A legérdekesebb a hatalmas biciklis plakát volt. Nem bírtam betelni vele. Pedig nyújtogattam a nyakam a szűk előszobában, hátha láthatok mást is a lakásból a félig nyitott ajtókon át. Liktor néni ugyanis sohasem hívott be magukhoz. Nem úgy, mint szomszédja, a Tanárnő, akinél gyakran megfordultam a titokzatos, gyönyörű földszinti lakásában.

Anyám barátnője, Liktor néni gyerektelen asszony volt, és nem azért, mintha nem szülhetett volna, mondta el egy ízben anyámnak, hanem azért, mert ki nem állta a gyerekeket. Nő szájából ilyesmit addig nem hallottam. S bár pontosan tudtam, hogy tényleg ki nem állja a gyerekeket, engem is utál, egy csöppet sem nehezteltem emiatt a nénire. Inkább imponált az egyenes beszéde, a függetlensége, a szabálytalansága. Liktor néni magasról tett a világra. Abban az egyszerűnek látszó egyemeletes házban, ahol Liktorék laktak, csupa szabálytalan ember élt, s ez nagyon izgatta a fantáziámat. Különben is imádtam fölfedezni mások életét. Látni, mások másként élnek, mint mi. Néhányan nagyon másként. Ez lelkesített, bár nem is értettem pontosan, miért.

Liktor néni napestig járt-kelt a környéken, vitte-hozta a pletykákat. Hosszú szipkáiban szinte soha sem aludt ki a cigi. A száját mindig kirúzsozta, a körmeit vérvörösre festette, amiért anyám sóhajtozva irigyelte. A hibátlan festett körmök arról árulkodtak, hogy azok a kezek nem a lúgos mosóvízben és a mosogató dézsában áznak naponta, mint az én anyám agyongyötört ujjai.

Liktor néni folyton csomagot kapott Amiból, ahogy ő mondta, a rokonaitól. Abból öltözött, és nem is akárhogyan. Minden szabálytalan volt rajta. Anyám szerint egyenesen ízléstelen, de ebben nem értettünk egyet. Nekem nagyon imponált, hogy folyton nadrágban jár, és ha leül, kényelmesen szétterpeszti a combját. Liktor néni legtöbb ruhája rikító színekben pompázott, olyan lilákat és rózsaszíneket azóta sem láttam. Annyi cuccot küldtek neki, hogy folyton eladogatott a rongyokból. Pedig nem szorultak rá a pénzre. Liktor bácsi, a férje kapós iparos mester volt. A fél kerület lakásait ő és a két segédje festette ki. Így aztán a néni inkább csak a pletykálkodás kedvéért házalt az amerikai ruhákkal. Gyakran meg is unta az alkudozást, és ingyen odaadta a cuccokat némelyik rámenős szomszédnak.

Viszont mindenkiről mindent tudott, és nem fogyott ki a kritikus megjegyzésekből. Gonoszkodó volt, az tény, de sokszor igazat kellett adni neki. Úgy gondolkozott és ítélkezett az emberekről, ahogyan otthon nem nagyon hallottam addig. És imádott nevetni, a legtöbbször, persze, mások kárára.

A biciklis plakátot akkor láttam meg náluk az előszobában, amikor anyám egyszer valamiért átküldött hozzájuk. Kivételesen a bácsi is otthon volt. Beinvitált a lakásba. Pedig a néni a küszöbön váratott a lépcsőházban más alkalmakkor. Még ezt sem állta, ha belépek hozzájuk. Ezúttal is csak az előszobáig jutottam, mert a néni már kiabált is ki a szobából, hogy jön, várjak, ne tovább. Már hozza a varrnivalót, amit küldeni akar anyámnak. Én meg forgattam a fejem a zsúfolt előszobában a hatalmas sötét szekrény mellett. A szekrény teteje cirkalmasan ki volt faragva, a két oldalán pedig tekergős oszlopféle kanyargott fölfelé. A három ajtón három zár, mindben ragyogó nagy rézkulcs, a kulcsok végén pedig különös formára font mélyzöld selyembojtok lógtak. Hát, ez már magában csodás volt. Na, de még a szekrénnyel szemben a falon az a méteres plakát. Színes trikóban és furcsa sapkában tekerték rajta különös bicajukat a muszklis bajszos férfiak. Nehezen silabizáltam ki, de cirkalmas betűkkel az volt ráírva: To-ur de Fran-ce. A plakáton felismertem az Eiffel-tornyot, amelyik mintha egy kicsit meghajlott volna, ahogy a vadul pedálozó versenyzők után néz. De ezt talán csak én gondoltam. A bácsi észrevette a konyhából, hogy tátott szájjal bámulom a plakátot.

– Majdnem én is kijutottam – jegyezte meg, miközben a tojásokat verte föl.

– Hová? – nyögtem megdöbbenve, mert nem tudtam, hogy a Tour de France-on csodálkozzam jobban vagy azon, hogy Liktoréknál nem a néni, hanem a bácsi készíti a csipetkét a bableveshez.

– Hát, a Tourra – válaszolta Liktor bácsi.

– Óh – nyögtem csodálattal.  Nem mertem megmondani, hogy fogalmam sincsen mi a túró az a Tour de France. Azt viszont érzékeltem, hogy nagyon komoly ügy lehet, a bácsinak legalábbis. De akkor már ott állt az előszoba másik oldalán a néni is. Kezében az elmaradhatatlan szipka. Keserűen fölnevetett:

–  Ja, majdnem. De már akkor is olyan méla fasz voltál, mint most, és mégsem jutottál ki. Pedig lehet, hogy akkor a Montmarte-on ennénk a ratatouille-t, nem a Hungária körúton a csülkös bablevest.

Hogy mit ennének és hol? – kérdeztem volna, ha meg mertem volna szólalni. De rá se mertem nézni a felnőttekre, fülig pirultam. Úgy éreztem, nem volna szabad ott lennem, vagy meg kéne süketülnöm inkább. Nálunk elképzelhetetlen volt, hogy a szüleim ilyen hangon beszéljenek egymással, különösen nem előttünk. Azt hittem, valami jóvátehetetlen történik. Rémültem vártam, nekem bajom lesz-e abból, hogy így megaláztak előttem egy felnőttet. Egy férfit! De a bácsi egy csöppet sem haragudott, sőt mintha inkább még ő szégyellte volna magát.

– Ne izgasd föl magad, Verám – csitította gyengéden a nénit, és újra a fazék felé fordult. Csöndben szaggatni kezdte a csipetkét a zubogó levesbe.

– Na, nem láttál még fehér embert? – förmedt rám Liktor néni, amint észrevette döbbent arcomat.

A kezembe nyomta a selyempapírba csomagolt ruhákat, de nyilván érezte, hogy ezúttal gorombább volt a kelleténél. Mielőtt menekülhettem volna a különös előszobából, rám szólt, hogy várjak mégis egy percet. Egy kicsit kutatott a szobában. A behajtott ajtón át nem láttam, csak hallottam, hogy ruhákkal matat. Két perc múlva megjelent újra, a karján egy okkersárga furcsa nadrággal.

– Ez a tiéd – nyújtotta felém. – Ez a legújabb divat Amiban, lasztex.

Két gyors köszönöm szépent is kinyögtem, aztán kezitcsókolom, és már kint is voltam a lépcsőházban. Trappoltam le a lépcsőn, kirontottam a nyitott kapun a vakító déli napfénybe. Egyetlen lendülettel hazarohantam. Anyának odadobtam a varrnivalót, én pedig már bent is voltam a szobában. Lerántottam a kreppszoknyámat, és már húztam föl a hűvös gumis tapintású rikító színű csodanadrágot. A cipzárja csillogó ezüstös volt, az anyag szinte rátapadt a lábamra, a csípőmre és a fenekemre. Már nyitottam ki a szekrényajtót, hogy a belső nagy tükörben végre megnézhessem magam. A nadrág úgy feszült rajtam, hogy az őrjítő. Szó szerint mintha rám öntötték volna.

Közben anyám is bejött, döbbenten bámult rám.

– Hát, ezt nem viheted magaddal – dadogta. Rögtön sejtve, hogy holnap már a vonaton is ebben akarok utazni egészen Sóstóig, az úttörőtáborig.

Látva kétségbeesett arcomat, megenyhült egy kicsit:

– Na, jó, vidd el, de az utazásra nem veheted föl. Wágnernéra rájönne a szívbaj, ha ebben meglátna.

Ezzel egyet kellett értenem vele. A pályaudvarra még kijön az osztályfőnök, de utána szüret, utána már csak idegen tanárok lesznek. Meg az ifi vezetők az úttörőházból, akik nagylányok és nagyfiúk. S hát, éppen ez a lényeg: amint a lasztexban a tábortűznél el fogok libegni a nagyfiúk előtt. Úgy éreztem, kivételes lettem magam is a kivételes nadrágtól.

Kitekeredtem, amennyire csak bírtam, hogy hátulról is jól megnézhessem magam. Nem olyan rossz, állapítottam meg. A fenekem nagyobb a kelleténél, a csípőm is túl széles, de azért nem annyira borzasztó.

Észre sem vettem, hogy közben a bátyám is hazaért, és már ketten néztek anyámmal az ajtóból. El voltam készülte a porig alázásra.

– Na, ez felér egy merénylettel az úttörő mozgalom ellen – röhögte el magát elégedetten a bátyám a sárga lasztex láttán. – Nem is ebédelsz, csak illegeted magad? – kérdezte továbbra is röhögve.

Közben kifordult a konyhába, hogy örökké üres hasát átmenetileg megtöltse úgy huszonöt palacsintával.