Az a szabadságharc, amelyikről szó lesz, éppenséggel Budapesten játszódott le. És volt egy magyar szereplője is. Én.

A görögök, akiket a környékünkben egy kissé ellenséges fenntartással méregettek, valamikor az ötvenes éves elején emigráltak Budapestre. A Hungária körúton épült két bérházat teljes egészében a menekült családok rendelkezésére bocsátották. El is kezdődött a csöndes zúgolódás, hogy a rettentő szűkös lakáshelyzetben mi a csudáért kell ezeknek a jött-ment idegeneknek adni az éppen elkészült új lakásokat. Hangosan, persze, senki sem mert morgolódni. Amúgy meg azt lehetett hallani a görögökről, hogy partizánok voltak, akiket otthon megölnének. De hogy pontosan mi is történik a távoli Görögországban, nem sokan tudták a mi vidékünkön.

Anyám rosszallással adta elő, amit a boltban hallott: a frissen meszelt falba szögeket vernek, arra akasztják a gúnyájukat, mint az ólban. Főzni nem tudnak, mindenféle szörnyűséget kotyvasztanak. Hogy az öregasszonyok még a legnagyobb kánikulában is talpig feketében járnak, fekete kendővel a fejükön, azt mindenki látta az utcán.

Egyszer apám végképp megunta Liktor néni és anyám károgását a primitív görögökről. Mérgesen csak annyit mondott: már honnan az isten csudájából lett volna bútoruk, amikor idejöttek. De akik itt maradtak, már mind dolgoznak, nem is akárhogyan. Ugyan, ki volt már vendégségben náluk, hogy ilyen jól tájékozott? Ahhoz képest, hogy a nyelvünket sem ismerték, elég jól elboldogulnak a közértben.

Ez igaz, ezt el kellett ismerniük a nőknek is. Hiszen éppen anyám mondta el korábban némi csodálattal, ahogyan az egyik madárcsontú, fekete ruhás vénasszony görögül kiabálva kiverte a balhét a pultnál, mert az eladó sunyi módon három szalámivéget is hozzá akart csapni a parizeréhez. Azt meg kell hagyni, ismerte be a két pletykás asszony, a görögök kiállnak magukért. Nem ijednek meg az árnyékuktól.

Az egyik szeptember elsején új osztálytársakat tereltek be hozzánk a terembe. Az osztályfőnökünk mutatta be őket, mint a „hős görög nép fiait és lányait”, és el is kezdte a naplóból silabizálnia a neveiket: Jánisz Nikosz, Jorgosz Dimitrisz, Karajovani Márta, Taki Márta. Na, erre előugrott a legapróbb lányka és dühtől pulykavörösen igazította ki az „ofőt”: „Gaki Márta vagyok. Oda van írva.”

Olyan ádázul nézett velünk farkasszemet, hogy az én szívembe rögtön belopta magát. Alig néhány nap telt csak el, és én már a görög bandához tartoztam. Mártának volt köszönhető, hogy valamennyire elfogadtak. Azt ugyanis szomorúan tapasztaltam meg, hogy éppen mint anyámék velük, ők is jobbára ostoba előítéletekkel viseltettek velünk szemben.

Tán két hét telhetett még csak el a haverkodás óta, amikor görög barátnőm meghívott magukhoz. A szívem a torkomban dobogott úgy izgultam, mit fogok látni. Hazug nagylelkűséggel már előre mentegettem őket a falba vert szögekre akasztott ruhák látványáért és a borzasztó kosztért. Így aztán csalódtam is, meg nem is, amikor Mártáék lakásában jószerivel ugyanaz a tisztes szegénység fogadott, mint amiben mi is éltünk otthon. Két különlegesség volt csak: az egyik két kedves pinty egy díszes kalitkában a konyhaajtóra akasztva, a másik pedig az, hogy Mártáéknél nemcsak a férfiak, de a nők is mind cigiztek. Bizony még a fekete kendős nagymama is csöndben füstölgött az apró teraszon üldögélve, naphosszat az amúgy ronda Hungária körút forgalmát bámulva. Nekem csak intett a kezével, ő nem volt hajlandó megtanulni magyarul. Ki se mozdult a lakásból, alig evett, alig beszélt.

– Nagymama el fogja emészteni magát – sóhajtott Márta, amikor visszamentünk a konyhába. – Nem bírja ki a tenger nélkül. Éjszaka pedig folyton sírdogál. Tudod, csak apa maradt meg neki. A férjét és két másik fiát megölték. Pedig ő nem árulta el őket. Inkább lógott két nap és két éjjel a hosszú hajánál fogva fölakasztva a pajtájuk gerendáján, amíg a fasiszták kínozták. Ha jön a hidegfront, annyira fáj a feje, hogy kiabálva járkál föl és alá a lakásban.

Elborzadva hallgattam a rémtörténetet, meg sem bírtam szólalni. Ám Márta nem viselte a szenvedést, pláne nem a szenvelgést. Rácsapott a kezemre, és felröhögött.

– Na, majd csak figyeld anyámat, hogy beszél magyarul. Aszongya mindig nagy komolyan: ezt a csikket még elolvasom az újságban. Ha meg szidják a görög rendszert, akkor folyton faszistát mond, be kell tojni tőle.

Ezen már tényleg muszáj volt röhögni. S szinte rendelésre, az apró termetű asszony éppen ekkor toppant be. A gyors bemutatás után már kínált is valami különös édességgel. Isteni volt a hirtelen jött szeptemberi melegben. Mint később kiderült, citromos pite, és igazán közönséges édesség a görögöknél.

Mi Mártával rögtön egy húron pendültünk. Tele voltunk komoly tervekkel: hogyan tanulok meg gyorsan görögül, hogyan fogjuk az emberiséget fölszabadítani, hogyan tapossuk el az igazságtalanságot, bárhol is üti fel a fejét meg effélék. Utóbbira, mármint az igazságtalanság elleni küzdelemre mihamar rákerült a sor. Ugyanis égbekiáltó méltánytalanság esett meg. Méghozzá éppen mivelünk. Gyakorlati foglalkozásnak hívták azt a furcsa tantárgyat, amelyik, úgymond, az életre készített volna föl minket. Nem túl „píszí” módon fiúk és lányok nem ugyanúgy készültek még az életre a hatvanas években. A srácok villanyszerelést tanultak, meg vasrudakat reszeltek. Mi pedig rántást kevertünk és a párnaöltést gyakoroltuk. Én és a görög barátnőm abban is teljesen egyformák voltunk, hogy úgy általában is utáltuk a háztartási munkát, de mind közül legjobban a varrást.

Így aztán a nagy félév végi feladat, a kispárna megvarrása komoly teher volt nekünk. Én mégis összeszedtem minden türelmem és szorgalmam. Anyám mégiscsak varrónő! Hogy venné ki magát, ha párnavarrásból buknék meg. Márti is kitett magáért. Neki az átlaga miatt kellett igyekeznie. Ha nem kerül négy fölé, akkor ugrott a nyaralása. Estéken át dolgoztunk az átkozott párnahuzattal igazán ógörög stílusban – bár ezt akkor még nem tudtam. Penelopé módjára varrtunk, majd fölfejtettük a varrást, és újra csináltuk. Nem mondom, hogy tökéletes lett, de az erős négyest megérdemeltük. A mindig föltűnően kifestett hisztérika, a gyakorlati tanárnő gyűlölte a görögöket, és így aztán engem sem szívelhetett. Az is igaz, lerítt rólunk az érdektelenség és a lefitymálás a stoppolás, gombvarrás, virággondozás és rántottakészítés iránt.

Mégis őszintén azt hittem, Gizi néni a kispárnák láttán meg fog hatódni: értékelni fogja, hogy különösen nekünk, kettőnknek mekkora erőfeszítésbe került a sok munka, a rengeteg pelenkaöltés. Éppen ellenkezőleg történt. Végre eljött számára a bosszú ideje, végre élhetett a hatalmával, de ez az én vészesen naiv fejemben meg sem fordult. Biztos voltam a dicséretben. Jó tett helyébe jót várj, meg ilyenek.

Amint szépen vigyázban állva kitettük a padra a kispárnákat, Gizi néni gyorsan végigjárta a termet. A kedvenceit hosszan ajnározta, ötösökkel díjazta, aztán jött a hallgatag gyáva többség, ők szinte mind négyest kaptak. Már csak mi maradtunk állva ketten, jegy nélkül. Döbbenten nézegettem körbe, nem tudtam elképzelni, mit fog tenni a tanár néni. Így aztán előszörre nem is hallottam, hogy Márta párnájára hármast ad, aztán az enyémre is. Még gúnyos megjegyzéseket is fűzött hozzá. Megnémultam a döbbenettől, forgott velem az osztály. Azt hittem, belülről szétfeszít a tehetetlen keserűség. Márta bezzeg nem némult el, kiabálva feleselt Gizi nénivel, aki vörösödni kezdett az idegességtől. Olyan indulatba jött, hogy nem bírt kiabálni, hanem hol rekedtes, hol sziszegő hangon fenyegette a kis görög lányt. Intővel, igazgatói rovóval, sőt még kicsapással is. A sírás kerülgetett az indulattól, de a gyomromat összerántotta a félelem.

A dicséret helyett kapott megaláztatás hirtelenjében gyáva féreggé tett. Márta szeme többször villant felém segélykérőn. Nem értette, miért hallgatok. Én pedig már nemcsak indulatot, félelmet, de perszelő szégyent is éreztem. Mennyire gyáva vagyok! Az ájulás kerülgetett. Valamiért egyszeriben úgy éreztem, most dől el a sorsom mindörökre. De megszólalni mégsem bírtam.

Amikor hirtelen felharsant a csengő a folyosón, mintha az angyalok harsonái mentettek volna ki a pokolból. A lányok pakoltak, senki rám se nézett. Gizi néni is szó nélkül hajtotta be a naplót és kirohant az osztályból. Ketten maradtunk bent Mártával. Nem mertem ránézni. Ő meg odajött hozzám kezében a párnahuzattal és lecsapta a nyomorult szövetet elém a padra.

 – Tudod, mit kell tennünk! – mondta ijesztő nyugalommal.

Kutatón néztem rá, fogalmam sem volt, mi a csudát tehetnénk még.

– Láttad a moziban! – mondta diadalmas mosollyal.

Igen, ez az! Átszakadt bennem a gyávaság bénító gátja. A pulzusom felgyorsult, úgy éreztem, mintha kezdenék belázasodni. De nem volt rossz érzés. Ellenkezőleg, erőt és pezsgést éreztem. Mártát addig is szerettem, de attól fogva szinte bálványoztam. Végtelenül hálás voltam, amiért úgy tett, mintha nem látta volna a gyávaságomat az imént és adott még egy esélyt.

A gyakorlati volt az utolsó óra, sietve pakoltunk. A folyosón elkaptuk a görög fiúkat, volt náluk gyufa, volt köztük, aki akkor már cigizett. Jánisz néhány elrontott rajzát adta, hogy könnyen meggyújthassuk a tüzet. Közvetlenül a főbejárat előtt dobtuk le a párnahuzatokat a járdára, alágyűrtük a rajzpapírokat, letérdeltünk. Mártinak csak másodjára sikerült fellobbantania a tüzet, én pedig gyengéden fújtam, hogy a textília lángra kapjon. A fiúk körénk álltak, a jobb kezüket felemelték és ökölbe szorították. Felnéztem, gyönyörű kép volt. Tisztára mint az amerikai hippik, ahogy a vietnami katonai behívóikat égették. A kapun kitóduló iskolások meg a kint várakozó szülők néma döbbenettel bámultak minket. Elégedett voltam. Többet ér ez, mint a feleselés Gizi nénivel.

A gondnok felesége vette észre a füstöt először.

– Mi az isten? – dadogta döbbenten a demonstrációt látva.

Mondani akart valamit. Csöndesen fölálltam és mindenre elszántan a szemébe néztem. Erre Titi néni némán sarkon fordult és rohanni kezdett a lépcsőn fölfelé. Két perc múlva már újra a kapuban állt az elképedt igazgatóhelyettessel.

– Azonnal oltsátok el! – szólalt meg Szotyory tanár úr csöndesen és nyugodtan.

Ha kiabál, biztosan ellenállunk, meg különben is addigra a két párna már szénné égett, csak egy-két fekete pernyedarab szálldogált a kialudt tűz fölött.

– Ti tűnjetek el, mintha itt sem lettetek volna – villant rá a fiúkra.

A srácok rögtön rájöttek, hogy a jóindulat szól belőle. Gyorsan el is inaltak. Csak ekkor nézett rám komoly szemmel a tanár úr, de az arca kiismerhetetlen maradt.

– Na, Kaláris, hát mi ez? Kitört a görög-magyar forradalom?

Nem tudtam, mit feleljek. Titi néni addigra újra eltűnt a kapuból, a párnaégetés híre az ő jóvoltából, hogy úgy mondjam, futótűzként terjedt el az iskolában. Szotyory tanár úr intett a fejével, hogy kövessük. Az igazgatói iroda előtt megállított minket és bement. Kínos percekig volt bent, majd kivágódott az ajtó és kirontott maga az igazgató bácsi.

Akkorra már lassan, de egyenletes forgott velem a folyosó. Az igazgató bácsi szavai valahonnan távolról jöttek, pedig két méterre állt előttünk. Arról beszélt, hogy holnap különleges fegyelmi bizottság elé kell állnunk tanítás után. Szóljunk a szüleinknek, hogy feltétlenül, de legalább az egyikük jöjjön be. Nem fogjuk megúszni a kicsapást.

– Nincs helyetek a tisztességes emberek között! – dörgött valahonnan a magasból az igazgató bácsi.

Szotyory tanár úr erre fölkapta a fejét és döbbenten meredt az igazgatóra. A dobhártyám egyre hangosabban kalapált. És abban a pillanatban pontosan tudtam, ha az idő most hirtelen visszatekeredne egy órával, mint a filmekben, nem biztos, hogy elégetném a kispárnahuzatot az iskola előtt.

De egy pillanatig sem bántam meg soha, hogy megtettük.