Mindig félreértésre adott okot, amint kiderült, hogy Zuglóban lakom, és kertes házban. Valamiféle villa vagy elegáns társasház képe jelent meg ennek hallatán ismerőseim fejében. Holott a szegényes házak alkotta utcánkat fölverte a gaz, le sem volt aszfaltozva, és szó szerint zsákutca volt, elfogyott a végén. Ugyanis a házak sora az egyik oldalon, szemben pedig a temetkezési intézet magas kőfala hegyesszögben zárult össze. Szerencsére, az épületek az egyre szűkülő utcavégen nem a komor falra néztek, hanem részben vagy egészen háttal álltak neki. Így kintről nem is láthatón, a házak másik oldalán, kertek nyíltak egybe. Afféle kis proli paradicsom. A kétszintes hosszú ház is, a miénk előtt, potyogó vakolatú, komor arcát mutatta az utcára, a belső oldalon viszont dús szőlő futott föl a gangjára. A kertje ápolt volt, a nap szinte reggeltől estig odasütött, s délután a folyosón is remekül lehetett napozni.   

Anyámék kiterjed famíliájának – tizenegy testvér és függelékeik – a fővárosba szakadó része eredetileg ezt a házat vette meg. Vácszentlászlóról sokan jártak Budapestre tanulni, dolgozni már a múlt század első felében is. Nagypapa csizmadia volt, s annak nyilván nem is a legrosszabb, ha  képes volt fölnevelni mind a tizenegy gyerekét. S nemcsak fölnevelte, de többüknek, főként a fiúknak, szakmát is adott a kezébe, a legkisebb pedig még az egyetemet is elvégezte, s mérnök lett belőle. Volt a fivérek, nővérek között lakatos, asztalos, postamester, varrónő, s ezeknek az élete egyre inkább a városokhoz, főként Budapesthez kötődött. Valamikor a harmincas évek végén költözött föl a testvérek egy csoportja, s velük jött nagymama is. Addigra teljességgel megromlott már a viszonya a férjével. Ha néhány évtizeddel később éltek volna, nagymama bizonyosan elvált asszonyként fejezi be az életét. Így az egyemeletes négylakásos – klozet a folyosók végén – szerény házba költözött felnőtt gyermekeivel, köztük édesanyámmal.

Ahogy a gyerekek kirepültek – anyám éppen a szomszédba – még a negyvenes-ötvenes években,  a megürült lakásokba bérlők költöztek. Az emeleti egyikbe gyermektelen házaspár, Koczákék. Mit mondjak? Érdekes emberek voltak. A szomszéd néni háziasszonyként nem kapott jelest anyámnál, de egy dolgot mindig nagyon csodált benne: törhetetlen jó kedélyét. Koczák néni nem volt tépelődő, szorongó, a problémákat kereső ember. Nagy ívben tett rá, mit vár el tőle a világ. Hogyan kéne otthon főzőcskéznie, suvickolnia, miegyéb. Ő inkább órákig trécselt a bolt előtt, vagy szóval tartotta anyámat, aki viszont reggeltől estig dolgozott. És aki nagyon is számon tartotta, mit gondol róla a világ. Koczák néni mindenben meglátta a röhögtető részletet, s egyik cigiről a másikra gyújtva, boldogan elő is adta különös történeteit.

Egyik délelőtt ziláltan állított be hozzánk. Alig bírt megszólalni. Nem tudtuk, sírhatnékja vagy nevethetnékje van.

– Jaj, Margit – vetette sovány hátát az ajtófélfánknak –, ezt látnia kellett volna! Menten meghalok, jaj, az oldalam. Na, most kivételesen tényleg leülök, mert végem van. Tudja, csak egy kicsit elbeszélgettem Zeleinével az utcán, tán egy órát lehettem távol. Ahogy jövök, már a gangon látom, hogy az ajtónk alatt füst árad ki a lakásból. A konyhában alig lehetett látni. Ugrok a rezsóhoz, mi éghetett oda? De semmi, be sincs kapcsolva. Akkor veszem észre, hogy a szobából gomolyog ki a fekete füstfelhő. Lépek oda, és mit látok? Jaj, ilyen nincs! Ne haragudjon, de megszakadok. Képzelje, Koczák fekszik az ágyban, s ahogy horkol, a két orrlyukából hosszú koromszálak repkednek.

Na, erre már anyám is abbahagyta a varrást, letette a szemüvegét, és döbbenten meredt az apró, nikotin szagú szomszédasszonyra. Koczák néni pedig a röhögéstől és a tüdejében lerakódott sok kátránytól fuldokolva folytatta a kacagtató rémregényt.

– Mint a pókhálók. Úgy néztek ki. El bírja ezt maga képzelni, Margit? Éppen ütemre rezegtek, ahogy horkantott egyet-egyet. Hogy mi? Ja, elaludt az ágyban, a cigi meg kiesett a szájából. A dunyha már úgy izzott a parázstól, hogy a marhájának még a szőrét is lepörkölte a mellén. De nem ébredt föl rá. Ja, nem. Nem lett semmi baja. Lekaptam róla a dunyhát, és kidobtam a folyosó korlátjára. Nézzen át, most is ott füstölög.

S tényleg, én is láttam, ahogy az ablakhoz ugrottam s felnéztem az emeletre, a gang rozsdás rácsán átvetve ott a dunyha. Csinosan kacskaringózott a füst a közepén tátongó mély fekete lyukból fölfelé.

– Jaj, de nagyon sajnáltam, hogy nincs fényképezőgépem, ezt le kellett volna venni. Ahogy horkolt a korom-pókhálóval az orrában! Fantasztikus! A lakás? Hát, annak annyi, ki kell festetni az egészet. Most jut eszembe, tulajdonképpen ezért jöttem. Szóljon már a barátnőjének, tudja, Liktornénak, hogy küldje át az urát, a szobafestőt, hátha el tudja vállalni. Mi? Hogy legalább lesz nagytakarítás is? A francnak hiányzik a takarítás, Margitkám, de az a látvány a pókhálókkal, higgye el, minden pénzt megért. Muszáj is mennem. Dehogy takarítani, a fenét! Megyek át Zámbóékhoz, el akarom nekik is mondani, hogy járt ez a marha Koczák.

Ahogy a vékony asszony ment kifelé a kapuig, a konyhaajtó üvegén át láttuk, még mindig rázza a nevetés a vállát. Anyám nagyot sóhajtott, folytatta a varrást. Bedolgozó volt egy kátéeszben, ha a házimunka engedte, már ült is a varrógéphez, és varrta a hálóingeket vagy férfiingeket szakmányban. Nem szóltunk egymáshoz, de mind a ketten elgondolkodtunk. Hogy anyám min is töprengett, nem tudom. Megbotránkozott vagy irigykedett? De arra sem emlékszem, az én fejemben mi járhatott pontosan. Csak az biztos ma már, hogy vak voltam. A sors tálcán kínálta a nagyszerű példát, hogy is kéne élni. Mégsem okultam belőle.