A cicákkal való kommunikációm már évtizedek óta folyik, különböző élettereimben rendszeresen felbukkantak ezek az állatok. Eleinte kevés, később intenzívebb figyelemmel próbáltam követni életüket s az emberekkel kapcsolatos gesztusaikat. Talán a számos izgalmas korábbi megfigyelésnek és az ezekből levont következtetésnek is betudható, hogy nagy tanítómesterem, Cicmir-Mityó-Mityi megjelenésekor már volt némi ismeretem a macskák népéről.
A nyár végén, pár héttel azután, hogy beköltöztünk a városszéli családi házba, a lehető legnagyobb természetességgel besétált a kapunkon egy alig pár hónapos, fekete, házi kiskandúr. Azok közé tartozott, akiket az anyjuk – mivel elég nagyok már – egy váratlan pillanatban eltaszított magától. Arra kényszerült, hogy próbáljon megállni a saját lábán. Sok kiscica elpusztul közülük. Életfontosságú, hogy csatlakozhassanak valamely háztartáshoz. Olyan megértő felnőtt macskára, amelyik bevezeti őket az új környezetbe, nagyon ritkán találnak, bár azért van erre is példa. Mégis, a túlélés tán legfontosabb záloga az ilyen kicsik számára, ha képesek félelmüket és idegenkedésüket legyőzni és hozzácsapódni egy idegen emberhez.
A mi átlagosnál hosszabb és dúsabb szőrű (perzsa vérvonal sejthető a háttérben, a környék nem egy szabadon grasszáló perzsa kandúrját ismerve) kicsiny házimacskánknak volt elég bátorsága a hazafelé tartó fiam mellé szegődni. Feltartott farokkal miákolt rá, egyáltalán nem jajgatva, hanem nagyon is önérzetesen. Félreérthetetlenül közölve: vele tartana ezentúl. A nyitott kapun gondolkodás nélkül besétált. Amint észrevett engem a kertben, lefegyverző bizalommal jött oda hozzám. Hangos dorombolással nyugtázta a simogatásomat. Ez a lefegyverző bizalom töretlenül fennállt egész életében. Cicmir (így neveztük el, majd ennek a névnek milliónyi változata és kísérőneve született) egy pillanatig sem gondolta soha, hogy bármivel is bántanánk őt. Természetesen nem is tettünk ilyesmit s a barátságunknak ez a nyitottság és bizalom volt az alapja. Ezzel a bizalommal fordult hozzánk minden ügyben. Ennek tudható be, hogy meglehetősen kitartó igyekezettel próbálta megértetni velünk magát.
Mondanom sem kell, ő villámgyorsan kiigazodott a mi életünkben. Napok alatt megértett-megtanult mindent, ami neki fontos volt. Hihetetlen pszichikai érzékkel látta át, mi az, ami kikövetelhető tőlünk, s mi az, amiben alkalmazkodnia szükséges. Nagyjából két hét alatt megtalálta a helyét a házban és a családban. Több tucatnyi szavunkat és gesztusunkat dekódolta hamarosan.
Mondhatni, kialakult köztünk a szokásos macska-ember viszony. Hogy ezen képesek voltunk még túl is lépni, az talán egy szerencsés esetnek köszönhető. Ugyanis Cicmir-Mityó nemcsak villámgyorsan tanulta a mi kommunikációnkat, ő maga is igyekezett a finomabb jelzéseit megértetni velünk. Egyik alkalommal az emeleti dolgozószobában tartózkodtunk: a férjem, a cica és én. A csukott ajtónál ültem. A szunyókálásból felébredt állat odajött hozzám, egy kicsit törleszkedett, majd az ajtóhoz állt. Kinyitottam neki, ő kiment, ám kisvártatva visszatért s megint hozzám törleszkedett. Mivel nem értettem a dolgot, megsimogattam, és nem törődtem vele tovább. Mityó pedig újra kiment és bejött. Férjem, aki végignézte az esetet, méltatlankodva felállt. Hát, nem látod, hogy hív magával le a földszintre? – kérdezte tőlem és választ sem várva indult kifelé. A macska boldogon futott le mellette a lépcsőn, s azonnal kikéredzkedett tőle a lenti bejárati ajtón a kertbe. Akkorra már én is megvilágosodtam. Hiszen annyira kézenfekvő volt a macska ráutaló magatartása, a módszer, amelyikkel előre eljátssza, hogy mit kívánna. Hiszen ujjal megmutatni vagy elmondani nem tudja.
Mindenesetre – s ez is adalék a macska karakteréhez – Mityó tíz éven át szembesített a saját egykori fafejűségemmel. Később hiába értettem már, mit akar – ezt egyébként ő is pontosan tudta, hiszen annyi mást megértek már –, mégis, ha az emeleten nem egyedül voltam, minden alkalommal a férjemnek szólt, hogy ki akar menni. Hiába ültem én az ajtó mellett, rám se nézett. Látványosan átgyalogolt a szobán a másik sarkába az íróasztalnál ülőhöz. Törleszkedéssel vagy rövid halk nyávogással szólt neki: indulás a földszintre.
Ám az a szerencsésen elég korán bekövetkezett eset, hogy képes volt megértetni velünk a kicsit bonyolultabb és az embertől némi alázatot megkövetelő kérését, nevezetesen, hogy kövessük őt, afféle gátszakadásként volt értékelhető.
Onnantól Mityóka vált a tanítómesterünkké. Ennek köszönhetően – némi túlzással – olyanok lettünk, mint a mesebeli királyfi: értjük az állatok nyelvét.
Mityóka, Gáti György felvétele
