Nagyszénás felé az autóban végig füleltem a két férfi oly ismerős diskurzusát. Úgy csináltak, mintha igazi részvét beszélne belőlük, de csak az alig titkolt gúny, megvetés és a fensőbbség kétes kiváltsága volt kihallható a szavaikból.

Annyira jól ismertem már az ilyen beszédet a felnőttek szájából. Mindig úgy tettem, mintha nem is érteném, miről van szó valójában, pedig minden alkalommal fölkavart a képmutatás, s tán leginkább az, hogy még az őszintébb kisebbség sem szólt ez ellen nyíltan soha. Egy-egy rokoni látogatás után apám keserű megjegyzéseket tett a farizeusokra, de velük szemben nyíltan ő sem vállalta soha sem az igazságot. S gyakran láttam rajta, milyen kínban van, amikor a leginkább utálatos ájtatosok bele akarták kényszeríteni a gyomorforgató színjátékba. Néha arról álmodoztam, hogy apám egész egyszerűen fölpattan majd a helyéről, és csak annyit mond: nem igaz, hazudni tetszik. De erre, sajnos, nem került sor, a mindenkori Tartuffe-ök nem szégyenültek meg a nyílt színen.

Tehát Nagyszénásig mindent megtudtam. Öregedő agglegény nagybátyám nyomorék létére senkire sem számíthat majd, ha nagyanyámék beadják a kulcsot. Feleség kell neki, s bizony nem válogathatunk a szép tulipánok között, vagyis marad Marcsika, aki hajadon létére elmúlt már negyven, nincs senkije, pénze se nagyon, s még annál is kevesebb esze. Vagyis tökkelütött, hibbant, gyagyás, visszamaradott, kótyagos, bolond. Szerencsére, annyi sütnivalója azért mégis van, hogy belássa, a mi családunkba bekerülnie kész főnyeremény. Ő lesz hát a menyasszony.

Végtelenül boldog voltam. Nemcsak attól, hogy életemben először autózhatok, ami óriási élmény annak ellenére, hogy már Orosháza határában émelyegni kezdett a gyomrom a hátsó ülés rugózásától, igazán az hozott lázba, hogy végre közelről láthatok igazi bolondot. Amikor a szerény parasztház elé értünk, majd kiugrottam a bőrömből.

Marcsika néni látványa viszont némi csalódást okozott. Elsőre átlagos öregedő parasztasszony. Nagy sárga kapafogakkal és rendes kis bajusszal. Viszont folyton mosolygott, hangosan, elevenen beszélt, három percenként tiszta szívből hahotázott, és az átlagosnál is cuppanósabb meg nyálasabb puszikat adott. Hipp-hopp barátságot  kötöttünk. Vagy nem bolond, vagy a bolondok nagyon is jófejek, érdemes barátkozni velük, állapítottam meg sebtiben. Alig néztem körül a szerény portán, már előkerült a két kövér macska, s Marcsikával felváltva ajnároztuk őket a lánykérő komoly férfiak megvető pillantásaitól kísérve.

A látogatás nem tartott sokáig. Az esküvőt és a közös életet érintő anyagi ügyeket olyan rideg tárgyilagossággal adták elő a férfiak, mintha a lóvásáron volnának. A rokonunk begurított két kupicával Marcsi kerítésszaggatójából – hazafelé megtudtam, hogy a menyasszony pálinkamérésből él –, s erősen könnyezett, krákogott tőle. Nem úgy a néni, aki szintén a konty alá küldött két takaros kupicával, s csak nevetve törölte végig a száját hatalmas lapátkezével.

Hazafelé aztán a rokon csillogó szemmel kajánkodott a furcsa ifjú páron: Marcsi ránézésre is vagy két fejjel magasabbnak látszott, mint a nagybátyám. S főként azon csámcsogtak Laca bácsival, alkalmi sofőrünkkel, hogyan fogja a szegény hülye fiatalasszonyt agyondolgoztatni hárpia nagyanyám. Akkor még senki sem tudta, mit  hoz a jövő, s mekkora álmélkodásban lesz részünk hamarosan.

Az esküvő gyorsan lezajlott, a két öregedő, de úgy látszik, még korántsem kihűlt test  pedig úgy talált egymásra e frigyben, amilyet a faluszél addig még nem látott. S hiába teltek el a mézeshetek, a „fiatalok”, ahogy Mamámék eleinte gyengéden, később egyre nagyobb döbbenettel és fölháborodással konstatálták, ha csak lehetett, az ágyban időztek. S nem voltak képesek betelni egymással s Erosz késői ajándékával. Az addig csöndes hátsó udvart állandó kacarászás, sikongatás és cuppogás töltötte be. Mamám és Papám döbbent undorral figyelték a szűnni nem akaró turbékolást. S ahogy jött a jó idő, Marcsika egyre lengébb ruhákban mutatkozott, hogy Zsigának ne kelljen sokat vacakolnia, ha markolni volna kedve. Nyár közepére a dolgok odáig fajultak, hogy a nagynénim jószerivel föl sem öltözött. Nagyszüleim és a szomszédság döbbenetére Marcsi a kertben is egy szál selyem kombinéban és bugyiban lófrált mezítláb. Mamám szinte belebetegedett a látványba. Hiába sóhajtoztak kárörvendő megértéssel a vénasszonyok az utcában: látható, hogy bolond, szegény, Mamám úgy gondolta, legalább máshogy lenne hibbant az új családtag.

Nagybátyám viszont úgy nézett rá, mintha Vénusz reinkarnációját látná benne, s Marcsi nem mondhatott vagy tehetett olyat, ami neki ne tetszett volna. Meg kell hagyni, az új asszony is igaz szenvedéllyel nyálazta a maga erőteljes csókjaival hites, sánta urát. Hatalmasakat nevetett, úgy tett, mintha nem értené, Mamám mit is akar tőle. A munkát meg egész egyszerűen abbahagyta, ha elfáradt. A háztartásra finoman szólva nem volt háklis, a mosatlan edénnyel teli vájdlingot gyöngyöző kacaj kíséretében egy jól irányzott rúgással beküldte az ágy alá. Ha hideg volt, akkor rendre az ágyban ettek Zsigával, ami nekem is nagyon tetszett, s bekönyörögtem magam melléjük. Marcsika mint jó feleség gyakran elkísérte Zsigát a kocsmába, és derekasan helytáll a pultnál is. A görbe éjszakák után pedig képes volt délig hortyogni az ágyban, s egyáltalán nem is főzött ilyenkor. Ami nem volt nagy baj, mert a főzőtudománya csapnivaló volt amúgy is. De Zsiga, aki addig a legnagyobb kritikusa volt a háztartásnak, örömmel vette ebédre a zsírosdeszkát is, hiszen Marcsika csókokkal pótolta a hiányosságokat. Egyáltalában, Marcsi egyszeriben olyan szabadságot vívott ki magának ebben a zord házban, amilyet addig elképzelni sem tudtam volna.

Nagyanyám úgy el volt keseredve, hogy még anyámnak is panaszkodott a „fiatalasszony” miatt. Anyám alig volt képes palástolni a kárörömét, mert ő sem gondolta volna, hogy ebben a büdös életben születik valaki, aki kifog a rettegett öregasszonyon. „Több esze van ennek, mint nekünk együttvéve” – summázta anyám a nagy tanulságot, s ő is gyorsan barátságot kötött a másik mennyel. Marcsika pedig az anyósi feddő szóra csak vigyorgott, villogtatta sárga fogait, hiszen ő eredetileg csak egy hibbant vénlány, akinek pár hónapja megkérték a kezét. Lassacskán a kaján megjegyzések ráforrtak az ismerősök és rokonok torkára, hiszen bármennyire groteszk látványt is nyújtottak, Zsiga és Marcsi két örök szerelmes volt, akik úgy nagyjából mindig azt csinálták, amihez kedvük volt. Vagyis a kigúnyoltak és megvetettek titkon irigyeltekké lettek és azok is maradtak életük végéig. Ugyanis szerelmük lángja soha sem aludt ki, hűségesen és gyengéden szerették egymást a sírig.

Bár betelni egymással sohasem bírtak, azért néha-néha adódott néhány szabad óra, amikor Marcsi tudott rám időt szakítani. Olyan odaadóan és szellemesen játszott velem, amilyet addig még soha sem tapasztaltam felnőttektől. Gyorsan rájöttem, nemcsak jószívű és bátor, de intelligens is. Született csaló volt, de olyan, aki nem akar ártani másoknak. Bumfordi tenyeres-talpas tündér, aki érzéki boldogságot csempészett az addig állig begombolkozott házba. Marcsi nyilván meglepődött volna, ha megtudja, hogy Orosházán az ő karikatúraszerű alakja testesítette meg a hatvanas évek szexuális forradalmát. S ezzel még nem soroltuk föl minden mutatványát, ugyanis a legizgalmasabb dolgok vasárnap délután történtek a hűvös kiskonyha  asztalánál. Amikor végre hosszas könyörgés után meghúzhattam magam az egyik ilyen délutánon – többszörös némasági fogadalom után – az ágy végében, akkor megbizonyosodhattam arról, hogy Marcsi nem egyszerűen ravasz, több annál, zseniális.

A vasárnapi ebéd után Zsiga forró csókokkal búcsút vett az ő kis feleségétől, s elkerekezett valamelyik cimborához, hogy az asszony nyugodt körülmények között fogadhassa a kuncsaftjait. Néném pedig kitakarított a maga módján, felöltözött egész rendesen, de már szólt is a kapucsengő, s hamarosan belibegett a szobába egy valószerűtlen jelenség. Az akkoriban divatos bokorugró térdszoknyában, széles, csatos gumiövvel a nem éppen nádszál derekán. Mélyen dekoltált feszes blúzát a nyilván kitömött melltartó szinte tűként szúrta. Frufruja a szemébe lógott, piros gumival átfogott lófarka a vállát verdeste, ahogy betipegett hihetetlenül magas sarkú piros körömcipőjében. A karján is piros retikül, a szája hasonló rikító piros, a szeme pedig úgy volt kifestve, mint Liz Tayloré Kleopátraként. S mindehhez lehetett vagy ötvenéves. Visszeres lábait kacéran keresztbe vetette, ahogy az asztalhoz ült. A hátamon futkosott a hideg. Tisztán hallani véltem, ahogy hatalmas műszempillái  minden pislogásnál zörögnek.

Marcsika pedig már vette is elő a zsíros kártyalapokat a fiókból. Búgó altjával szinte elandalította az „édes Mercikét, aki ma talán még csinosabb, mint a múlt héten, és a haja színe, ez a gyönyörű platina szőke még jobb, mint a tavalyi vörös, pedig az is isteni volt”. Marcsi már vetette is az igazmondó lapokat a foltos viaszkosvászon terítőre egymás mellé. Édes Mercikém pedig előrehajolt, és mohón itta a duruzsoló szavakat. „Láthatod, Mercikém, magad is, nem hazudok, igen, igen, ez jól mutatja a határozott érdeklődést. Sőt, ez több, mint érdeklődés, hát, nézd, két levél egymásután. Egész egyszerűen meg van érted őrülve. Hogy miért nem mutatja? Hát, miért? Tudod, milyen gyámoltalanok a férfiak. Olyan jól nézel ki, hogy egész egyszerűen nem mer kezdeményezni, az lehet a magyarázat. De nézd, itt jön a másik, persze, ez megmondja a valót. Nem kell már sokáig várnod. Jaj, édesem, úgy fog ostromolni, attól tartok, veszélyben a lányságod.”

Mercike pedig addigra kivörösödött, egy díszes legyezőt kapott elő a táskájából, és vadul legyezni kezdte magát. Attól féltem, menten gutaütést kap. Az izgalomtól  hebegett, majd a nénémhez egész közel hajolva suttogón kérdezett valamit. Marcsi is  suttogva válaszolt, sajnos, így nem hallhattam, miért is tört ki a félelmetes vihogás a lófarkas vénségből. Mercike a korát meghazudtoló gyorsasággal pattant föl a helyéről, már kapta is elő az ötvenest a tűzpiros retikülből. Csókot dobott nekem is, és buzgón ígérte, hogy jövő vasárnap elmondja, mi is történik majd, mert most már meg kell történnie a rég várt valaminek. Boldogan, szinte megszépülve kacsázott el görbe lábain abban a biztos tudatban, hogy pár napon belül elveszíti szörnyű teherként ránehezedő lányságát. Marcsika kikísérte, és amikor visszatért, a gyógyítók átszellemült arckifejezésével nézett rám: „Mercike húsz éve jár hozzám, a világ végére is elkísérne. Ez az ötvenes meg se kottyan neki, a szülei dúsgazdagok voltak, s Mercike örökölt mindent. Nincs senkije, s ahogy öregszik, egyre nehezebb neki. Nagyon is jól tudom, mit érezhet. Ilyenkor meg, látod, annyira boldog. Persze, hogy nem hiszi egy szavamat sem. Hát, nem hülye, de mennyire jó játszani egy kicsit. Van miért szépen felöltöznie vasárnap délután” – fejezte be egy kicsit már mentegetőzve Marcsika a „kártyaterápia” védelmét, s már jött is az újabb alany.
Nagy lakli, bamba negyvenes férfi. Számára az derült ki napnál világosabban, hogy egyszerre két nő is harcol érte nagy titokban. A következő egy nagyon kövér nő volt, a meleg nyári délután ellenére talpig feketében, fátyolos kalapban. Neki azt mondta el a huszáros lap, hogy a fiatal szeretője csakis inni jár el otthonról, rá se néz a szép lányokra. A két filkó pedig egyértelműen jelzi, hogy a fiatal férfi nem a vagyon miatt tart ki a dagadt nő mellett, hanem a legőszintébb szívszerelemből. Ilyen és hasonló torz figurák sorjáztak minden vasárnap délután néném „rendelőjében”, s mind a csalhatatlan bölcsesség megtestesülését látták benne. Hétről hétre el akarták hinni azt, amire oly reménytelenül vágytak. S meg is kapták azt a kis bolond reményt, ami nélkül élni sem érdemes.

Vacsorára aztán megjött Zsiga. Engem rövid úton kipenderítettek a szobából, hogy a több órányi távollét sokkját kikezeljék egymásban. Reggelig kulcsra volt zárva a kiskonyha – az ifjak lakásának – ajtaja. Amikor késő este a budira menet elcsoszogtam előtte, a szokásosnál is hangosabb cuppanásokat és sikongatásokat hallottam bentről. Ahogy a holdvilágos éjszakában a deszkán kuporogva elmerengtem, rájöttem, hogy Marcsi tényleg nem csupán szélhámoskodik. Van remény a leglehetetlenebb helyzetekben is. Hiszen ő sem maradt vénlány, bármilyen selejtes is volt amúgy. Eljött érte a békává változtatott béna lábú királyfi, akit extra mennyiségű csókkal igazi férfivá varázsolt.

Az élethez tényleg Marcsi nénémnek van a legtöbb esze, világosodtam meg lassacskán a sötét árnyékszéken.