Régi fényképeket nézegetni élvezetes és tanulságos is. A régi fotók józanságra intenek. Személyes sorsunk a térben és az időben is halvány ponttá kezd zsugorodni a múlt látványának gazdag életszerűségétől. Létünk a nagy egészben apró mozzanat. Megrázó tán, de nem nagy felfedezés. Ha Marcus Aureliusra gondolunk, csodálkozhatunk: római imperátorok is tudták ezt egykoron. Szerénységre intenek a múlt képei. S erre talán nagyon is szükségünk volna.
S ha néha odaadón bírnánk figyelni, mondjuk, a régi fotókra, tisztábban látnánk sok mindent. Egy percig sem vennénk komolyan például, amit komolykodó esztéták és műítészek állítanak: a fotó ma már csakis képzőművészet, s az igazi érték a teremtett képekben van, állítják. Na, de nézzenek csak szét a tablókon! Száznál alig több, fekete-fehér fénykép, jórészben néprajzi dokumentum és naiv amatőr felvétel, s micsoda vizuális erővel ragadják meg a nézőt! Lehet-e kétségünk afelől, hogy a fotográfia legfontosabb küldetése a megörökítés? Mennyi jelentést, micsoda gazdagságot rejt magában a múlt fényképi lenyomata, alig felfogható. Ahogyan múlnak az évek, úgy dúsulnak föl a régi fotók, s értékük – nem a talmi piaci árra gondolok most – felbecsülhetetlen. Micsoda kincsestár lapul csak a tér túlsó oldalán, amelyikből efféle merítés varázsolható elő. Örülhetünk neki, hogy a kincsek értő kezekben vannak. A Néprajzi Múzeum munkatársai nemcsak óvják és szeretik, de ismerik is a rájuk bízott értéket. S biztos vagyok benne, ha Húsvétra vagy Szent Istvánra kérnek tőlük egy tárlatra valót, akkor is ugyanilyen nívós munkával állnak elő.
S jól esik látni, hogy az ország háza előtt megint fényképkiállítás van, a meghívón pedig a Néprajzi Múzeum mellett ott az Országgyűlés neve is. Jó helyük van ezeknek a ródlizó falusi lurkóknak, a rőzsét cipelő néniknek, a jeges patakban mosó asszonyoknak, a betlehemező suhancoknak az ország szimbolikus főterén. Az egyes ember élete a nagy egészben egy kis mozzanat. Ez igaz, de ezek a kis mozzanatok adják ki a sorsunkat itt a Kárpát-medencében és a nagyvilágban egyaránt. Márpedig a sorsunkból érdemes volna okulni, összevetni múltat és jelent.
Ezernyi emlék rohant meg, amikor ezeket a fotókat először megláttam. Felmenőim arca köszönt vissza a képekről, dél-alföldi s palóc őseimé. Hallottam a téli munka hangjait, éreztem az ünnepek fűszeres illatát, a hideg megint csípte az arcom, ahogy elgémberedett ujjal segítettem a tűzifát gyűjteni. Pedig mi nem egészen így díszítettük a fát, nálunk nem így öltözött a nagymama, a férfiak sem így pecáztak a lékek mellett, gondoltam, de egy valami ugyanúgy volt, mint ezeken a régi képeken. Közelebb voltunk egymáshoz. Az emberek közösen dolgoztak, ünnepeltek, sírtak és örültek. Félre ne értsenek, nem volt ez idill. Legalábbis szerintem nem. Részben kényszer volt, részben tradíció, de ez most mindegy is. S volt bizony ellentét, árulás, bántás és megalázás, de mégis. Tudtunk a másikról, s ő is tudott rólunk. Ha az ember gyerkőc volt, a többi hasonszőrűvel siklott a közösen kicsúszkált jégen, míg a Mennyországban csengetének. Nem is lehetne másképpen, gondoltam volna annak idején, ha eszembe jutott volna ilyesmin morfondírozni.
A főváros falusias peremén, ahol jó ideje élek, a szembe szomszédom hét év után fogadta először a köszönésemet. Kétszer beszélgettünk az időjárásról az elmúlt bő tíz év alatt. Nem is lehet ez másképpen, gondoltam eddig, ha ilyesmi egyáltalán eszembe jutott. Most meg azon morfondírozok napok óta: tényleg, Így a normális?
Ha néha odaadón tudnánk figyelni, mondjuk, a régi fotókra, tisztábban látnánk sok mindent, biztos vagyok benne. Kedves közönség, jó szórakozást és odaadó figyelmet kívánok ehhez a remek tárlathoz.
