Roppant szimpatikus ismerősömről jutott az eszembe. Örülök, ha találkozom a szösszeneteivel. Csupa szépet és főleg igazat szokott írni. Családról, életről, barátságról, szolidaritásról, empátiáról és még sok másról. Tanulni lehet tőle a türelmet és elfogadást, őszintén mondom.

Amikor nyilvánosságra került az egyik gyomorforgató pedofil botrány, egyszeriben egészen más hangot ütött meg. Valahogyan úgy érvelt: elszakadt nála a cérna. Hogy ez az ügy már több annál, amit tolerálni lehet. Hogy az elkövető (akkor még gyanúsított egyébként) megérdemelne egy verést, még a kínzást is. Hogy talán ő maga, az amúgy szelíd és humanista ember is képes lenne megütni az elvetemültet.

Amikor másik – szintén szelíd lelkűnek és szavúnak tudott – ismerősömnek hoztam fel értetlenül az esetet, azt mondta: te is csak addig lennél megértő, amíg nem a gyerekeddel tennék azt, ami elfogadhatatlan. Dehát én nem fogadom el, tiltakoztam. Egyetértek a büntetéssel, bár még inkább támogatnám a megelőzést, ha lehetséges. Hogy ne fordulhasson elő kényszerítés, manipuláció, erőszak. Ne lehessen a kiszolgáltatott helyzetével visszaélni. Senkiével. Sehogy. Soha.

De nem vitáztam tovább, nem láttam értelmét. Hiszen egyetlen pofon, egyetlen ordítás is erőszakot tesz valakin. Igazolhatja-e bármi, hogy az erőszak ellen egy pici erőszakkal tiltakozzunk mi is? De talán nem is az igazolás, revans megértése a legnehezebb. Hanem az az érzése. Az ütésünk utáni érzésé. Egy kicsit helyrebillentettük a világ rendjét? Igazságot osztottunk? Gyógyírt szereztünk a tehetetlen indulatunkra? És ettől végre nyugalmat érzünk? Büszkeséget? Örömet? Mit vajon? Töprengek rajta. De igazából nem tudom.

És egyáltalán is értem.

(Bortnyik Sándor festménye, 1924)