszteletem, s meg is hajolt egy kicsit hozzá.

Békében élt apró, sovány kis feleségével, aki háztartásbeliként otthon volt. Szerény körülmények között léteztek, de ezt csak most így utólag jegyzem meg. Akkoriban az én szememben teljesen normálisnak és mindennaposnak hatott, ahogyan a budi melletti szoba-konyhában éldegéltek. Az ő budijuknak legalább téglafala és rendes ajtaja volt. A miénk a kert sarkában állt, deszkából készítette a faterom. Ha vihar támadt, a rések között befújta a hópelyheket a szél. S nemcsak mi négyen tartottunk rá igényt, hanem a háború óta a házunkba költöztetett és ott rekedt háromfős család is. Igaz, egyik nap apám újságpapírban a hóna alatt enyhén kopott, de nem akármilyen táblát hozott haza. A cég központjából szajrézta selejtezéskor. Attól fogva a klotyónk ajtaján hivatalos fémtábla hirdette: VEZÉRIGAZGATÓ.

Így éltünk Zugló eldugott sarkában, s egy percig sem hittük, hogy rossz sorban volnánk, hiszen jóllaktunk minden nap. A szomszéd ház addigra valahogyan a nagybátyámé lett. Ő alul lakott az elegáns kétszobásban a családjával, mellette egyetlen ablaktalan helyiség mint lakás, változó bérlőkkel. Az emeleten egy-egy szoba-konyha. Az egyikben, a lépcsőházhoz közelebbiben egyedül élő nagynéném lakott, a másikban, a folyosó végén az említett Koczákék.

Soha hangos szót sem lehetett kihallani tőlük. Szinte soha sem hagyták el a környéket. Nem volt divat mifelénk a kirándulás. Így az a szombat minden szempontból kivételesnek látszott. Elég sokat gyalogoltunk az ügetőig. De megérte. Láthattam a csodás lovakat, a szénapadlásokat, az üres lelátót. Koczák bácsi arra is hajlandó volt, hogy a furcsa, apró kis kocsival az edzőpályán körbefusson velem, mint egy igazi paci. Jól elfáradtam, mire végre befordultunk az utcánkba, de mégsem akartam rögtön hazamenni. Sohasem jártam a lakásukban, furdalt a kíváncsiság. A láncdohányos néni nem volt konyhatündér, s amikor a hokedlin ülve kijelentettem náluk, hogy rövidesen éhen fogok halni, meglehetős zavarba jöttek mind a ketten. Suttogni kezdtek, majd a néni apró kis piros lábast tett a rezsóra, s alágyújtott.

– Szereted a darázsmetéltet? – kérdezte.

Tudtam, nem hiába vártam erre a percre. Szegényes konyhájuk a kopott viaszosvászon terítővel, az öreg üveges szekrénnyel megtévesztő módon hasonlított a miénkre, de itt mégis minden más.  Micsoda rejtélyes ételeket készítenek: összemetélt darázs! Arra a kérdésre nem is tudtam válaszolni, hogy cukorral vagy lekvárral kérem-e, csak meredtem az apró kis pöttyökkel teleszórt tésztára – később kiderült, az a metélt –, és kerestem benne az összevágott darazsakat. Bár igazi rovart nem találtam benne, az íze mennyei volt. Tettem rá cukrot és lekvárt is, abból baj nem lehet. Az utolsó morzsáig befaltam, és a villát letéve ki is jelentettem, hogy isteni volt. Emiatt Koczák néni két oldalról rúzsos csókot adott, és ölben vitt haza. Anya döbbenten hallgatta lelkes beszámolómat, hogy igazi lovakat simogattam, meg Koczák bácsi paciként húzogatott, és én ostorral oda is senderítettem neki. Na, jó, ez már füllentés volt, de a többi, s főként a menyei vacsora, színtiszta igazság. Anyám nem bírt napirendre térni a dolog fölött. Főzés ügyében komplexusai voltak. Orosházi anyósa minden nyári vakáción leiskolázta a főztjével és sütemény-remekeivel, így azt már nem bírta volna elviselni, hogy ez a vézna, bagós, lusta szomszédasszony is lefőzze őt.

Másnap este diadallal jelentette a vacsoránál:

– Nincs semmiféle titok. A darazsat nem főzik bele az ételbe. Egyszerű grízes tésztát ettél.

S még folytatta az érvelést apának és a bátyámnak bizonykodva, hogy grízes tésztát vagyis darás metéltet ő is tud főzni, ha akar. Csak azért nem szokott, mert nem szereti. De én már nem is hallottam, mit beszél, mert a szemem előtt láthatatlan film pergett. Színes selyemruhában és csizmában lépdeltem, mint azok az apró bácsik szombaton az ügetőn. Csodálatos ruganyossággal egyszeriben fellendültem egy gyönyörű pejkanca hátára, s ahogy a tömeg ovációja közepette magabiztosan elléptettem, halkan zümmögött mögöttem a darazsak szelíd raja.