Családunk egykori legkisebb tagjával, a fekete kasztrált kandúrral, Mityóval egészen komoly beszélgetéseket folytattunk. Igazán sok mindenben megértettük egymást, s meglepően sok javaslatunkat hajlandó volt elfogadni. Ennek valószínűleg – a kölcsönös tiszteleten túl – az volt az oka, hogy rájöttünk, mennyire más a cicák reakcióideje, mint a miénk vagy akár a kutyáké.

Az állatidomárok szerint is roppant nehéz boldogulni a cicákkal, s ennek a sok ismert tényező mellett az is az oka, hogy velük más tempóban kell kommunikálni, mint amihez szokva vagyunk. Nem mondom, hogy felléphetnénk valahol a macskáinkkal – nem is ambicionáltuk soha –, de meg szoktuk lepni a vendégeinket azzal, hogy a mi cicáink mennyire hallgatnak ránk. Jönnek utánunk, ha hívjuk, felugranak a székre, ha arra kérjük, ha valamelyik jobb kedvében van, játékos bemutatókat is hajlandó rögtönözni a kedvünkért.

Hogyan értük el? Rájöttünk, a cicákat a szokásosnál hosszadalmasabban, türelmesebben és akár többször egymás után is kérlelni kell. Gyakran látszólag oda sem figyel arra, amit kérünk tőle, de ez nem így van. Hosszasan fontolgatja, mérlegeli a javaslatot. Jó volna tudni, mi fordulhat meg a fejében ilyenkor. Tehát szinte mindig gondolkodik egy-két sort, mielőtt cselekedne. A többszöri kérlelés pozitívan befolyásolja a döntését, de csakis akkor, ha az újabb kérés nem idegesebben, türelmetlenebbül vagy ne adj, isten fenyegetően hangzik el. Ha ugyanis sürgetjük, akkor szinte mindig meggondolja magát. Akár az elkezdett mozdulatsort is megállítja. Időt kell neki hagyni a töprengésre. Ha végül döntött, akkor viszont már egy szempillantás alatt ugrik is. Néha-néha olyan hosszadalmasan mérlegelnek a macskák, hogy az ember tényleg hajlamos feladni. Ezekben az esetekben természetesen többnyire olyasmit kellene megtenniük, amihez nincsen kedvük igazán. De képesek belátni, hogy jobban járnak, ha megmozdulnak, s nem válnak esetleg a megalázó önkény áldozatául. Ez ritkán fordul elő, de azért van rá példa. Ha rá akarjuk venni a cicát, hogy az éjszakát ne abban a fotelben töltse, amelyikben elhelyezkedett, akkor több perces nyugodt, de nagyon határozott kérlelés után általában hajlandó leugrani. Megkímélve bennünket és önmagát is attól, hogy erőszakosan távolítsuk el onnan.

Végső soron úgy látom, hogy „engedelmeskedésük” oka a józan belátáson túl a kölcsönösség elvének tiszteletben tartása. Meg az is tény, hogy minden dolog, ami megzavarja az élet harmóniáját, rosszul érinti ezeket a tökéletes lényeket. Ezért viseli meg őket a konfliktus, ezért kerülik a verekedést, ha csak lehet. Ha valamit elrontanak, ha nem sikerül a legszebben leülniük, ha nevetségessé válnak, megtörik a harmónia, a macskák természetesen létezési módja.

Bár Mityóka rendszeresen ellenőrizte, hogy az évek során kialakított előjogait még mindig kellően respektáljuk-e – azonnal nyitjuk-e előtte az ajtókat, megkapja-e a kért élelmet, belekóstolhat-e abba, amit mi eszünk, játsszunk-e vele, amikor igazán fontos neki, stb. –, látható volt, mélyen meg van arról győződve, hogy tőlünk semmilyen kellemetlen, megalázó gesztusra nem kell számítania. A legrosszabbnak tán azt tartotta, hogy macska szempontból mennyire ügyetlenek és tompák vagyunk.
Bár felnőtt életének zömét szigorú – egyébként sok vonatkozásban az emberek számára is tanulságos és követendő – zárt életvezetési szabályok szerint viszonylag monotonul töltötte, érdeklődését a külvilág iránt egyáltalán nem veszítette el. Nyilván ennek ösztönös, a létezés szempontjából meghatározó háttere volt, de nem csak.

A macska egyszerűen kíváncsi, mint minden eszes lény a földön. Az emberétől eltérő reakcióideje a megfigyelésben és kipróbálásban is nyomon követhető. Általában sokkal intenzívebben és hosszasabban tanulmányozza az újdonságokat, mint mi. S a megfigyelésnek szerves része a kipróbálás. Így fordult elő, hogy Mityó egyetlen alkalommal felugrott az íróasztalra, miközben a férjem éppen ceruzával írt valamit egy lapra. Megszagolta a papírt és a ceruzát, egy picit meg is bökdöste a lábával, aztán soha többet nem foglalkozott vele. Semmi izgalmasat nem látott benne, de mivel mi olyan sokszor csináltuk, kíváncsivá lett, mi célt is szolgálhat ez a művelet. Hasonlóan történt a gyomlálással. A macska szívesen figyelte, ahogyan a kertben matattunk. Egyik alkalommal odapenderült a fiatal veteményhez s egészen ügyesen, kinyújtott karmokkal kezdte egyelni a salátát. De ebben sem talált aztán semmi izgalmasat, így szerencsére felhagyott vele.

Úgyszintén türelmes rábeszéléssel olyan helyekre is el lehetett hívni, ahová egyedül nem mert volna bemenni. Több éves tapasztalata alapján úgy ítélte meg, bizonyos ügyeket illetően megbízhat a mi véleményünkben is. A garázs mellett duruzsoló kazánunktól, például, évekig hisztériásan irtózott, de addig csalogattuk, biztattuk, amíg egyszer halált megvető bátorsággal átrohant a kazán előtt egyenesen az előszobába. Aztán rendszeresen használta ezt az útvonalat, habár a kazán hangját továbbra is utálta. Az ellenkezőjére is volt példa. Beteg fiamnak forró kamillát vittem be a szobájába, és jobb híján a földre tettem le a lábost, amíg mindent elő nem készítettem az inhaláláshoz. Mityi, persze, kíváncsian jött a nyomomban. Lassan közelített a gőzölgő lábashoz. Többször rászóltam egészen nyugodt hangon: Vigyázz, Mityi, nagyon veszélyes! Megállt, úgy fél percig nézte a lábast, aztán rám tekintett, és a következő pillanatban sarkon fordult, majd úgy rohant ki a szobából, mintha kergetnék. Bár a jelenet meglehetősen groteszk volt, jót is nevettünk rajta, a fiam elismerőleg jegyezte meg: „nem lehet mondani, hogy nem hallgat rád”. Holott sem ideges mozdulatot nem tettem, sem hangosan nem beszéltem hozzá. Pontosan értette, mi mondok. S miután számára ismeretlen tárgyak és helyzetek között kellett döntenie, rövid mérlegelés után úgy látta jónak, ha hisz nekem.

A megfontolt cselekvés, az előzetes mérlegelés élete szinte minden mozzanatában nyomon követhető volt. Ha evés vagy alvás után készült kimenni, odaült az ajtóhoz, de akkor nem kellett neki azonnal kinyitni – ezt meg mi tanultuk meg. Előbb nézegetett, töprengett, tán tervezgetett. Akár percek teltek el szinte mozdulatlan. Aztán egy pillanatra feltekintett a kilincsre, vagy később – amit végre szintén megtanultuk tőle – az egyik fülét egy picit hátrahúzta egy szemvillanásig, de ha még ezt sem vettük észre, akkor a farkával félkörben oldalra csapott. Na, akkor kellett kinyitni az ajtót. De akkor aztán gyorsan, különben élesen és szemrehányóan rányávogott a buta emberre.

Van egy orosz szokás: mielőtt elutazik valaki, vagy hosszabb időre elhagy egy társaságot, búcsú és indulás előtt egy picit mindenki leül csöndben. Rákészítik a lelküket és a testüket a nagy változásra. Ahogyan Mityó tette minden lényeges dologban. Ezt is érdemes volt megtanulni tőle.

Fotó: Robert Capa felvételén Henri Matisse egyik macskájával