Anyám fehérnemű varrónőként a közeli háziipari szövetkezetben vállalt bedolgozói munkát. Az ötlet apámtól származott. Így otthon tudhatta a feleségét, akire rettentő mód féltékeny volt. A folytonos otthonlét nemcsak a többi férfitól, de a világ nagyobbik részétől is elzárta anyámat. Nem volt rá módja, hogy híreket halljon, másfajta életmintákat lásson. Maradt a rokonság és néhány szomszéd, de mindent egybevetve, sivár társadalmi közeg volt ez. Ráadásul afféle házi rabszolgaként minden otthoni munka az ő nyakában volt, hiszen neki „nincs is rendes munkahelye”.
Mi tagadás, bátyám és én el voltunk kényeztetve a szörnyű betűlevest és sárgaborsó főzeléket majszoló napközisekhez képest. Nekem soha sem kellett üres lakásba érkeznem, ételt melegítenem, egyedül tanulnom. Anya mindig kéznél volt. S ezt mindenki olyan természetesnek vette, mint azt, hogy télen hull a hó. Néha panaszkodott, lázadozott, de igazából jó ideig senki sem vette őt komolyan. Apám elvileg és úgy nagy általánosságban őszintén hitte, hogy minden ember egyenlő jogokkal születik, de a gyakorlatban, mondjuk, anyámat illetően erről tökéletesen képes volt elfeledkezni. Sőt, utólag szégyenkezve be kell vallanom, anyámat mind lenéztük egy kicsit magunkban mint afféle „segéd személyzetet”. Meglepődtem volna, ha valaki a szemünkbe mondja, éppen úgy bánunk a saját anyánkkal, mint egy cseléddel, de lényegében ez volt az igazság. A tiszta lakás, a mosott, vasalt ruha, az étel az asztalon nem számított teljesítménynek, igazi munkának nálunk. Mentségünkre legyen mondva, másutt sem.
Amikor aztán anyám végképpen föllázadt, s elment dolgozni a közeli gyárba, sőt még a hetedik és nyolcadik osztályt is elvégezte a dolgozók gimnáziumában, meg is változott a hierarchia a családban. Mint a munkások mindenkor, ő sem kapta a jogait, hanem kiharcolta magának. Kisiskolás koromban viszont még javában hajtotta a Singert, hálóingek, blúzok és férfiingek tekeredtek kifelé a varrógép apró talpacskának látszó tűtartója alól. A kicsi konyhánkban, amelyik előszoba és nappali is volt egyben, folyton terített, majd lepakolt az egyetlen asztalról, hiszen a munkahelye is ugyanez az asztal volt. Nem egyszer kellett kimosni és vasalni a drága fehérnemű anyagot, amivel dolgozott, mert minden elővigyázatossága ellenére bekoszolódott. Amikor elkészült egy adag kész ruha, nagy táskákba pakolta, és ahogy mondta: leszállította a központba. Az is előfordult, hogy az előre kiszabott darabokat a mellékelt szabásminta alapján az istennek sem volt képes összeállítani. Ilyenkor nagy bosszankodás közepette muszáj volt visszamennie, s a központban dolgozó okosoktól újra megkérdezni, hogy a csudába is kellene szerintük azt a pizsamát vagy hálóinget összevarrnia.
A központ eléggé messze esett tőlünk, vagy fél órát gyalogoltunk, ha időnként elkísértem anyámat én is. A furcsa nevű Szugló és Lumumba (ma Róna) utca sarkánál nagy barátságtalan üzlethelyiségben tornyosultak az előre kiszabott ruhaanyagok egy kopott pult mögött. Néhányan furcsa vasalókkal dolgoztak, a vezetékük a plafonból lógott és a munkásnők nagy gőzfelhőben húzogatták a talpukat sok rétegnyi ruha tetején. Mások hatalmas szabász ollóval finomították a kivágásokat. A falon nagy fiókrendszerben cérnák tömege a szivárvány minden színében, és mindenféle egyéb kellék, gumik, szegő anyagok, gombok, patentok és ezer más apróság. Szigorú kontyos néni fehér galléros kék köpenyben fogadta a kész ruhákat beszállító nőket. Főleg őmiatta nem szerettem erre a különben olyan érdekesnek látszó helyre járni. Már odafelé menet, sőt előtte otthon is láthatólag szorongott az anyám. Ha valami nem tetszett a néninek, akkor kérlelhetetlen élességgel oktatta ki a bedolgozókat. S ahogy a nők később már az utcán mondogatták egymásnak: visszavágta a munkát. Ez nemcsak plusz robotot, anyagi veszteséget jelentett, de megaláztatást is.
Ha anya nem tudta elsőre összeállítani a ruhadarabot, s vissza kellett mennie újra elmagyaráztatni magának a metódust, az is nagyon kínos volt. A kontyos boszorkány hidegen nézett rá fémkeretes szemüvegén át, és kilakkozott, tökéletesen ápolt ujjaival szinte undorodva forgatta a szabásmintát és bántó lekezeléssel okított. Anya igyekezett megőrizni a méltóságát, hazafelé mégis gyakran némán mentünk végig az úton, ami különben egyáltalán nem volt ránk jellemző. Pontosan tudtam, miért is olyan feszült és szomorú. Kevés szeretetben és elismerésben volt része az életben, minden bírálatot, különösen a gonoszkodót, nagyon nehezen viselte. Őszintén sajnáltam, de főként zavarban voltam. Fölzaklató volt anyámat kiszolgáltatottnak, lenézettnek, kicsinek látni. Én is kicsi voltam, nem tudtam mit kezdeni ezzel az ijesztő jelenséggel.
Gondolom, szegény anyám emiatt kényszerített rá az egyik meleg nyári délutánon, hogy vigyek be egy hálóing-mintát a központba egyedül. Kérdezzem meg a félelmetes nénit, hogy rendben van-e úgy, ahogy anya megvarrta. Nemcsak az volt a baj, hogy én is rettegtem a nénitől, hanem az is, nem volt a fejemben, hogyan is kell pontosan odamenni. Anya idegesen magyarázta, emitt jobbra, aztán körülnézel, majd balra fordulsz, átmész az úttesten, és így tovább. Nekem már zúgott a fejem, képtelen voltam figyelni rá, a számban a szorongás keserű ízét éreztem. Szégyelltem is magam, hiszen tényleg voltam már ott többször is, mégsem tudtam megjegyezni, hogy az Egressy úttól hogyan és merre is kell majd haladni. Egy kicsit könyörögtem, hogy ne küldjön, de éreztem, elszánta magát. Majd csak lesz valahogy, majd biztosan ismerős lesz egy házsarok vagy egy fa, és odatalálok. Remegett a kezemben a papírzacskó, benne a rózsaszínű csipkés hálóinggel, ahogy távolodtam a házunktól. Úgy félúton egy pillanatra teljesen elbizonytalanodtam, hirtelen jeges félelem fogott el: máris eltévedtem. Nyújtogattam a nyakam a forgalmas út szélén, kerestem az utcatáblát, hátha ismerős lesz, de azon a sarkon nem voltak táblák. Lesz, ami lesz, jobbra fordulok, s ahogy szaporáztam a délutáni forróságban, egyszeriben ismerős lett a környék, még egy kanyar, már láttam is a központ nyitott ajtaját. Végigrohantam a járdán, s lihegve rontottam be a napfényes utca után sötétnek tetsző helyiségbe.
És láss csodát, a pult mögött mosolygós, bajuszos, ősz hajú bácsi állt. A boszorkány ugyanis szabadságon volt éppen. Hát, te – kérdezte nevető szemmel –, te is nekünk dolgozol? Boldogan kaptam elő a hálóinget, rögtön megtaláltam a hangom, előadtam a mondandóm. Lelkes voltam, beszámoltam a bácsinak arról is, hogy a boltba is eljárok már egyedül vásárolni, meg azt is elmondtam, hogy van egy cirmos cicám. Olyan szép és okos állat, hogy anya még a székre is fölengedi. Az egyébként mindig némán és mogorván dolgozó vasaló- és szabásznők közelebb jöttek. Én pedig önfeledten cserfeltem és zsebeltem be a dicséreteket: milyen ügyes vagyok, talpraesett, koromhoz képest komoly. Csak azért köszöntem el, mert már két néni várakozott a kész munkával mögöttem. Még az ajtóból is visszaintegettem a közönségemnek, és könnyed táncos lábakkal iramodtam hazafelé. Nem nagyon néztem körül, hanem szaporáztam a lépteimet, mert eszembe jutott, mennyi időt elfecsegtem odabent, későn érek haza, anya nagyon fog izgulni miattam. A második saroknál egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy már itt kellett volna lennie a forgalmas utcának, ahol körül kell néznem, de elhessegettem az aggodalmam. Biztosan rosszul emlékszem. Még gyorsabbra vettem a tempót, már egy kicsit futottam is, bekanyarodtam egy sarkon újra. Ám néhány lépés után tökéletesen ismeretlen utcába kerültem, a szívem kalapálni kezdett, de nyugtattam magam: tudod, mit kell ilyenkor csinálni. Hátra arc, és vissza a központhoz, majd újra indulni, most már a jó irányba. Igen, ám, de merre van a hátra? Visszafutottam a sarokig, de ahogy kinéztem, ott sem láttam ismerős házakat. Mindenesetre elindultam a másik irányba, bármennyire ismeretlennek is tetszett. Úgy éreztem, az a legrémisztőbb, ha megállok és gondolkozom. A szembe jövő közömbös felnőttekre csak lopva mertem nézni. Talán már látszik is rajtam, hogy eltévedtem? Szégyelltem magam, miközben szorongva reménykedtem a csodában: a következő saroknál ismerős utcában találom magam, és megmenekülök.
Ám a helyzet egyre reménytelenebb lett, a házak ritkulni kezdtek, tökéletesen ismeretlen vidéken jártam. A nap is egyre hosszabb sugarakban és lagymatagabban sütött. Te, jó ég, esteledik, állapítottam meg növekvő ijedtséggel. Egész testem remegett, a keserű íz szétáradt a számban, még gyorsabban haladtam. Föl sem nagyon néztem, csak a kopott, töredezett aszfaltot láttam szaladni a szemem előtt. Már járókelőkkel sem találkoztam. Az utolsó, akiket láttam, egy mama és a kisfia. Jeges rémület hasított a szívembe: talán soha többé nem látom az anyámat? Hirtelen megtorpantam, elfogyott a járda. Fölnéztem. Döbbentem láttam a lenyugvó nap aranyló fényében, hogy egy hatalmas káposztaföld szélén állok. Mögöttem elég messze néhány földszintes és egy négyemeletes ház. Nem bírtam tovább, kirobbant belőlem a sírás. De még mindig attól féltem, hogy meglát valaki, és megszégyenülök mint ügyetlen, eltévedt pisis. Aki bezzeg nemrég még dicsekedett a kedves ősz bácsinak, hogy mennyire önálló nagylány már. Hogy visszaforduljak, megszólítsak valakit, segítséget kérjek, egy pillanatra sem jutott az eszembe.
Még mindig zokogtam, de a fejem tisztulni kezdett. Számot vetettem a helyzettel: végem van. Óvatosan, hogy kárt ne tegyek a már szép nagy káposztafejekben, elindultam a földön befelé. Jó ötven métert tehettem meg, és szörnyű fáradtság vett erőt rajtam. Leguggoltam a káposzták közé, akkoriban fél napig is képes voltam guggolni egy helyben. Hátranéztem, de alig láttam ki a kövér zöldségek közül, minden üres volt, sehol egy teremtett lélek, a nap lebukott már a horizonton. Még világos volt, de a sötétség lassan kezdte átvenni a helyét. Soha sem maradtam még ki otthonról sötétben. Ha az utcában játszottunk, naplementekor haza kellett menni, erre szigorú parancsunk volt. Folyamatosan, de már nem hangosan sírtam. Végtelenül kimerültem, valószínűleg el is aludtam egy kis időre. Hiszen egyszeriben furcsa érzésem támadt, földönkívüli hangot hallottam, különös lihegést, csörtetést, valami nedves ért az arcomhoz. Fölriadtam és egy hatalmas, nedves orrot láttam magam előtt. Ahogy fölemeltem az arcom, nagy érdes nyelv szántotta végig. A döbbenettől fenékre ültem két káposzta közé, a szintén meglepett kutya pedig velem szemben, elvakkantotta magát. Majd hátra ugrott és a farkát csóválva, ugatva ugrándozni kezdett körülöttem. Mozdulni és pisszenni sem mertem, csak meredtem a zsömle színű vizslára, amikor váratlanul hátulról valaki felemelt a ruhámnál fogva.
Egy halásznadrágos, szalmakalapos kifestett néni volt. Lehajolt, az arcomba bámult rosszallón és értetlenül, majd rászólt a kutyára, hogy maradjon csöndbe. Az meg ugrott egy utolsót, és elrohant. Láthatólag nagyon élvezte a helyzetet.
– Ki vagy és hogy kerülsz ide? – kérdezte a néni élesen, én pedig ettől újra hangosabban kezdtem sírni. A zsebkendőm már használhatatlan volt, teljesen telesírtam addigra, így csak az ujjammal dörgöltem felváltva a szememet és az orromat. A néni elővett egy zsebkendőt és átadta. Igyekeztem rendbe szedni magamat és nagyon abba akartam hagyni a sírást. De nem ment az istennek sem.
– A címedet tudod legalább? Tudod hogy hol laksz, kislány?
Csak bólogattam hevesen, persze, hogy tudom a címem. Már ötévesen megtanultam, s anya rendre kikérdezte tőlem. Nem azért, úgysem veszel el, nyugtatgatott, csak mégis, a biztonság kedvéért. Addigra a kutya beszáguldotta már az egész a káposztást, a néni magához intette, rátette a pórázt, és kedvesen azt mondta neki: na, Lexi, hazakísérjük a kislányt, jó? A kutya csak állt egykedvűen, nekem pedig forróság öntötte el az arcomat. Talán megmenekülök, talán nem itt ér véget rövid életem ebben a hatalmas, rideg káposztásban távol a családomtól. Talán még élvezhetem a szünidőt, ősszel elkezdhetem a felső tagozatot, talán még az általános után a gimnáziumba is fölvesznek. Ki tudja, az olyan elképzelhetetlenül soká lesz, hiszen még a vakációból is egy egész hónap van hátra. Hatalmas idő, millió játék, több tucat kiolvasni való könyv. Elapadtak a könnyeim, fölálltam és visszaadtam a zsebkendőt a néninek, aki akkor már nem is látszott olyan szigorúnak. Sőt, mintha mosoly bujkált volna a szája sarkában.
Végre ki bírtam nyögni a címünket, a néni pedig megfogta a kezemet és elindultunk a házak felé. Már majdnem teljesen sötét volt. A másik kezemben szorítottam a hálóinges zacskót, szerencsére nem hagytam el, nem koszoltam be. Nem szóltunk egymáshoz egy szót sem. Lassan nagy boldogság áradt szét bennem, de aztán, ahogy az ismerős utcákhoz értünk, egyre nyugtalanabb lettem: mit fog szólni, anya? Biztosan megkapom a magamét, biztosan mérges lesz. Egyszeriben ideges lettem, előre szégyelltem magam a néni előtt. Összeszedtem a bátorságom, és két sarokkal az utcánk előtt, megálltam, odafordultam hozzá, és csak annyit nyögtem ki: innen már hazatalálok.
– Hát, ha idáig elhoztunk, akkor hazáig kísérünk. Kíváncsi vagyok az anyukádra – mondta megint szigorúan.
Na, éppen ettől félek, gondoltam. Közösen fognak letolni. Talán anya olyan ideges lesz, hogy meg is fog verni? Az végképpen szégyenletes lesz, töprengtem egyre nagyobb aggodalommal. S már a házunk előtt álltunk. Belöktem az öreg fakaput, és abban a pillanatban anyám ugrott ki a konyhaajtón. Döbbenten néztem az arcát, csurogtak a könnyei. Hozzám rohant, leguggolt és a sírástól rázkódva ölelt át. Ettől aztán én is újra rákezdtem. A szívem összefacsarodott. Bárcsak inkább kiabálna, ráütne a fenekemre – gondoltam. Szinte elviselhetetlen volt látni a kisírt szemeit, azt hittem elsüllyedek szégyenemben: mit tettem anyával?
Ő meg fölállt, a nénihez fordult, aki egészen meg volt zavarodva, eltűnt az arcáról a szigor, halkan és hadarva beszélgettek, egymás szavába vágva, érteni sem lehetett, de mintha a néni vigasztalta és nyugtatta volna anyát, majd elég gyorsan el is köszönt. Rám csak egy pillantást vetett, a kutya maradni akart, úgy kellett elvontatnia a pórázát rángatva. Anya pedig a csaphoz szaladt, megmosta az arcát, és már tette is föl a tejet, hogy jó sűrű tejbegrízt főzzön nekem, ahogy szeretem, és attól fogva úgy ölelt át a szeretetével, ahogyan sem azelőtt, sem azután sosem. Apa dolgozott, a bátyám nyaralt valahol, csak ketten voltunk, így anya ráért egy kicsit, és hosszan, türelmesen fürdetett a jó meleg szappanos vízzel a nagy lavórban. Friss törülközővel dörzsölgetett és megengedte, hogy mellette aludjak a kinyitott rekamién. Sokáig beszélgettünk összebújva a sötétben. Vidám és ijesztő történeteket mesélt a gyerekkoráról, nem tudtam betelni velük. Ő már álmos volt, de én mindig újabbat követeltem. Reggel egyedül ébredtem, de hallottam, ahogy a konyhában tesz-vesz. Odabújtam a helyére és beszívtam a párnáról a teste illatát. Boldog voltam. A tegnapi rémtörténet szinte elképzelhetetlen távolba repült. Bár nagy árat fizettem érte, de megtudtam, hogy anyám szeret engem. A maga módján.
