Koczák néniéket egyetlen dologgal lehetett csak bosszantani. Zajjal. Egyedül élő, a végletekig zsugori nagynéném a szomszédjukban egyetlen luxust engedett meg magának, a rádiózást. Hatalmas Pacsirta típusú készüléke a kredenc tetején állt a konyhában, és szólt álló nap. Persze, használtan szerezte valahonnan a rádiót, s az bizony egyre gyakrabban recsegett. Ilyenkor Bözsi néni az ajtó mellett álló partfis nyelével rácsapott egyet Pacsirtára, s többnyire elhárult a baj. A pokol akkor szabadult el, amikor az egyik nyári délelőttön Koczák néni megelégelte a torzan ordibáló rádiót. A konyhaajtók tárva-nyitva a folyosóra. Átkiáltott nagynénémhez, hogy vegye már egy kissé csöndesebbre a műsort. Azt hiszem, később a tudomány az ilyen esetre dolgozta ki a pillangó-effektus elméletét. Nagynéném sötét pillantással a kredenchez lépett, s teljes 150 centiméteres magasságával kinyújtózott, majd pipiskedve a gombhoz nyúlt. Egyetlen határozott mozdulattal a maximumra tekerte a hangerőt. Nyílt hadüzenettel ért fel a déli krónika udvarra harsogó szignálja.

Bözsi néniben már régóta fortyoghatott a gyűlölet. A férjét állítólag két hét után söprűvel zavarta el mindörökre, mert úgy látta, nem elég szorgalmas. Attól fogva egyedül élt, így a környéken sokan úgy hitték, vénlány. A szomszédja az örökös alvással, a titokzatos éjjeli munkájával – ha ugyan tényleg dolgozni jár –, a szomszéd asszonya a jókedvével, viszonylagos szabadságával már jó ideje bosszantotta őt. Koczák néni alig főz, folyton pletykál mindenkivel, és még egy hülye papagájt is vásárolt. Megtanította beszélni a nyomorult madarat, hurcolja a ketrecében mindenhová, és cirkuszi bemutatókat tart „arany kis Pityukájával”.

Attól a nyári naptól fogva összevesztek életre-halálra. Bözsi néni azt találta ki, hogy az ő Pacsirtája tulajdonképpen nem azért recseg, mert ócska, hanem azért, mert Koczákné valamilyen fondorlatos módszerrel zavarja a szomszédból. Bár őrültség volt, amit állított, azokban a hidegháborús években a mindenféle rádiók adásának zavarása azért nem volt akkora nagy blődség. Nyilván Bözsi néni is hallhatott ilyesmiről, amikor kidolgozta a saját hidegháborús verzióját. Onnantól fogva, ha otthon  tartózkodott, föltekerte a volumét. Szerencsétlen Koczák néni pedig ököllel dörömbölt a falon, hogy elég már. Ha a hölgyek a nehéz napjaikat élték, vagy időjárási front közelgett, akkor időnként partfissal a kézben kergették egymást föl-alá a folyosón. Éppen, mint a harci halak az akváriumban. A menekülő, amint a saját lakása elé ért, fölbátorodott, és visszatámadt. Majd viszont. Tettlegességig, vagyis igazi háborúig sohasem fajult a dolog, de így is kellő témát szolgáltatott a környéknek. Hiszen ott, az utcavégen a házak mögött a kertek egybenyíltak, s a fák takarásában mindent ugyan nem láthattunk, de hallani mindenki hallotta a másikat. Egyik este apám meg is jegyezte a csata hangjaira:

– Anyukám, talán el is adhatnánk a tévénket, a nővéred gondoskodik az utca szórakoztatásáról.

Anyám röstellte a dolgot, és próbálta csitítani a feleket, sikertelen. Egyik délután megértette, miért is. Bözsi néni valamiért átjött hozzánk, beszélgetni kezdtek anyával. Ám a nagynéném egyszeriben észbe kapott, gonoszul elmosolyodott, s búcsút intett, mondván:

– Margit, mennem kell, Koczákék már biztos unatkoznak.

Akkoriban nagynéném már nem elégedett meg a rádió ordíttatásával, gyakran összevert fedőkkel kísérő „koncerteket” is adott a szerencsétlen szomszédok bosszantására. Pedig Koczákék valami hivatalos embert is kihívtak, s bemérették a környéken az esetleges technikai zavart. Persze, a hatóság nem talált semmit. Apám, mint félig-meddig szakember, egykori villanyszerelő szintén a hivatalos szakvélemény mellett érvelt. Látod, Bözsi, próbálta csitítani, senki sem zavarja a rádiódat. Ám némi hallgatás után nagynéném csak ennyit válaszolt: de. Erre mondják, itt csődöt mond a tudomány eszköztára.

Ekkor, végső elkeseredésében szánta el magát a nem mindennapi akcióra Koczák néni. Talán a Hullában, a szemben álló temetkezési intézet művelődési házában vetített Monte Cristo-film adta az alapötletet. Szó, ami szó, az egyik késő őszi délután a néni elképesztő állapotban nyitott be a konyhánkba. Anyám halálra rémült a látványtól. A ruhája, arca, haja csupa por, kosz, karjain, lábain vércsíkok folytak, tántorgott a kimerültségtől. Atyaég, ugrott föl anyám a varrógép mellől.

– Megtámadták, Vera? Kiesett a folyosóról? Mi történt magával, az istenért. Beszéljen! Várjon, hozok vizet a lavórban. Van kötszerem is.

A szomszéd néni csak rázta a fejét, és mosolygott. Megbolondult, kétség nem fér hozzá, gondoltam. Ám ekkorra a vékony kis asszony összeszedte az erejét, és húzta maga után anyámat az utcára. Mit akarhat, szegény? Kiértünk, és döbbenten vettük észre a Koczákék ablakából lógó, lepedőkből és más rongyokból tekert kötelet.

 – Maga kimászott az emeletről? – motyogta anyám hitetlenkedve.

 A néni csak bólogatott boldogan és büszkén. A tűzfal alsó két méterén még látszott a friss vércsík, amit térdeivel és könyökével húzott. Addigra egy kicsit kifújta magát, és meg tudott végre szólalni:

– Hallgassa, Margit, hogy ordít a nővére. Azt kiabálja, megint zavarom a rádióját, pedig nem is vagyok otthon. Csakhogy ő nem láthatta, hogyan jöttem el otthonról, mert kitaláltam, hogy lemászok a szobaablakból, különben el kellett volna mennem az ajtaja előtt.

Anyám sápadtan nézte a lepedőket, aztán a szomszédasszonyt, és csak annyit tudott kinyögni:

– Vera, maga nem normális! Mi van, ha leesik? Ez mégiscsak egy emeletnyi magasság. A gerincét is eltörhette volna. Jöjjön, menjünk haza. Segítek magának megfürdeni.

Én, sajnos, nem kísérhettem el őket, pedig ajánlkoztam, így csak az anyám esti beszámolójából értesülhettem a folytatásról. Apám is elhűlten hallgatta az esetet.

 – Hát, fölkísértem. Amint Bözsi ajtaja elé értünk, beszóltam neki, hogy ne ordítozzon tovább, Koczákné nincs is otthon. Itt jön velem ugyanis. Mondtam neki, nemrég mászott ki az utcára az ablakukból. Nézze meg, milyen állapotban van.

– És? – kérdezte apám feszült érdeklődéssel.

 – Hát, arra a látványra Bözsinek is elakadt a hangja, még a fedőket is letette. De nem szólt hozzánk egy szót sem.

– Na, és Koczákné? – faggatózott apám tovább.

– Nem lett semmi baja. Megmosdott, bekötöttem a sebeit, és meg kellett innom vele egy konyakot a nagy ijedtségre. Aztán ő küldött még rá kettőt, amikor észrevettem, hogy az ablakkeret kilazult. Ha Vera nem ilyen sovány, kiszakítja az ablakot keretestül mászás közben. Már szóltam Józsinak, nézze meg. Még szerencse, hogy a bátyám éppen asztalos. Persze, nem örült neki, hogy a lakói rongálják a házát. Gondolhatod.

Apám sóhajtott egyet, kilépett a kertbe, cigarettát vett elő. A csillagok már kigyúltak a szép őszi égbolton.

– Túl nagy a csönd – jegyezte meg a bajusza alatt mosolyogva. Akkor még nem tudtuk, hogy hamarosan beköltözik a szomszédba az unokatestvérem. A faluból érkező rokonok második hullámához tartozott. Ipari tanuló suliba járt, de élete nagy vágya igazából az volt, hogy dzsessz- zenész lesz. Trombitás.