Nincsen a világon jobb fagylalt, mint Halil Rufáté. Tömény, egyenletesen selymes, kellőleg édes, markáns ízekkel, soha sincsen benne jégdarabka, sem túl kemény, sem túl folyós. A puncs egyenesen mennyei, a csokoládé egy kicsit még keményebb, mint a többi, annyira csokis, elsőnek kell kérni a tölcsér aljára. A vanília bezzeg lágy krém, az eper és a málna egy kicsit habos, könnyed, a citrom valahogyan olyan hideg, ha azt nyalja elsőként az ember, akkor egy picit ráragad a nyelve, és ott van még a különös világoszöld pisztácia (mi lehet az, soha sem hallottam a nevét, biztosan csak Rufát ismeri a titkos receptjét).

Csak leszállunk a fekete, kormos mezőtúri gőzösről – hiszen már az is egy csoda, hogy csak két vonattal, átszállással lehetett megközelíteni Mamámék távoli világát, egy teljes napot tett ki az utazás, bármerre is kerültünk –, éppen csak elindulunk kifelé a vasútállomásról a rekkenő délutáni melegben, nyakig porosan és kormosan az úttól, kiszáradt szájjal, s máris mesevilágba kerülünk. A vonaton kikönyörgött, langyos Utasellátó nevű, hihetetlenül sárga, de mennyei üdítő után egy-két órával az ember úgy érezte, mintha már egy hete vonszolná magát a Szaharában szomjan. Apa meg mindig úgy érezte magát, hogy a kocsmákon kívüli terület maga a Szahara.

Tehát, botorkálunk kifelé az olajszagú, füstös állomásról, és máris a szemünkbe ötlik: Cukrászda, Ct: Halil Rufát. Be kell menni, nem vitás. S bár belülről az egész éppen olyan, mint az összes többi szerény kis cukrászda mázolt, alumínium tetejű pultokkal, monoton lassúsággal dolgozó fagylaltgéppel, homályos üvegű süteményes szekrénnyel, málnaszörppel és szódaszifonnal. Na, de ez itt nem Szabóé vagy Kovácsé, hanem Halil Rufáté.

Volt vagy tucatféle fagylalt. A tulaj nagy hangon irányította a két főkötős asszonyt a pultnál és a pénztárnál. A fagylaltot szerette maga kimérni, főleg a törzsvendégeknek. Úgy emlékszem, kis fekete bajusza volt, élénk huncut szemmel kacsintott a vendégekre. De csak a felnőttekre, a gyerekeket mintha nem is látta volna. Ha beviharzott egy-egy mezítlábas helyi erő ötven fillérrel, és kért egy gombóc puncsot, szinte rájuk sem nézett. Csak porciózott, miközben fecsegett a hölgyekkel és urakkal, mert ő nem elvtársazott meg kartársazott, mint holmi Szabó vagy Kovács.

Ha nekem két gombócot engedélyeztek, már szüret volt. Mindig túl gyorsan ettem, pedig nem is. Anya sasszemmel figyelt, és folyton egrecíroztatott: tudod, a torkod, tudod, neked nem szabad. A tölcsér mindig elázott, a végén kilyukadt az alja, az egész meleg, ragacsos lé folyt végig az ujjakon. A blúz is veszélybe került: itt a zsebkendő, fogdd az aljához, mert leeszed magad, istenem, hát már megint lecsöpögtetted, folyton ez van, talán ki sem jön a folt.

Ilyenkor hazáig összeragadóst lehetett játszani az ujjakkal. Egy kicsit összeszorította az ember, aztán szétrántotta, s a bőr csiklandósan húzódott a megszáradt fagylalttól. Addigra a fagyi és a mellé kikönyörgött málnaszörp már enyhén émelyegtette a gyomrot. Az orrban ott maradt a cukrászda szinte bántón tömény édes illata. Szünidő volt, másik világ, másik időszámítás, más szabályok. Törökök mérik a fagyit! Már alig tudtam apára figyelni, pedig éppen Rufát úrról beszélt. Talán arról, hogy szerinte a cukrász mindenkivel jóban van Orosházán, csak Musztafát utálja, a másik török cukrászt, akinek a piacnál van a boltja. De ez már szinte hihetetlenugye? Hogy még egy török és az is cukrász Orosházán.

Pedig így volt. Musztafa üzlete a piacnál, két lépcsőn kellett fölmenni a zsebkendőnyi helyiségbe. Úgy rémlik, Musztafánál csak két-háromféle fagyi volt. Nála sem nézelődni, gyorsan el kellett hadarni, hogy mit kér az ember, előre mutatni a pénzt. Ő se köszönt, de nekünk hangosan köszönnünk kellett, különben ki sem szolgált. Úgy emlékszem, talán régen a felnőttek egyáltalán nem köszöntek vissza a gyerekeknek vagy csak egy-két különc széplélek. A helyi közvélemény élesen két táborra vált aszerint, hogy melyik török fagylaltját kedvelte. Mi Rufátra, nagyanyám, például, Musztafára esküdött.

Azt viszont mindenki betartotta, hogy az egyik töröknél soha sem hozta szóba a másikat, mintha az ott sem volna a csodás poros Orosházán.