Szeretem és tisztelem. Igazi humanistának ismerem sok-sok évtizede. Most mégis kényelmetlen volt a gondolatait olvasni. Meglepett. Valami ilyesmit írt: előbb az éhező gyerekeket vegyük észre, ne a szomszéd síró kutyáját. 

Na, de hogy? És miért? Miért is kell prioritásokat kijelölnöm az empátiámban? Persze, persze, értem. Mielőtt megköveznek, leszögezem gyorsan. A nyilvánvalót. Ugyanúgy gondolom, ahogyan ő: nem tűrhető, nem lenne tűrhető semmilyen (ember)gyerek bántalmazása, szenvedése. Sehol és soha sem. Miért gondolom így? És miért gondolja ő is? A természetes ösztönünk diktálja ezt. Meg még ki tudja mennyi tudatalatti és félig tudatos emóció dolgozik bennünk, amikor szenvedő gyerekeket látunk. Meg persze a civilizációnk, kultúránk s ebből fakadó neveltetésünk során tanult együttérzésünk, felelősség vállalásunk mozgósítja jobbik felünket. 

Abban szinte teljesen biztos vagyok, hogy a homo sapiens és a többi élőlény között nincsen olyan átléphetetlen határvonal és elkülönülés, ahogyan ezt a – elsősorban nyugati – kultúra "tanította" nekünk sokáig. Jönnek is sorra a tudományos bizonyítékok, etológiai és egyéb megfigyelések, kísérletek. De azt talán mondhatjuk, hogy mi emberek, empátiában tényleg kimagaslunk a többiek közül. Igen, másban is. Jó és rossz dolgokban. De most fókuszáljunk az együttérzésre és a felelősség vállalásra. 

Azért nem bírjuk elviselni a gyermeki szenvedés látványát, tudatát – és általában a szenvedését, bárkiét –, mert ilyen különleges lények vagyunk. Egy kicsit büszkék lehetünk ezért emberi mivoltunkra. Már ha mindenáron büszkélkedni akarunk. Szerencsés esetben, mire felnövünk, olyanok leszünk, akik késztetést éreznek rá, hogy a náluk gyengébbet, szerencsétlenebbet, szomorút és szenvedőt, a kiszolgáltatottakat különösen segítsük valahogyan. Kimentsük őket a nehéz helyzetükből, akár hosszan támogassuk a bajban levőket, igyekezzünk mások figyelmét is felkelteni a problémájuk iránt.  

Azt hiszem, talán Nádas Péter mondta egy interjúban: úgy gondolja, nincsenek tökéletesen kegyetlen és gonosz emberek. Nincsenek olyanok, akikben az együttérzésnek semmilyen formája, mértéke nem alakult ki. Legföljebb elfojtják valamiért. Na, de a többség nem is fojtja el. Vagy nem mindennel és mindenkivel szemben nyomja el az empátiáját. Tagadhatatlan ugyanis, hogy ismerünk olyan keserű és csalódott embereket, akik "megharagudtak" az emberiségre. Megvetik embertársaikat. Így aztán a bennük halmozódó együttérzést és a túláradó szeretetük árját másokra. Nem emberekre eresztik rá. Igen, néha a kutyára. Szegényre. 

De a többségben az együttérzésnek olyan szét nem bontható, ki nem kapcsolható vagyis ki-be nem kapcsolható érzése működik egész életében, amelyet bármilyen jelenség és élőlény képes kiváltani. Persze, csakis akkor, ha fölismeri. Mármint annak a valakinek, valaminek a helyzetét. Mondjuk, 1859-ben egy virginiai  dohányültetvényen a rabszolgákét vagy 1918 szomorú telén valahol Franciaországban a lövészárok túloldalán szenvedőkét. És még hosszan mondhatnék példákat történelmünk bőségesen pergő tragikus oldalairól. 

De biztosan voltak olyanok is, akik a szibériai prémvadászok vagy a skandináv bálnavadászok között/mellett egyszeriben meglátták, fölismerték az állati szenvedést, kiszolgáltatottságot. Ahogyan az ázsiai kutyapiacok és éttermek ellen fölhorgadtak sokan, ahogyan egyre nehezebb vállat rántani a vágóhidak és a disznóölés nem mindenkinek kedves szokása láttán. Ahogyan a szomorúság és düh fut végig a digitális téren, ha valaki vadásztrófeával illegeti magát. És még hosszan sorolhatnám. 

Igen, a szomszéd síró kutyája miatt vagy az oxigénhiányos tavakban fuldokló halak és a vegyszerektől elhullott darazsak láttán is. Látom a többgyermekes apukát, aki arról is "híres", hogy önkéntesként a hospice haldoklóit látogatja vagy a szegénységben élő család házának megrongált tetőjét javítja  a hétvégén. De mielőtt vasárnap reggel elindul segíteni valakinek, feltölti vízzel a kavicsokkal teli tálat a teraszán, hogy a rovarok ihassanak a fullasztó nyári kánikulában. És szabályosan rosszul van a szomszédból áthallatszó sírástól. Igen, a kutyáétól. Nem azért fog tenni valamit a szenvedő állatért is, mert a kutyát választja az éhező gyerekek helyett, hanem azért mert az empátia, a jóság, az együttérzés nem tesz kivételt. Nem válogat, nem sorol előre és küld a sor végére ezt vagy azt, hanem csak úgy kiárad az emberek lelkéből. És cselekvése sarkallja őket.

Szerencsénkre.