El nem tudom képzelni, mivel is tölthettem a hosszú órákat, amikor Papámat a Kis Szőlőbe elkísértem. A Kis Szőlőben valójában egy tőke szőlő sem volt, talán valamikor régen, és a neve onnan maradt meg, az én időmben már kukorica vagy répa volt belevetve. Papám a hajnalban kezdett otthoni munka végeztével előtolta kopott fekete kerékpárját, ügyesen hosszában ráfektette a szerszámokat, a kormányra akasztotta a cekkert, benne a víz meg egy kis elemózsia s lassú, megfontolt léptekkel tolta a biciklit a kapu felé. Elkísérsz, kisonokám? – kiáltotta felém és én boldogan csatlakoztam hozzá. Már az is jó szórakozás volt, amíg odaértünk, vagy félórát kellett gyalogolni, amíg kiértünk a faluból – helyesebben városból, de mi csak falunak hívtuk Orosháza szélét, mert egészen falusias volt már ott minden. Ha útközben találkoztunk valakivel, meg lehetett állni beszélgetni. Ilyenkor a nagyapám nem ugyanaz az ember volt, mint otthon. Öntudatos, magabíró gazda módjára társalgott az ismerősökkel. Egészen kis gyerekként is jól érzékeltem, hogy Papám közszeretetnek örvend. Becsülik a munkabírását, alaposságát, szakértelmét és nem utolsó sorban az eszét. Okos és nagyon tájékozott ember volt.

Minden alkalommal, amikor apám megérkezett értem a nyaralások végén, szerét ejtették Papámmal, hogy meghányják-vessék a világ folyását. Nagyapa minden hétvégén kiolvasta a Szabad Földet az utolsó betűig. Délben és este pedig bekapcsolta a rádiót, és figyelmesen végighallgatta a híreket. Apámtól mint városi, nadrágos embertől aztán rengeteg mindenről faggatózott. Milyen ember az a Hruscsov, igaz-e, hogy egyszer az ember elrepül majd a Holdra, tényleg halálos méreg-e a DDT, érdemes-e angolfajta disznót tartani, elhiszi-e apám, hogy a gépek fognak egyszer majd az emberek helyett dolgozni? Azt is tudni lehetett, hogy Papám ifjú korában eljárt a földmunkás-mozgalom gyűléseire, rendszeresen látogatta az olvasóköröket, de ha jól emlékszem, Mamám eltiltotta az effajta haszontalan és veszélyes időtöltéstől. Ha csak tehettem, én is odakuporodtam melléjük, hogy hallgassam apám okos magyarázatait. Némely dolgokban vitatkoztak ugyan, de abban egyetértettek, hogy a világ piszok módon van berendezve: a szegények kárára és a gazdagok előnyére. Papám szerint ez mindig is így marad, apám optimista módon úgy nyilatkozott: most éppen teszünk azért, hogy ne így legyen. Lássa be, édesapám, mikor tanulhattam volna én tovább, ha nem változik meg a világ? A maga unokáiból meg diplomás ember lesz. Gondolta volna ezt valaha az életben? Papám ingatta a fejét, mintha azt mondta volna: jó, jó, de nem lesz-e majd megint valami svindli a dologban, és megint mi járunk rosszul? Én magamban megmosolyogtam szegény öreget, de csak a folytonos kétkedése miatt, amúgy néha egészen megdöbbentem attól, mennyire tájékozott, és milyen eredeti, okos módon vizsgálja az élet dolgait.

Így voltak ezzel az ismerősök és szomszédok is. Rokonszenvező sajnálattal figyelték okos és jó természetű Papám nyomorúságos, megalázó helyzetét a saját családjában. Papám féltestvére, Lidi néni volt tán az egyetlen, aki néha szót mert emelni az öreg érdekében a nagyanyámnál. Amikor a nagybátyám esküvőjére készülődve Mamám új kosztümöt, télikabátot és cipőt csináltatott magának, az öreget meg a régi kopott kiskabátjában akarta a templomba vinni, Lidi néni cirkuszt csapott. Főleg arra hivatkozott – ez hatott is mindig –, hogy mit szólnak majd az emberek, ha meglátják az örömapát a kopott gúnyában. 

Amikor kiértünk a szőlőbe, akkor egy árnyékos helyen lepakoltuk az elemózsiát, letettük a biciklit, és nagyapám egy kicsit felemelte, majd visszatette a fejére az elmaradhatatlan öreg, zsíros kalapját. Akkurátusan beleköpött a tenyerébe, megdörzsölte, és egy csöndes „isten segíts” fohásszal nekifogott a kapálásnak. Megfontoltan, nem túl gyorsan dolgozott. Először mókás is volt a visszafogott tempó, de amikor megállás nélkül már egy órája kapált ugyanazzal a sebességgel és alapossággal, akkor megértettem, hogy az erőinek roppant módon tudatos beosztásával operál. Papámnak olyan harmonikus és elegáns mozdulatai voltak, bármit csinált, hogy egyszerűen élvezet volt nézni őt. Szinte milliméterre ugyanolyan kapavágásokat ejtett a képzeletbeli nyílegyenes vonalon haladva. A szerszámok is, amikkel dolgozott, mindig gyönyörűen rendben voltak tartva, soha sem tett el ásót földesen. Minden ragyogott, éles volt, aminek élesnek kellett lennie, a nyél tökéletesen illeszkedett, és éppen olyan volt, amilyennek a legideálisabb. Papám csöndes szavakkal tanítgatott erre-arra. Ha a kukoricát kapáltuk (én, persze, csak néztem), akkor mindent elmesélt a növényről, amit tudni érdemes. Gyorsan átláttam, hogy az állati robotot követelő paraszti munka mennyi elméleti tudást, fölhalmozott tapasztalatot követel meg a művelőjétől. Minden fát, bokrot, még a gizgazokat is névről ismerte.

Látod, mondta, mennyit dolgozunk, hogy azok a növények, amiket mi ültetünk, fölcseperedjenek. Óvjuk hidegtől, széltől, öntözzük, kapáljuk, trágyázzuk, ez a kis gaz meg, semmit sem kap, és mégis meg tud élni. Tudod miért? Hát, mert a gazok a föld édes gyerekei, a kukorica meg csak a mostoha. Emezeket szeretettel táplálja, amazokat meg csak eltűri. Papám nagyon is plasztikusan el tudta mondani, mi a különbség az édes és a mostoha között. Saját élete tanította meg rá.

Amikor már rettentőn tűzött a fejünkre a nap, és már meg is éheztünk cefetül, akkor Papám szépen letette a kapát, és „ejtőzzünk egy keveset” sóhajtással az árokparti árnyékosba indult. Levette és maga mellé tette a kalapját. Egyik kezével végigsimította a kalap alatt csapzottá vált gyér, ősz haját. Elővette az elemózsiát meg a kancsó vizet. Először nekem kínálta a cserépkorsóban meglepően hidegen maradt, édeskés ártézi vizet. A korsó foganytyúján több apró dudor volt, ott volt megfúrva az edény, a száját betapasztották. Ügyes technikával – amit akkor már én is elsajátítottam – a dudorokból lehetett szívni a vizet. Mivel több lyuk is volt rajta, nem kellett a másik után inni. Aztán nagyapám kibontotta a kockás asztalkendőt és szépen leterítette a fűre. Kitette rá a darab kenyeret, a szalonnát vagy a hideg sültet, zöldpaprikát és a fej vöröshagymát. Elővette a nadrágzsebből a fantasztikusan éles pengéjű bicskáját, és szelt nekem egy karéj kenyeret, majd rátette az ügyesen felaprított sült oldalast és odanyújtotta. Aztán magának is vágott a cipóból meg a szalonnából, a hagymát megtisztította, és az egyik kezébe fogta mind a három dolgot, a másikba a bicska került. És olyan szépen, gusztusosan szelte az egyik falatot a másik után, hogy az bámulatos. Soha sem láttam mohón és gyorsan enni. Megfontoltan falatozott, és hosszan forgatta, rágta az étel minden falatját. Amikor végzett, már csak egy falat kenyere maradt, abba alaposan megtörölte bicskáját, a mosogatás is készen volt. A keze nem lett sem zsíros, sem maszatos. Soha azóta az életemben nem láttam ahhoz foghatón elegáns étkezőt, mint a nagyapám. Pedig vacsoráztam már svájci luxusvendéglőben is. Ám a Papám mozdulataiban annyi grácia és harmónia volt, amilyet csak az tud elképzelni, aki látott igazi, alföldi parasztembert falatozni. Élvezettel néztem, egyenesen gyönyörködtem benne. Amikor megettük az elemózsiát, még ittunk rá egy nagyot a korsóból. Aztán Papám szépen elhelyezkedett a füvön, az arcára fektette a kalapját, hogy a legyek ne zavarják, és szinte azon nyomban elaludt. Délfelé járt az idő, ő pedig már hajnali négytől lábon volt. Én meg elmentem a kukoricacsutkák haját fonogatni, vagy a rózsabogarak jövés-menését kifigyelni. Ha lustának éreztem magam, akkor én is hanyatt feküdtem, és bámultam a fehér gomolyfelhők izgalmas alakváltozásait. De az is jó játék volt, ha az ember lefeküdt a kukoricák között, és azt figyelte, hogyan játszik az árnyék az arcán, ahogy a szellő a hosszúkás leveleket mozgatta. Közben hallgatni lehetett a bogarak egyre hangosabb koncertjét. Az volt az érzésem, hogy a déli melegben mindenki bágyadtan fekszik, csak a bogarak vannak ébren, mert nekik valamiért nincsen melegük.

Az idő és tér olyan hatalmasan vett körül ilyenkor, olyan végtelennek és lassan hömpölygőnek tűnt föl, amilyet ma már el sem tudok képzelni. Egy-egy ilyen szieszta a földeken egy-egy örökkévalóság volt. Olyan vattaszerű csöndbe és nyugalomba süllyedtem, ami talán az anyaméhben töltött szebb pillanatokat idézhette. Bár ennek akkor nyilván egyáltalán nem voltam a tudatában. A gondolataim is lelassultak, csak az érzékeim működtek felerősödve. A napsütötte föld és az árokparti vadvirágok illata, a nap félárnyékban is melengető simogatása (akkoriban csak vihar előtt szúrt a napsugár, nem úgy, mint a mostani nyarakon), a dongók ütemes zümmögése, s a rágicsált fűszál savanykás, poros íze a számban, a lapockámat böködő göröngy, amire lefeküdtem, de lusta voltam kissé odébb gördülni róla. Egyedül voltam ugyan, de úgy belesüllyedtem a természet lüktető életgazdaságába, hogy szinte eggyé váltam vele. Ma már úgy gondolom, ezek talán életem legszebb pillanatai voltak.