Írkálgatások

Klára55

A maradék

2019. november 19. - Szarka Klára

Szigorú rend szerint ültük körül az asztalt a vacsoránál, ahogyan szoktuk. Amíg csak négyen voltunk, addig a hosszúkás asztal a falhoz volt tolva, egyik szélén a nagyanyám, a másikon én, a hosszú oldalán pedig nagyanyám mellett nagyapám, jobbján a nagybátyám ült. Amikor a nyaralásom a végéhez ért, megjött értem apa és anya, néha a bátyámmal együtt, akkor elhúztuk az asztalt a faltól. Az ültetési rend pedig egy kissé felbomlott, mert én a szüleim közé kerültem, a többiek kissé átrendeződtek, csak Mamám (azaz nagymama) maradt mindig is az asztalfőn.

A természeti törvények bizonyosságaként tapasztaltam meg, hogy apámék szülei, azaz Papám és Mamám, ahogyan a bátyámmal hívtuk őket, nem egyenrangú házastársak. Minden lényeges dologban Mamám rendelkezik és dönt. Irányítja a gazdaságot és a háztartást, őszülő halántékú két fiát, anyámat – a néha protestáló, morgolódó – menyét, meg persze minket, az „onokákat”. Eszembe sem jutott soha, miért van ez így. Ahogyan azon sem csodálkoztam, hiszen ebbe eszméltem bele, hogy Papám a szó legszorosabb értelmében robotolt hajnaltól napestig a kertészetben s a még megmaradt apróbb földeken. Azon sem csodálkoztam, hogy szombat délutánonként egy kissé rekedtes, alázatos hangon aprópénzt kunyerál Mamámtól, hogy vehessen, ahogyan ő mondta: Nikotin Munkást, vagyis cigit. Mindenki tudta, minden pénz Mamámnál van, nagyapánál legfeljebb egy kis dugi lehet. Mondjuk, amíg Mamám a piacon kofáskodott, valaki becsengetett hozzánk egy csokor szegfűért. Nagyapa gyorsan leszedte, megkötötte a csokrot, és elsüllyesztette a zsebében az érte kapott pár fillért. Ez már csak azért is kellett, mert ha Mamám nem volt jókedvében, akkor nem adott szombaton pénzt Nikotin Munkásra, mondván, csak pénzkidobás a büdös bagó.

Nyaranként mindenki sziesztázott Orosházán. A boltok is bezártak, akárcsak a mediterrán vidékeken. Erről nekem persze akkor fogalmam sem volt, azt hittem, a szieszta orosházi specialitás. Szó, ami szó, pokoli meleg nyarakra emlékszem a hatvanas évek elejéről. Mamám a konyhában elhelyezett díványon aludt minden álló nap, amikor befejezte az ebéd utáni mosogatást. Papám sokszor kénytelen volt délben is dolgozni, aminek én nagyon örültem, mert szörnyen unatkoztam a hatalmas ebéd utáni csöndességben. Mivel Mamám fantasztikus horkolás-koncertet tartott, mi, Papám és én, egy kissé szabadabbak voltunk ilyenkor. Tudtuk, hogy nem sántikál ki utánunk a kertbe, és ilyenkor levehettem egy-egy szép piros almát a fáról is, mert egyébként csak a hullottat, a kukacosat ehettem. Vagy elporzottam a Bolhába, vagyis a vegyesboltba cigiért, és élvezettel néztem, ahogyan az öregember cinkosan rám kacsint, miközben óriási élvezettel szívja a rettenetes kapadohányt.

Nem csoda, ha természetesnek vettem, hogy azt eszünk reggelire ebédre és vacsorára, amit Mamám ad. Ő porciózza az adagokat mindenkinek. Soha sem kínált senkit, igyekezni kellett befalni, és még kérni, ha ízlett. Mivel az ebéd és vacsora között én folyton megéheztem, nekem megkent egy-egy lekváros vagy zsíros kenyeret uzsonnára. Ha pedig volt valamilyen sütemény, abból kunyerálhattam délután is, amikor Mamám felébredt a sziesztából. Tudtam, hogy nagyapám gyerekmódjára szereti a süteményt, így aztán neki is kunyeráltam. Mamám ettől mogorva lett. Néha elütötte azzal, hogy Papám úgysem éhes, máskor a sütemény levágott széléből rátett valamennyit egy tányérra és odalökte szótlan, vihetem. Én meg száguldottam vele a kertbe az öreg munkáshoz. Mindig lelkifurdalásom volt, hogy miért nem hagytam neki az enyémből egy rendesebb szeletet, de azzal nyugtattam magam, hogy Papám bizonyosan éppen a sütemény szélét szeretheti, mert, amikor az ebédnél porciózott a nagyanyám, akkor is mindig a sütemény végét adta neki. Kicsit furcsálltam ugyan, ahogyan azt is, hogy vacsorára az öreg gyakran maradékot kap. Bár Mamám remek szakácsnő volt, s nagyszerűen kiszámította, mennyit kell főzni, ha mégis maradt valami, nem lévén hűtőszekrény, másnapra eltenni nyáron nem lehetett. A maradékot kis lábosba kaparta, és este szó nélkül tette az öregember elé. Mivel szinte mindig hideget vacsoráztunk, a sparheltben már nem volt tűz, az ebédmaradék is hideg volt. Elborzadtam, hogyan tudja Papám a hidegre kocsonyásodott csirkepörköltet vagy a kihűlt paprikás krumplit megenni, de ő szó nélkül, a maga csodásan akkurátus, elegáns módján fogyasztotta el, amit elé tettek.

Tehát, ültünk az asztal körül, én szokásomhoz híven locsogtam-fecsegtem, örültem a szüleimnek, apának különösen, mert nem rúgott be út közben. Sőt, egész nap és még este is józan volt. És okos volt, meg jószagú, szeretnivaló és folyton viccelődött, büszkének lehetett rá lenni. Az esti fényben egyenesen gyönyörűnek láttam. Még mindig izmos vállain úgy állt a szépen vasalt ing, mint egy hercegen, a kezei finomak, de erősek, melegek és mindig tiszták – legalábbis így emlékszem rá. Nagymama adogatta kifelé a kamrából a kolbászokat, szalonnákat, a disznósajtot, a kacsazsírt, a lekvárt, meg ki tudja még mennyi finomságot. Előkerült a gyönyörű friss cipó is, apám nagy hozzáértéssel szeletelte. Tehette, hiszen már mégiscsak felnőtt, családos ember. Anyám a tányérokat, evőeszközt pakolta. Én csacsogtam, a nagybátyám meg a macskáját simogatta, és nem csinált semmit, ahogyan máskor se. Mégis ő nyúlt először a legfinomabb kolbászért, és elvitte előlem a serclit, pedig tudta, hogy megveszek érte. Anyám nekem és apámnak porciózott, nagyanyám is maga elé húzott egy szép húsos szalonnát, de a másik kezével hátranyúlt a tűzhelyre, és a délről maradt hideg krumplis tésztát Papám elé csúsztatta.

Pontosan nem is emlékszem a mozdulatra, mert éppen valamelyik nagy élményemet soroltam lelkesen, csak azt láttam, hogy apám felemelkedik, átnyúl azt asztalon, elveszi Papám elől – aki éppen vette volna ki az első falatot a villájával – a lábast, és nagy erővel bevágja a sarokba. Megállt a levegő. Azt hittem, elharapom a nyelvemet, úgy meglepődtem. Vérfagyasztó jelenet volt. Úgy éreztem, felfordult a világ, el sem tudtam képzelni, mi fog most történni. Talán megnyílik az ég, és a konyha közepébe csap a villám. Apám arcát fürkésztem, de nem láttam rajta semmi furcsát, nem látszott eszelősnek, bár a dús, fekete szemöldökét összehúzta. Mamám felé fordultam, dermedten vártam, mit fog tenni. Csodálkozással vegyes gyűlöletet láttam a szemében. A szinte elviselhetetlen csendet apa törte meg. Ijesztőn nyugodtan, de ellentmondást nem tűrőn beszélt:

– A kutya úristenit! Ez az öregember dolgozott világéletében a legtöbbet ebben a családban és egész életében maradékot kell ennie. Anyám, legalább melegítené meg azt a kurva ételt!

Azzal elhúzta a legdrágább vastagkolbászt a nagybátyám elől, és megengedhetetlen módon ujjnyi szeleteket kezdett vágni belőle. Anyám azonnal kapcsolt és dacos szolidaritással tányért tett Papám elé, aki lehajtott fejjel ült. Nagyanyám görcsös bénultsága is felengedett, és egy gyönyörű paradicsomot tett, de inkább egy kicsit odadobott a néma öregember tányérja mellé. Hosszú, kínos másodpercek teltek el, senki sem szólt, nem is evett. Akkor apám, mintha mi sem történt volna, a nagybátyámhoz fordult:

 – Na, öcsém, aztán kombájnt láttatok-e már?

Hirtelen megtört a varázs, szinte fellélegeztünk, ahogy Mamám fontoskodva megszólalt:

– Bakonyi Pista látott már, és azt mondja, nem ér az semmit.

– Ja – kapcsolódott be a társalgásba váratlanul Papám is –, azt mondják, hogy több szemet elhullajt, mint amennyit lekaszál.

Apám kétkedve ingatta a fejét, nagybátyám hosszan, okoskodva, ahogy szokta, magyarázni kezdte, hogy miért nem fog a magyar paraszt soha a büdös életben géppel aratni. Nagyapám akkurátusan fogyasztotta a vastag kolbász-szeleteket, anyám meg csöndesen szedegette vissza a krumplistésztát a ledobott lábas mellől, hogy kivigye a moslékba, mert kárba étel nem veszhet. Ez megszeghetetlen törvény volt Orosházán.

Én csak bámultam apámat, ahogyan tán a hős Kinizsit nézhették, amikor a malomkereket felemelte. Nyugodtan, szépen szalonnázott, és csöndes higgadt okos beszéddel hajlítgatta a többiek véleményét, ahogy legjobb pillanataiban szokta. Csak egy villanásra pillantott rám, de ahogy okos, meleg barna szemébe néztem, kiolvastam belőle a saját félelmén felülkerekedő férfi szemérmes büszkeségét. Úgy éreztem, biztosan haragudni fogok még rá sokszor, amikor tántorogva és a szesztől elbutultan jön haza, de pontosan tudtam, a szeretetem iránta mégis határtalan.

 

Addig tart, amíg élek.

A kép csak illusztráció: Fortepan / Konok Tamás id.

A bejegyzés trackback címe:

https://clara55.blog.hu/api/trackback/id/tr4415314178

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.