Írkálgatások

Klára55

Klára55

A fürdés

2019. szeptember 01. - Clara55

 

A hipermarket háztartási cikkei között hirtelen újra az orromban éreztem egy pillanatig a gyerekkori nyarak piszkának szagát. Élesen hasított érzéki emlékezetembe a nagyapám koszos, többszörösen átizzadt, átzsírosodott, egész héten viselt munkásingének szaga. Egészen csalhatatlanul megállapítom, hogy az öreg, beteges, megkínzott testen elmocskolódott ruhadarab százszorosan kellemesebb illatú volt, mint a világ vegyiparának émelyítő, műanyag szagorgiája a mosóporok és klozett illatosítók polcain.

Mamámék tiszták voltak a maguk módján. Azon a módon, ahogyan az emberiség többsége az, vezetékes víz és fürdőszoba nélkül. Mivel a mindennapi higiénét gyerekkoromban még nem a vegyipar manipulálta, a takarítás, mosogatás, mosás és tisztálkodás a lehető legegyszerűbb eszközökkel történt. Leginkább vízzel, esetleg olcsó szappannal, mosószappannal, némi szódával, legvadabb esetben lúggal. A sparhelt szélén folyton ott állt egy ötliteres piros zománcfazék fedővel. Benne forró víz, ha szükség lenne rá valamiért napközben. Ebéd után biztosan kellett, hiszen nagyanyám ezzel a meleg vízzel mosogatott. Talán csak disznóöléskor használt egy kis szódát a nagyon zsíros edényekhez, egyébként soha. Mégis tiszták és ragyogók voltak a tányérjai, lábasai.

Igaz, nem is volt sok mosatlan, ugyanis mindegyik fogást ugyanabból a tányérból ettük. Legtöbbször csak kanállal, ritkábban villával, és csak elvétve késsel. A levest az utolsó cseppig meg kellett enni, mert a helyére került a következő fogás. Aztán az ebéd végén mindenki szépen kitörülte a tányérját az utolsó falat kenyérrel. Sőt, legtöbbször a lábast is, mert nagyanyám szinte mindig zseniálisan kiszámította, hogy éppen annyit főzzön, amennyit megeszünk. Gyakran közös tálból falatoztunk, főként, ha második fogásként palacsinta vagy pite volt. Az efféle étkezésnek is szigorú szabályai voltak. Ügyelni kellett arra, hogy ne csöpögtessük le a viaszosvászon abroszt, mindenki csak maga elől vehetett. Más előtt kotorászni, kivenni a legjobb falatokat önző módon, vagy visszatenni azt, amit egyszer már megfogtunk, főbenjáró bűn volt. Ha nagyon zsírosat ettünk, a végén a szánkat is kenyérrel töröltük meg, s ezt nagyon remek szokásnak tartottam, lévén a kenyér fanatikusa. A szalvéta teljességgel ismeretlen, de őszintén szólva, így aztán felesleg is volt. A húsokat, ha nem voltak túl szaftosak, kézbe fogtuk, a kényesek villára tűzve harapták, ahogyan szinte minden darabos tésztafélét és süteményt is. Kistányér csak ünnepi alkalomra dukált, ünnepi krémes süteményekhez, de ezeket is kézzel fogtuk meg. Tisztelni való virtusnak számított, ha valaki nagyon tisztán és gusztusosan, ügyesen falatozott a kezét használva.

Minden étkezés előtt kezet mostunk egy lavórban, méghozzá friss, tiszta vízben  egymás után. A lavór spéci, székhez hasonlító tartón állt a konyha sarkában, mellette szappan és törülköző. Egész nap volt benne víz, hogy mindig kezet lehessen mosni. Ezt a vizet öntötték ki, cserélték fel frissre reggel, délben és este. Előfordult, hogy a meleg nyári napokon egy-egy kósza légy belefulladt a kézmosó vízbe, olyankor én nagy örömmel lehalásztam a tetemet, és a kertbe dobtam. A vizet nem öntöttük ki egy légydög miatt, hiszen a víz nem folyt végeláthatatlan gazdagságban a konyhai csapokból. A vízzel dolog volt.

Egyébként nemcsak étkezések előtt vagy a kerti munka után, hanem minden budi használatkor is illendő volt kezet mosni. Őszintén szólva, a férfiak ezt gyakran elszabotálták, ahogy magának a budinak a használatát is. Kisebb dolgukat előszeretettel végezték a budi oldalában vagy itt-ott a kertben. Emiatt aztán az árnyékszék környékén meglehetős, csípős ammóniaszag terjengett, különösen esős, párás időben. Ez nem volt ugyan kellemes, de a hipermarketek említett vegypolcaihoz képest azért elviselhetőnek mondható.

Az árnyékszék használatának is kemény illemszabályai voltak, hiszen mégiscsak egymás után üldögéltünk a fényesre csiszolódott fadeszkán. A budit értelemszerűen szellősre építették, ami rossz idő esetében roppant kellemetlen volt. A ritkás deszkák között bizony be tudott csapni a havas eső a szegény kuporgó ember gallérja mögé. De amúgy nem volt illendő sokat totojázni bent, tekintettel kellett lenni a többiek szükségére is. Igaz, feleslegesen zavarni sem volt illendő a bent kuksolót. A budit két-három méternyire meg sem volt szabad közelíteni, ha ültek benne. Ez onnan volt tudható, hogy a deszkák közül kirikoltott az ember a gyanútlanul közeledőre, hogy foglalt.

A nagy újrahasznosítási folyamat keretében pedig idekerült szinte minden papírféle a háztartásból. Mamám ebben sem a kellemességet, hanem a gazdaságosságot tartotta szem előtt. Bizony meg kellett nézni, hogy a deszkára helyezett – s a Papám által szakszerűen ideális méretűre vagdosott – papírfélékből milyen kerül az ember kezébe. A legkellemesebb kétségkívül a napisajtó volt, ezt némi finom gyűrögetéssel egészen meg lehetett puhítani. Időnként bizony szinte csak karton keménységű csomagolópapír jutott. Nem részletezném, hogy ennek szakszerű felhasználása miféle nehézségekkel és kellemetlenségekkel járt. Az újságokat azért is kedveltem, mert olvasgatni is lehetett a lapokat végfelhasználás előtt. A legbosszantóbb azt volt, ha egy-egy régi kalendárium oldalairól valamilyen izgalmas történet vége hiányzott, és soha többé nem is került már elő.

Tehát budi után, evés előtt mindig kezet mostunk, jó alaposan. Mamáméknál kizárólag fehér, vagy szürkés-fehér, hímzett lenvászon törülközők voltak, s azokon a kosz rögtön meglátszott. Akkor aztán kaptunk az öregasszonytól hideget-meleget. Reggelente mindenki friss, általában hideg vízben mosakodhatott derékig, este már járt a meleg, és akkor térdig a lábunkat is megmostuk. A köztes terület bizony kimaradt. Azt majd csak pénteken a fürdésnél érte víz. Amúgy szigorú nagyanyám szemet hunyt az esti mosdás ellógása fölött. Ami nem is csoda, mert este legtöbbször már ülve elaludtam a széken vacsora után, miközben a rádióból szólt az esti krónika. Sáros lábbal, persze, nem volt szabad lefeküdni, de nem a higiéné, hanem az ágynemű miatt. A fogmosás viszont teljességgel ismeretlen aktus volt. Amikor nagyobbacska lettem, és esténként az előkertben köpködtem meg gargalizáltam, nagyanyámék elnézően mosolyogtak a hóbortomon.

Péntek délutánonként nagyapám két hatalmas bádogfazekat állított a tűzhelyre, é s telehordta őket vízzel. Amikor már gyöngyözött bennük a víz, akkor behozta a kamrából a kézileg összeforrasztott lemez-ülőkádat. S én már dobáltam is le magamról boldogan a ruhákat, hogy a finom meleg vízbe merülhessek. Mondjuk, merülésről túlzás volna beszélni, mert hiába könyörögtem, hogy kérek még, a hideggel összekevert meleg víz jó húsz centiméternyi lehetett. Spórolni kellett, hiszen a gyorsan hűlő vízben kellett még megfürdenie utánam Mamámnak, és kettőnk mocskában Papámnak is. Hogy a nagybátyám hogyan és mikor fürdött, az teljességgel titok maradt a számomra.

Így aztán a nem túl sok vízben tapicskoltam vidáman egészen addig, amíg Mamám rám nem rontott a szappannal. Vörös-kék nevű szagos szappant használtunk. Nagyanyám a hajamat is azzal mosta. A habja olyan pokolian tudta csípni a szemet, hogy minden fürdés után őszintén megrémültem attól, hogy tán örökre elvesztem a szemem világát. Amíg óbégattam, hogy jaj, de csíp, már fel is kellett állnom, hogy nagymamám körbetekerjen egy nagyobb ropogós, jó szagú lenvászon abrosszal. Papám már oda is állított Mamám alacsony sezlonyára, s nagyanyám egy kisebb törülközővel azon nyomban dörzsölte is a fejemet. Akkor megint óbégatni kellett, hogy jaj, jaj, Mamám, húzod a hajamat. Hajszárítónak a nevét sem hallottuk, így aztán Mamám majdnem szárazra dörzsölte félhosszú hajamat. Majd egy ritkás foghíjas fésűvel végiggereblyézte, s végül a fejemre húzta ócska kötött sapkáját. Abban aludtam el, de éjjel valahogyan mindig lecsúszott a fejemről, és reggelre a frizurám olyan kubista alakzatokat vett föl, hogy napokig vizes fésűvel sem lehetett lesimítani. Ráadásul a szappantól sprőd és színtelen lett, a nyaralás végére úgy néztem ki, mint aki kócparókát visel.

A fürdés mégis csodás dolog volt, nem kellett utána azonnal lefeküdni, hanem Mamám ágyában heverhettem egy durva szőrű pokróccal letakarva. S néztem, ahogy Mamám egy kombinéban óvatosan, Papám kezére támaszkodva beleereszkedik a vízbe. Nagyapám pedig szeretettel és gyöngédséggel öntögette rá egy kannából a meleg vizet. Még gyerekként is felfogtam: ez az idős férfi annyi szeretetet érez nagyanyám iránt, amennyiért a fél világ asszonyai csak epekednek. Mamám nem mosott minden héten hajat, de amikor mégis, akkor mosdás után a nyitott sütőajtó előtt szárítgatta egyre ritkásabb szürke haját. Végül ügyesen befonta, s a fonat végét a fésüléskor kihullott hajszálaiból sodort kis hajszálköteggel tekerte át. Mamámék alsóruhában aludtak, amit a fürdések után váltottak tisztára, azaz hetente.

Nagyapám fürdőjét rendre elmulasztottam, mert addigra már elnyomott a  buzgóság a meleg konyhában. Mamám felébresztett, és átkísért a nagyszobába. A hűvös trózsák – szárított kukoricalevéllel kitömött matrac – érintésétől egy kicsit felébredtem mégis. Így alvás meg ébrenlét határán, a ritkás horgolt függönyön át, az üveges ajtón keresztül még láttam, ahogyan Papám a maradék meleg vizet is a kádba zúdítja, majd csendes sóhajtozással alsógatyástul belemerül.

Aztán elszunyókáltam, már alig hallva az egyre távolibb neszeket. Ahogy Papám meregeti a kádból a koszos vizet egy vödörbe, majd a kertbe hordja, aztán kicipeli a kádat is a folyosóra, hogy száradjon reggelig. Elmegy a padlásföljáróhoz, hogy elővegye a nagy, zománcos, fafedelű bilit. Becsoszog még hozzám, finoman felráz:

– No, kisonokám, komacsésze?

Megkímél az éjszakai budira botorkálástól a töksötét udvaron át. Félálomban rákuporodok a hófehér éjjelire, aztán gyorsan vissza a már átmelegedett ágyamba. Papám elköszön, de én már süllyedek az öntudatlanságba, csak motyogni vagyok képes. Azt már csak nagyon távolról hallom, hogy a komatál általam produkált tartalma is az előkertbe loccsan. Majd visszakerül a nagy bilire a házilagos kivitelű fedő, s nagyapa az ágya alá taszítja.

A konyhában is sötét lesz, nagyon távolról elnyújtott vonatfütty hallatszik, meg némi kutyaugatás, a konyhából pedig Mamám fantasztikus horkolás-oratóriuma. De ezt talán már csak álmodom.

 


 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://clara55.blog.hu/api/trackback/id/tr3315034498

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása