Talán a mélytengeri búvárok érezhették azt, lassacskán elveszítve az eszméletüket a fogyatkozó levegőtől és a hatalmas nyomástól, amit én. Valahogyan élet és halál, öntudatlanság és pislákoló értelem között ide-oda lökődve. Néha hallottam távoli hangokat, mintha a víz alól bugyborékolnának elő, de aztán újra a semmibe, a nagyon mély, sötét, süket semmibe, a kellemes fekete megsemmisülésbe ereszkedtem vissza.
Hajnal volt és a nagyapám próbált meg felébreszteni. Az ő hangfoszlányai emeltek ki pillanatokra az öntudatlan álom fekete bársonyából. A szememet képtelen voltam kinyitni, a szemhéjam ólomsúllyal záródott be, Nem lett volna semmilyen erő, amelyik felnyithatta volna. Azon a nyáron már nem ez volt első hajnal, amikor előző esti megállapodásunk alapján nagyapám próbált lelket verni belém a piaci napon, hogy végre elkísérhessem Mamámat. Ezúttal a végső fenyegetés, hogy nem fognak várni rám, s már itt van Kálmán a fiákerrel, valahogyan mégis elhatolt a tudatomig. S hirtelen felfogtam a helyzet súlyát.
Bár a szememet képtelen voltam kinyitni, nagy nehezen artikulálni kezdtem néhány szerencsétlen szót, hogy már jövök is, már kelek fel, várjanak, az istenért. Szinte öntudatlanul toltam le magamról a meleg dunnát, s még mindig vakon tapogattam a ruháim felé. Közben nagyon erős kísértést éreztem, hogy visszaereszkedjek és továbbaludjak, hiszen az a kevés mozgás, amit végeztem, szinte fizikai fájdalmat okozott. A levegőben tapogatva, megérintettem a blúzomat s ez egy kicsit meglepett. Óriási erőfeszítéssel egy villanásra kinyitottam a szemem. Csak homályosan láttam nagyapámat, amint adogatja a ruháimat, öltözni segít. Felültem, s már résnyire kinyitottam a szememet. Bár a szemhéjam úgy égett, mintha parazsat tettek volna rá.
Nem az a gyerek voltam, aki korán reggel frissen kipattan az ágyából. Képes voltam reggel kilencig-tízig is heverészni, felébredni, s újra elaludni. Ezt nagyanyámék egyszerűen lustaságnak tartották, hiszen nyáron a rendes ember pirkadatkor kel. Csak azért engedték a lustálkodást, mert anyám nyomatékosan felhívta a figyelmüket, hogy mi, a testvéremmel egész évben keményen dolgozunk az iskolában, jó tanulók vagyunk, megérdemeljük a nyári pihenést. A bátyámat korábban még megpróbálták rendes falusi gyerek módjára kis cselédként dolgoztatni, de anyám botrány csinált emiatt. Kilátásba helyezte, hogy eltiltja az onokákat az efféle vakációtól. Nagyanyám ettől megijedt, mert akkor kibeszélte volna őt az utca, így kénytelen-kelletlen elnézte nekünk a mihasznaságunkat.
A piacra viszont nem zavart engem senki. Magam vágytam rá, de nagyon. Hetente kétszer, pirkadatkor ugyanis megállt a ház előtt Kálmán egy fantasztikus fekete fiákerrel s egy még fantasztikusabb barna paripával, bizonyos Csillaggal. Szépen felpakolták az áru nagyobb részét a kocsira. Majd az elegánsan felöltözött, fényesen ragyogó csizmában bokázó Kálmán kocsis felsegítette az ülésre a szintén szépen kiöltözött nagyanyámat. Ezen a hajnalon végre én is ott álltam egy kissé még hunyorogva, dideregve a párás hűvösségben a néha fel-felhorkanó, hatalmas ló mellett. A kocsis szó nélkül derékon kapott s felrepített a bakra. Aztán megkerülte a gyönyörűséges Csillagot s a másik oldalon felült mellém.
Akkorra a nap felkelt, világos volt, de mivel még mindig nagyon korai órában jártunk, sajnos, senki sem állt kint a kapujában, hogy láthatott volna engem filmsztárként a bakon ülve. Pedig úgy ültem ott, mintha egy kicsit én is irányítottam volna a paripát s az egész nyikorgó, bőr- és porszagú fiákert. Csak nagypapa állt kint a kiskapuban. Így neki intettem olyan gráciával, mint aki hetedíziglen grófkisasszony. Papám pedig hamiskásan csippentett a szemével, leemelte a kalapját s azzal integetett vissza. Ettől egészen elérzékenyültem, de akkorra Kálmán már kezébe vette a gyeplőt, kiemelte helyéről a díszes ostort, oldalra nyúlt s kiengedte a kéziféket. Majd csettintett, megrántotta a gyeplőt, Csillagnak megfeszültek az izmai, patáját szinte belevágta az utca porába s kis rántással megmozdította a kocsit. Kálmán egyik tenyerébe fogta össze a gyeplőszárakat s az ostorral pedig megcsippentette Csillag izmos tomporát. A ló megmozgatta a füleit s gyorsított a tempón. Könnyebb is volt már húznia a mozgó kocsit, szép egyenletes ügetésbe kezdett.
Csodás testén csillogott a szőr, izmainak játéka – a földről nézve is mindig elbűvölt – a bakról még inkább lenyűgöző látvány volt. Már kikanyarodtunk a Horváth pap utcából, ahol Mamámék laktak. S akkor éreztem meg, mennyire csípi a combomat a durva pokróc, ami a bakon alánk volt terítve. Kálmán többször is odapörkölt az ostorral a lónak. Folyton nyers, durva hangon szólt neki. A harmadik ostorcsapásnál már nem is bírtam csöndben maradni, kérdőre vontam, miért bántja a lovat, aki gyönyörűen végzi a feladatát. Kecses, erős lábaival úgy fut, ahogy a nagykönyvben meg van írva.
– Ha nem fogom szigorúan, elkanászodik – lökte oda kelletlenül a választ. Tudtam, hogy mérges, amiért egy taknyos kölyök kérdőre meri vonni, de hát én a jó kuncsaft unokája vagyok, ráadásul, szemtelen pesti gyerek. Mégsem lehet rögtön szájon vágni. Mamám csak hallgatott s Kálmán a feszültséget oldani akarva, megkérdezte, akarom-e egy kicsit hajtani a Csillagot. Majdnem leszédültem a gyönyörűségtől a bakról. Ráadásul már bent jártunk a városi részben, az utcán járókelők, akik mind láthatták, ahogy kézbe fogtam a gyeplőt. Nagyon kedvesen, udvarias hangon odakiáltottam a paripának: neeee, Csillag, neeeee. Tisztára úgy, ahogy Kálmántól hallottam. Csakhogy nagy-nagy szeretettel a hangomban, szinte lágyan. Csillag intenzív fülezésbe kezdett, nyilván próbálta megfejteni a helyzetet. Mindenesetre egy kicsit lassított is. Kálmán, nagy bánatomra, emiatt megint odapörkölt neki az ostorral. Erre a ló azonnal visszavette a korábbi iramot. Így haladtunk szépen a Fő utcán. A kövezeten ritmikusan kopogtak a patkók, Csillag teste egyenletesen hullámzott. És a melegedő reggelben mindent betöltött a ló átható, intenzív, finom szaga. Az arcom tüzelt, a torkom teljesen kiszáradt, a tenyerem izzadt, olyan szorosan tartottam a gyeplőt. Minden porcikámmal éreztem, hogy kivételes pillanatokat élek át. Hogy mi ketten: én, a gyerek meg az a hatalmas, erős és okos állat együtt dolgozunk. Visszük a piacra az árut meg a kofát, nagyanyámat s ezúttal Kálmánt is utasként.
Az érkezésnél, persze, a kocsis visszavette a gyeplőt, ügyesen befordult, s éppen ott állította meg Csillagot, ahol kellett. Leugrott, hogy Mamámat lesegítse. Csak akkor vettem észre, hogy az öregasszony végigszunyókálta az utat. Kálmán már az árut pakolta le Mamám irányításával, amikor végre én is szépen, akkurátusan lemásztam a bakról. Előresétáltam, hogy megmutassam magam Csillagnak, a kollégámnak. A szomszédos kofák integettek és mosolyogtak rám. Kedvesen kérdezgettek, miért keltem ilyen korán, miért jöttem ki már reggel a piacra. Az egyik nevetve kérdezte: tán csak nem te hajtottad ma a Csillagot?
A tények magukért beszélnek, gondoltam, s rám egyáltalán nem jellemző módon nem is szóltam, csak a fejemmel intettem: én bizony, ugyan, ki más?
