Bár a hatvanas években a szabad szombat teljességgel ismeretlen fogalom volt, mégis az egyetlen munkaszüneti nap, a vasárnap előtti délután már nem pontosan úgy telt el, mint a többi szürke hétköznap. Különösen nem Mamáméknál. A levegőben volt a várakozás, a vasárnap előérzete.

A nagyon logikusan, de kétségkívül némileg csüggesztő monotóniával egymásra sorjázó munkanapokat nemcsak fizikailag, de lelkileg is ki kellett pihenni ahhoz, hogy hétfőn folytatni lehessen a robotot. Nagyanyámék bizonyára nem voltak tisztában a szabadidő szociológiai, pszichológiai, sőt, politikai jelentőségével, de zsigereikben érezték, hogy munkaerejük csakis akkor őrizhető meg viszonylag töretlenül, ha adnak maguknak szabadságot is. Mamámék vasárnapjaiban (és ünnepnapjaiban) nemcsak az volt a csodás, hogy kevesebbet kellett dolgozniuk, mint egyébként, hanem sokkal inkább az, hogy az idő másképpen csordogált a jeles napokon, mint egyébként. Hiszen némi munka nélkül egyetlen nap sem telhetett el – még a betegeskedés időszaka sem, felmentést csakis a haldoklás adhatott –, s az ünnep legnagyobb adománya nem is a munkátlanság, hanem a változatosság, a másság volt. Egyébként már az olyan munkás időszakok is, mint a disznóölés vagy a nyár végi befőzések adtak valamennyit ebből a gyönyörűségből, annak ellenére, hogy legtöbbször az átlagosnál is nagyobb fizikai megterhelést jelentettek.

A szabályokat, persze, a jeles napokon is szigorúan be kellett tartani. A vasárnap sem a parttalan szabadság jegyében telt el, annak is megvoltak a kötelező rítusai, de ezeket jószerivel mindenki szívesen művelte. Nagyon fontos eleme volt a vasárnapnak, ahogyan a többi jeles napnak is, hogy a szűk családot a nagyobb közösségbe emelte. Az ünnepek mindig társadalmi események voltak, legalább a tágabb családéi, a széles rokonsággal, vagy akár a barátokkal, komákkal, szomszédokkal együtt zajlottak. Önmagában ez a nagyobb társaság is örömforrás volt, hiszen pusztán ettől minden egy kicsit másként zajlott, híreket lehetett hallani, sokat locsogni-fecsegni, s a szerzett élményeket azután még napokig egymás között taglalni. Az ünnep előtti délután és este azonban éppen ellenkezőleg, egyre csöndesedve zajlott. Az események lelassultak, nyújtózkodás, befelé fordulás, ellazulás jellemezte már a szombat délutánt is. Szombat esténként a szokásosnál hosszabban időztünk a nagykonyhában a rádiót hallgatva, csöndesen beszélgetve. Papám a Szabad Földet tanulmányozta, s egy-egy érdekesebb, mulatságosabb cikket nekünk is fölolvasott belőle. Mamám gyakran a másnapi süteményt készítette elő, fáradhatatlanul kavart, darabolt, tisztított, tette, amire éppen szükség volt. Ráértünk, másnap nem kellett annyira korán felkelni. Vasárnap nem volt kerti munka, piaci készülődés. Az állatokat, persze, el kellett látni, s nagyapám ünnepnapokon sem várakoztatta őket túl sokáig a reggelivel. A malacokat, tyúkokat, kutyát, macskát olyankor is táplálni kellett.

Ám a mi reggelink ilyenkor elütött a szokásostól, szépen, ráérősen eszegettünk, el is beszélgettünk erről-arról, ami hétköznap nem fordulhatott elő, hiszen olyankor mindenki sietett a dolgára. Ezért is imádtam a vasárnapot, eszegetni és beszélgetni közben, ennél nagyobb gyönyörűséget el sem tudtam elképzelni. Reggeli után, ha nem volt rossz az idő, Papám akkurátusan előkészítette a borotválkozó felszerelését, és kivonult vele a verendára. Leült a támlás kisszékre, ezen görnyedve szokta a piaci árut mosogatni vagy kukoricát morzsolni. Maga elé húzott egy hokedlit, s ráállította a csinos fadobozt. Felnyitotta a fedelét, belenézett a belülre felerősített tükörbe, s kezdte kirámolni a takarosan sorjázó eszközöket: a borotválkozó szappant, egy nagy pemzlit, egy tálkát, amiben kevés vízzel óriási habot kavart a szappanból az ecsettel. Aztán elővette az összecsukott borotvát, meg a doboz falára patentolt fenőszíjat, végül egy fura valamit, amit sziszegve a sebre szokott szorítani, ha nagy ritkán meg találta vágni magát borotválkozás közben. Ám ez alig fordult elő, mert nagyapa olyan szakszerűen távolította el az arcáról az egyhetes, kőkemény, őszes borostát, mintha nem is paraszt, hanem borbélymester volna.

Sietve melléültem a kis sámlin, hogy újra alaposan megfigyeljem a szőreltávolítás titokzatos férfi mesterségét. Már az is nagyon tetszett, ahogy a kemény, fehér hab duzzadt a tálkában. Ezt aztán határozott mozdulatokkal pamacsolta az arcára és a nyakára. A gyönyörűséges, kackiás bajuszát hagyta csak ki nagyon óvatosan. Amikor már úgy nézett ki mint a Mikulás a képeslapokon, akkor a szája körül meg a füléről ügyes mozdulatokkal letörölte a fölösleges habot, s aztán az ujjain összegyűlt fehérséget egyetlen határozott mozdulattal a földhöz csapta maga mellett. Ezen aztán minden alkalommal jót nevettünk mind a ketten. Néhány finom mozdulattal még egy kissé bedörzsölte a habot, majd felállt, és kipattintotta a borotvát. A fenőszíjat a konyhaajtó kilincsére akasztotta, és fenni kezdte a pengét. Amikor már elég élesnek gondolta, visszaült, és széles mozdulatokkal borotválni kezdte az arcát. Ahogy az éles penge ujjnyi csíkokban végigszántott a habos, szőrös arcon, hihetetlen karistoló hangot adott. Papám a pengén összegyűlt, telepöttyöződött habot minden húzás után a maga mellé készített lavórban öblítette le. Így aztán a hab fura pamacsai lassacskán belepték a víz felületét, minden merítéskor lágyan ringatózva egyre közelebb szorultak egymáshoz. Végül a lavór már úgy nézett ki, mint egy gyanús állagú habostorta. Nagyapa arca viszont egyre simább és világosabb lett. Amint az utolsó csíkot is végighúzta az arcán, készségesen ugrottam, hogy a habos vizet a kert oldalába öntsem egy bokor alá, s már hozzak is helyette frisset. Papám néhány mozdulattal végiglötykölte az arcát meg a nyakát, hogy lemossa a nyomokban még itt-ott megmaradt habot, majd lekanyarította a szék támlájáról a törülközőjét, s felszárította vele a vizet. Kiemelte a dobozból az ollót, s néhány határozott mozdulattal levágta az orrából kikandikáló, meg a fülét elcsúfító hosszabb szőrszálakat. Megigazította a barkóját is, szép egyenesre, rövidre. Végül kivett egy öreg csontfésűt is a dobozból, s szépen végiggereblyézte gyér, őszes haját, s még annál is nagyobb műgonddal dús, csinos bajuszát. Ezt aztán végezetül két-két ujjal szúrós hegyesre kipödörte.

Rám nevetett:

– Szép vagyok már, kisonokám?

– Nagyon – vágtam rá teljes meggyőződéssel, elkaptam inas, vékony nyakát, erősen átöleltem, s mindkét oldalról csókot nyomtam az arcára.

Nagyapa ettől erősen zavarba jött, nem volt ő sohasem csókolózó fajta, de az én ártatlan rajongásomnak nem tudott ellenállni. Ha húsz évvel fiatalabb lett volna, tán nem is engedi az efféle közeledést. A rövid érzelmes jelenet után feltápászkodott, s alaposan elmosta, megtörülte a borotválkozó eszközöket. A takaros dobozt nyitva hagyta, s az árnyékba helyezte, hogy ha majd már minden jól megszáradt benne, akkor csukja le újra egy újabb hétre, s feltegye az ágya feletti kis fali polcra.