Azt mondják, a generációkat az választja el egymástól, hogy egyre kevésbé értik a másik szavajárását. Megyek a Moszkvára!, találkozzunk a Moszkván! – mennyiszer hangzott el sok évtizeden át és senki sem értette félre. Senki sem gondolta úgy nálunk, Budapesten, az orosz fővárosig kellene utaznia, hogy a híres óra alatt találkozzon a társával.

A Moszkva tér nemzedékek emlékezetébe ivódott be méghozzá afféle Janus-arcú helyként. Ahogy e képek szerzője, Móricz-Sabján Simon is írja: „… hideg, szélfútta, barátságtalan közlekedési csomópont, mégis szeretettel gondolt rá szinte mindenki, aki ismeri.” Olyan csúnya, hogy az már szép? – a csoda tudja, mi is adta rémítő báját ennek a szabálytalan térnek, de hogy volt neki, az biztos. Nem túlzás, ha azt állítjuk, kultikus hely volt a Moszkva. Ha látták a Kiscelli Múzeum remek kiállítását róla, pontosan értik, mire is gondolok.

Na, de elég, ha csak itt, e fotókiállításban körülnéznek. Móricz-Sabján Simon nagydíjas sorozata éppen ezt a nehezen magyarázható és megérthető ellentmondásosságot tárja elénk húsz képpel. Tétovaság, esetlenség, nyomorúság, rendetlenség, a végletekig legatyásodás mementói ezek a képi ikonok. Mégis valami emberien kócos evilágiság, őszinte és leplezetlen megmutatkozás árad a fényképekből. Az eleven élet, a nekünk oly ismerős – a gazdagabb és szerencsésebb nemzetek polgárai számára érthetetlen – kelet-európaiság, na, jó, közép-európaiság miliője. Az a szűkebb és tágabb környezet, amelyik józan ésszel élhetetlennek tetszik hosszabb távon, mi mégis itt dekkolunk már nem is mondom – nehogy összevesszünk ezen is – mióta.

Nézzék csak meg, környezet és ember mennyire harmóniába simul itt, a Moszkván! Éppen azon a helyen, amelyiknek minden szöglete nélkülözi a harmóniát. Móricz-Sabján kutató, de végtelenül empatikus tekintete előtt nemcsak a tér elhasznált és kicsorbult kövei ragyognak föl az éjszakai fények rideg sugaraiban, hanem álmaink játékautója, az esetlen öreg BKV busz is mesebeli történeteket idéz föl. A szelíd nénik mintha már maguk is csak emlékképként léteznének a térrel szinte eggyé válva. Mi pedig mintha ott állnánk az üres tér közepén a két gyanús vízfolyás között enyhén görnyedten az egykori postapalota árnyékában és a Fornetti fényében, de nem tudnánk eldönteni, hogy éppen menni készültünk vagy megérkeztünk már végérvényesen. A sokat látott egykori telefonfülke magán hordja történetét, mint az öregedő ember arca ráncait a szeme alatt karikákkal és táskákkal. Erre a fényképre még odafér a hajléktalan fekhelye – na, nem véletlenül, hanem a remek kompozíció miatt –, hiszen odaférnek ők maguk is már negyed százada a nagy nemzeti képbe. Nélkülük nincsen Moszkva tér, ők itt már a rendszerváltást is megelőzték. Szerzőnk úgy mutatja nyomorúságos álmukat a lágyan ringatózó szép nyírfácska alatt, azt hihetnénk, mindjárt itt a tündér, s varázspálcájával megtöri a rossz varázst. Ha varázslat és tündér nem is, de „smile”, vagyis mosoly jut azért ide, legföljebb vegyeskereskedés alakjában. És van kacaj, buli, sörös pult és gördeszka, orchidea a kedvesnek – az ifjú szív nehezebben törik meg.

Nem szemelgetek tovább a képekből, hiszen mindhez kitalálhatnék egy-egy történetet, majd megteszik, kedves nézők maguk is. Hiszen mint minden igazán jó kép, ahogy e tárlat összes fotográfiája egyszerre zárja kerek egész vizuális mondatba a látottakat és enged mégis a képzeletnek szabad utat. Alkotójuk nagyon tudatosan készítette el mindet és a saját véleményét is elmondta a képeivel a Moszkváról mint szimbolikus térről. De Móricz-Sabján Simon vérbeli demokrata: teret enged a többi vélemények, értelmezésnek egyaránt.

Tán csak a félelmetes nagy markoló meg a lehanyatlott villamosmegálló tábla láttán szűkül a néző értelmezési tere: a pusztítás látványa szorongató. S talán csak ezeknél a fényképeknél tudatosul bennünk a sorozat atmoszférájának egysége. Az alkotó biztos kézzel fogja össze a vizuális elemeket, s rendezi ezt a dirib-darab világot egy nagyobb képbe. Ez már nem a napnyugta, még csak nem is az alkony ideje, amikor tán reménykedünk az utolsó fénysugarakban. Ez már a koszlott budapesti éjszaka monokróm valósága. A Moszkva téren rég lement a nap.

Miközben nézzük e nagyszerű fiatal fotográfus, Móricz-Sabján Simon műveit, a képeken a mosolyokban, didergésben, megtört tekintetekben, járdarepedésekben és leszaggatott plakát fecnikben keressük a választ itt Európa közepén: holnap vajon mire ébredünk majd?

Most október 13-án, a hivatalos napnyugta 17.58 előtt két perccel ezzel a nem igazán költői kérdéssel megnyitom a „Moszkva tér” című tárlatot.

Elhangzott Móricz-Sabján Simon: „Moszkva tér” című kiállításának megnyitóján a Cultiris Galériában 2016. október 13-án.