Gyönyörű fekete (kasztrált) kandúrunkkal szerencsések voltunk, hiszen benne meglehetősen türelmes és készséges oktatóra leltünk. Szerencsés módon igen korán megértettük azt a kérését, hogy kövessük őt, s mivel azonnal eleget is tettünk – mondjuk, nem én értetlen, hanem a férjem – a macskanyelven jövő felszólításnak, nagy kedvvel beszélgetett velünk tovább. Ehhez, persze, mindenekelőtt az kellett, hogy ő már sokat értsen belőlünk. A jó tanárnak sokkal többet kell tudnia, mint a diáknak. Mityó magasan felettünk állt tudásban, ez tény.

Hosszan sorolhatnám „csodatételeit” és kunsztjait. Mióta biztos volt benne, hogy értjük a hívást és követjük őt a kívánt helyre, többek között leleplezett egy éjszakai betörőt és elhárított egy csőrepedést. Mind a két esetben a számára furcsa és baljós zaj helyszínére hívott minket. Ezzel megmentette a családi „vagyont”. Pár évig gátlástalanul ugrált ki-be nyári éjszakákon fiam földszinti szobájának ablakán, meglehetősen felzaklatva ezzel a pihenés óráit is. Egyik reggel megjelentek a szerelők és redőnyöket erősítettek házunk ablakaira. A macska láthatatlanná vált a szerelés idején, mint minden olyan esetben, amikor neki nem tetsző idegenek zajongtak a kertjében. Ebéd után azonban besétált a konyhába és láthatólag hívott magával. Követtem, kimentünk a teraszra, le a lépcsőn a kertbe, megkerültük a ház sarkát – el nem tudtam képzelni, hová vezet. Egyszeriben megállt a fiam redőnyözött ablaka alatt, majd kétségbeesett, szemrehányó nyávogással nézett hol a redőnyre, hogy rám. A napnál világosabb volt, hogy mit akar mondani.

Úgyszintén a fiam gimnáziumi évei alatt szoktunk rá arra a „játékra”, amit a macska nagyon, a gyerek kevésbé élvezett. Az állattal együtt mentem be ébreszteni a diákot. A cica hamar átlátta, mi a feladat. Pár nap múlva már egyre hangosabban és kellemetlenebbül nyávogott az ágy körül körözve, majd elégedetten kivonultunk. Ám a gyerek nem az a könnyen felserkenő típus volt. Bizony vissza-vissza kellett mennem ellenőrizni, hogy felkelt-e már, vagy szép csöndben visszaaludt s újra nógatni muszáj. Mityó ezt is kifigyelte. Hamarosan átvette tőlem az ellenőri szerepet. Rendre besurrant a szobába és ha a gyereket fekve találta, szaladt ki, hogy hívjon vissza magával. Annyira egyértelmű volt a helyzet, hogy a fiam nem egyszer dühösen mordult a leselkedő kandúrra: mész árulkodni, mi?

Hosszas lenne a fogalmaknak a felsorolása, amelyeket ez a remek állat a mi nyelvünkből megértett. Nemcsak azokra az evidenciákra gondolok, amelyek az ő napi életével kapcsolatosak. Bármilyen hihetetlen, egészen absztrakt dolgokat is képes volt felfogni. Két kijárati ajtaja van a házunknak. Általunk átláthatatlan rendszerben használta hol az egyiket, hol a másikat. Az ajtók napközben is kulcsra vannak zárva,  a kulcsokat mindig az egyik zárban tartjuk. Ezért, ha éppenséggel a másik ajtón akart kimenni, várnia kellett, hogy odavigyük a nyitáshoz a kulcsot. Jellemzően évekig az történt, hogy bár a másiknál üldögélt és várt, amint elindultunk a kulcsért, ő is jött velünk. Így végül a nem a kívánt ajtón ment ki. Férjem addig mondogatta neki, hogy várj, hozom a kulcsot, s néha olyan gyorsan ott termett az eredetileg használni kívánt ajtó közelében a kulccsal, hogy a macska lemaradt a követésben. Félúton megállt, láthatón elgondolkozott, majd visszafelé kísérte már a kulcsot hozó embert s így ki tudott menni a kívánt ajtón. Néhány eset után – amikor megint követte volna a kulcsért menőben –, a várj szó hallatán megállt, majd egyedül visszasétált a kívánt ajtóhoz s megvárta a kulccsal az „okos” férjemet. További időbe tellett, amíg nekünk, többieknek is elhitte: ugyanúgy használjuk a „várj” szót. Attól fogva a kulcs nélküli ajtónál üldögélve, nyalakodva várta meg teljes nyugalommal, amíg odavisszük a kulcsot, és kiengedjük ott, ahol eredetileg is ki kívánt menni. Majd a „várj” szó több területen is alkalmazható lett. Mindig megértette, hogy ilyenkor késleltetnie kellett az óhajtott cselekedetét egy kicsit.

Gyakran elfordult, hogy csak véletlen folytán jöttünk rá, olyan szót is ismer, amiről nem is gondoltuk volna. Ugyanis azelőtt vele kapcsolatban nem használtuk soha. Egyik alkalommal az ebédlőben beszélgettünk, Mityó a kertre néző üvegajtónál ült, és nézegetett kifelé. Azon töprengett, kimenjen-e már vagy még maradjon. Én éppen az ablakokról mondtam valamit. Az ablak szó hallatára a macska csodálkozva felkapta a fejét s az ajtó melletti ablakra nézett. Egyértelmű volt, hogy ismeri a szót. Nem gondoltuk volna. Másnap reggel, amikor kéredzkedett be az ajtón, kiszóltam neki: gyere az ablakon. Még hozzá sem nyúltam a kilincshez, már a párkányon termett, s elégedetten nyávogva lépett be a lakásba az ablakon át életében először. Láthatólag tetszett neki a változatosság: több év után már nemcsak az ajtót, de az ablakokat is nyitogattuk neki, ha kérte. Ebből aztán szokásjogot formált, néha szinte az őrületbe kergetve a földszinten tanyázó fiamat.

E.T.A Hoffmann szobra a bambergi színház előtt, vállán a híres Murr kandúrral