Ebből az új kiállításból úgy látszik, Szilágyi Lenke egészen másba fogott, mint amit már megszokhattunk tőle. Nem fekete-fehérben, hanem színesben fényképez, nem az itt-ott elé táruló esetlegességekből örökít meg olyan momentumokat, amelyekben érez valami számára fontosat a világot járva, hanem fegyelmezetten csak egyetlen konkrét témával szöszmötöl. Bulikba jár, hogy mulatozó, szórakozó embereket figyeljen a kamerájával. Éppenséggel nem a lassacskán csordogáló időben, nem a világ hátsó udvarában lézengőket figyeli. Ellenkezőleg, a felfokozott, lüktető, vibráló, villódzó atmoszférában pörgő, forgó,őrjöngő alakokat keresi. Azokat, akik a szórakozás extázisát kívánják átélni, a lehető legintenzívebben, azokat, akik a legtöményebb hang- és képélményekre vágynak. Valami másra, mint a hétköznapi, valami varázslatra. Ezekben a buli-terekben minden tömény, a felfokozott sebességgel vágtató idő pedig annyira sűrűvé lesz, hogy szinte állni látszik. Minden más, és talán mégis ugyanaz. A színes reflektorok fényében tekergő gőzoszlopok, a körvonalakat sejtelmesen lágyító füstfelhők, az abszurd árnyakkal szabdalt táncoló testek univerzuma ugyanúgy a valóság súlyos lenyomata, mint a pesti bérház lépcsőfordulójában kapirgáló fehér tyúké (Szilágyi Lenke egyik korábbi képén). Ez is, az is végtelenül, fájdalmasan evilági és mesebeli is egyben. A felszabadultnak látszó bulizók fehér testének esendősége, a kékben vagy vörösben, mint könnyű álruhában didergő alakok, s a Cinetrip sárga vízében a világból kilebegni készülő férfi láttán egyre inkább az a gyanúnk támad, hogy Szilágyi Lenke most is azt teszi, amit eddig mindig. Mutatja, amit látni sem akarunk. A lét elviselhetetlen könnyűségét.
