Még alsós voltam. Kikönyörögtem, hogy elkísérhessem a bátyámat. Ő minden két hétben megfordult a közeli könyvtárban, és annyit mesélt a könyvtárosról, István bácsiról, aki mindent tud, és akkora szakálla van, mint Kossuth Lajosnak, hogy mindenképpen látnom kellett. A bátyám akkoriban még falta a regényeket, mindenekelőtt Verne Gyulát. Annyira a hatása alá került a francia író egy-egy könyvének, hogy felolvasott belőle nekem részleteket. Még azt is megengedte, hogy egyedül is nézegessem a kötetekben a csodás rajzokat. Pedig amúgy minden halálosan tilos volt számomra, ami az övé, amivel ő foglalkozik. Ha lehetett, nem is nagyon szólt hozzám. Nem voltunk szerető testvérek.

De a könyvtárba, apám parancsára, kénytelen volt magával vinni. Két forgalmas úton is át kellett menni, jó húsz percet gyalogolni, mire eljutottunk a különös hangulatú földszintes házhoz a Százados út komor, többemeletes bérházai között. November lehetett, már délután sötét.

A bejáratnál régi nagy fafogas állt, a ballonjainkat arra akasztottuk. Bent ragyogott a fény a hatalmas, sokágú, régimódi csillárból. A nagy teremben oldalt fapult húzódott, mögötte könyvekkel roskadásig tömött magas polcok hosszú sorai. A pult előtt három-négy ember álldogált. A pult mögötti kék köpenyes könyvtárosokkal beszélgettek. Egyiküknek, bár fiatalember volt, a hosszú szakálla még a nyakát is eltakarta. Bőre viszont hófehér és hibátlan, szemei pedig olyan vakító kékek, amilyet addig még nem láttam. Bár egy idősebb férfival beszélgetett, a bátyámnak intett a kezével üdvözlőn. Sőt, engem is szemrevételezett átható pillantással. Egy csapásra beleszerettem. Hozzá fogható szép férfi csak unokatestvérem udvarlója, nekem egyébként tiszteletbeli vőlegényem, leendő Vili sógor volt. De a könyvtáros István bácsi egészen más zsánernek számított. Mire ezt végiggondoltam, muszáj volt körül is nézni a különleges házban, a könyvek otthonában.

Több volt, mint izgalmas. Már a belépéskor megcsapott a semmivel össze nem téveszthető illat, amilyen csak a könyvtárakban érezhető. A nyomdafesték, a papírok és a finom, lágy por elegye – imádni való. De az igazi különlegesség az a furcsa világító szerkezet, amelyik mellett az egyik sarokban egy feketébe öltözött elegáns idős bácsi ült. Olyan nagy volt a fotel, amelyikben ülve olvasott, hogy a hátulja a feje fölé ért, s két oldalt védőn befelé hajlott a támlája. A fotel mellett kis kerek asztal, a tetején üveglap, ami alatt lelógó, kerek hófehér horgolt abrosz, tele pillangó mintákkal. Szebbet Bözsi néni sem tudott volna horgolni, pedig ő nagy szakértője volt ennek. A kis asztalon feltornyozva vagy tucatnyi könyv, a bácsi azokat lapozgatta elmélyülten a fantasztikus lámpa fénykörében. A lámpának hatalmas selyem, rakott szoknyára emlékeztető ernyője volt, de vagy másfél méter magasban, mivel kecses, de növényi indákkal díszített bronz lábon álldogált. Vagyis olyan volt, mint egy világító egylábú ember nagy kalapban. Az ernyő alól pedig egy kecses fonott vezeték lógott ki, a végén különös formájú bojttal. El nem tudtam képzelni, mire való lehet. Csak hetek múlva, tán az ötödik könyvtári látogatásom során vettem észre, hogy a vezetéket meghúzva lehet föl- és lekapcsolni a szerkezetet. Mert persze a közelébe sem mertem menni a nagy füles fotelnek s a csodás lámpának jó ideig.

A könyvtárban elég sokan voltak, de mégis szinte teljes csönd honolt. Pedig voltak ott még asztalok székekkel. Ott is üldögéltek, olvasgattak az emberek. Sokan újságokat. A napilapok a falon lógtak, olvasókeretre erősítve, ahogyan némelyik presszóban is. A hetilapok és más apróbb kiadványok pedig a fal melletti enyhén megdöntött polcokon sorjáztak. Az emberek onnan vették el, majd példás rendben vissza is tették ezeket olvasás után. Aki beszélt, az csöndesen és lassan mondta a magáét. Finom, otthonos, hívogató volt az egész. Ilyen helyet magamtól kitalálni sem tudtam volna. A könyvtárba is beleszerettem, nemcsak a könyvtárosba. Mire kibámészkodtam magam, már mi következtünk. A bátyám köszöntötte István bácsit, és már mondta is volna a magáét, mintha én ott sem lennék. De az a szakállas kék szemű csodalény egyetlen finom mozdulattal elhallgattatta. Kihajolt a pult mögül, ami olyan magas volt, hogy éppen a fejem búbjáig ért, rám mosolygott, és kinyújtotta felém a kezét:

– Szervusz, én vagyok a gyerekek könyvtárosa, István bácsi.

Úgy emlékszem, a szám is tátva maradt. Ez volt az első eset az életemben, hogy valaki bemutatkozott és kezet nyújtott nekem. Néma döbbenettel adtam a tenyerébe a kezemet, és halkan elmotyogtam a nevem.

– Na, várj csak egy picit – mondta István bácsi, és furcsa kacsázó járással kijött a pult mögül. Akkor vettem csak észre, hogy az egyik lába jóval rövidebb, mint a másik, emiatt az imbolygó mozgás. El nem bírtam képzelni, mit akar. Erősen kalapált a szívem. Lehajolt és nagyon csöndesen, szinte súgva oktatott: ha bemutatkozol, mindig erősen szorítsd meg a másik kezét, nézz a szemébe, és hangosan, lassan mondd el a nevedet. De közben olyan kedvesen sugárzott a gyönyörű égkék tekintete, hogy a zavarom egy pillanat alatt elillant. Kihúztam maga, újra nyújtottam a kezem. Jó erősen megszorítottam az ő izmos és meleg nagy tenyerét, miközben a szemébe nézve tagoltan elismételtem a nevemet. Ő csak biccentett a fejével és már újra a pult mögött volt. Érdeklődve faggatta a bátyámat, melyik könyvben mi tetszett neki, ajánlotta is az újabb regényeket. Nemcsak Vernét, mást is, de már nem emlékszem, miket is pontosan.

– Te is gyere ezentúl – intett búcsúzót nekem is. – Jövőre elkészül a gyerekrészleg, elvárunk oda.

Miután megtudtam, hogy létezik a világon állólámpa, és megtanultam bemutatkozni, másra már nem voltam kíváncsi. Hallgattam hazafelé. Éreztem, ahogy a bátyám néha kutatón rám néz. Nem értette, miért, bár élvezte, hogy átmenetileg megnémultam. Nem tudhatta, hogy már a későbbi életemet tervezem. Azt az időt, amikor szép, sántító férjemmel üldögélünk az állólámpánk alatt, és a horgolt terítős kerek asztalunkon tornyokban állnak majd a könyveink. Mi meg csak olvassuk az egyiket a másik után. A könyvek lapjai pedig életre kelnek. Kalandok, csodás tájak, nagy szerelmek, véres harcok és hősi tettek elevenednek majd meg előttünk. Mi pedig jobbára hallgatunk vagy szép csöndesen váltunk néhány szót egymással a könyvekről. Majd csak akkor szólunk hangosabban, ha valakinek a kezünket nyújtjuk és bemutatkozunk.

Én is könyvtáros leszek, vitán felül áll. Sajnálatos, hogy máris oda kell hagynom a cukrászatot, eredetileg vágyott szakmámat! De ki tudta eddig, hogy a könyvek illata mámorítóbb, mint a franciakrémesé.

A téli szünet után már egyedül is mehettem a könyvtárba. Döbbenten konstatáltam, hogy az épületet egészen átalakították. A gyerekkönyvtárnak külön bejárata lett. Kedves tarka minták a falon, a világos polcokon rengeteg mese- és ifjúsági könyv. A könyveket szabadon el lehetett venni a polcokról, nem kellett a pult mögül kérincsélni, mint amott. A tágas ablakok előtt nagy fikuszok és pálmák, a sarokban meg egy vastag szőnyeg tele játékokkal. A kis asztalok és székek között két fiatal, tarka köpenyes nő sétált. A könyvtárosok. Majdnem elsírtam magam, amikor megtudtam, István bácsi a felnőtt részlegen maradt. A két nő nem is értette, mi lelt engem.

– Nyugodtan átmehetsz ezután is, ha olyan könyvet akarsz, amilyen nálunk nincsen – biztattak. 

Sarkon fordultam, és átcsörtettem a felnőttekhez. Ott minden olyan volt, mint régen, de egyszeriben valahogyan mégsem olyannak láttam. Nem meghitt volt, hanem inkább öreges. Sötét bútorok, nyikorgó padló. Jól látszott a januári éles napsütésben, hogy az állólámpa burája kopott és egy kicsit poros is. István bácsi kék szeme ugyan még mindig szinte világított, de mintha ő maga egy kicsit alacsonyabb és még bicegősebb lett volna, mint addig. El volt foglalva egy olvasóval, de kedvesen intett. Én is neki. Kérdőn rám is villant, de én csak ráztam a fejem mosolyogva: nem, nem akarok semmit, csak az illatért jöttem, a könyvek szagáért, ami a szép, új és tiszta gyerekkönyvtárban valahogyan elenyészett abban a józan fényességben. 

Fotó: Sándor György / FSZEK / Fortepan