Templomba a legjobban Bözsi nénivel szerettem menni. Ugyanis ez a különös nagynéném gyerek lelkű maradt az élete végéig. Mindenki azt hitte, hogy vénlány, pedig igazából férjezett volt. El sem vált. Két hét házasság után seprűvel zavarta el az urát, mert az csak lustán heverészett otthon. Munkára gondolni sem akart, mondván, majd az asszony eltartja. Hát, ezt szegény egykori sógor nagyon rosszul gondolta, mert Bözsi néni a munka és a spórolás megszállottja volt egész életében.
Buzgó katolikus hírében állt. A nagyságos asszonyok, akikhez takarítani járt meg begyűjteni tőlük minden rendű és rangú cuccot, amit csak hajlandók voltak ingyen átadni neki, gügyögve dicsérték az aranyos, jámbor nénikét. Nem is sejtették, hogy valójában milyen extravagáns, profán lelke is van annak az apró termetű asszonykának.
Nem érünk rá a nagymisén egy órát üldögélni, adta ki a jelszót! S én örömmel vettem a felszólítást. Télen a vacogtató hidegben szinte elviselhetetlenül lassúnak és monotonnak ható hosszú mise alatt az olyan örökmozgó, nyughatatlan gyerek, amilyen voltam, szabályosan szenvedett. Így aztán mi a kismisére mentünk reggel kilencre vasárnap. Bözsi néni szépen kiöltözött. Legalábbis ő úgy érezte, megtette az eleganciáért, ami megtehető. Anyám meg csak sóhajtozott, amint meglátta a nagyságáktól levetett, a saját lábánál két számmal nagyobb, ezért aztán felhajló orrú lakkos cipőben, a hatalmas csatos retiküllel a karján, s az émelyítő nylon kendővel a fején. De mi már masíroztunk is kifelé kézen fogva. Irány a templom. Bözsi néni, hogy kímélje a lábbelik sarkát, hatalmas fémcsatokat veretett a cipőire, s ezekkel úgy kopogott a betonon, mint egy jutasi őrmesterbe oltott őrült sztepptáncos. Szó, ami szó, lopakodni nem nagyon lehetett vele. Ha öt méterre bárkit megközelítettünk az utcán, tuti, hogy az illető megfordult az éktelen trappolás hangjára.
Én, persze, azért is imádtam a nénémmel menni, mert nemcsak a cipője miatt bámultak minket elhűlve a járókelők. Már a sarok után, ahol anyám nem láthatta, átadta nekem egy kicsit a grandiózus retikült. Én pedig mint egy igazi dáma vonultam az órmótlan divatholmival, egészen addig, amíg a karom végképp be nem görcsölt az erőlködéstől, a túlméretezett táskát olyan magasan tartva, hogy a sarka ne a járdát szántsa végig.
Az is remek volt, hogy nagynénémet mindenki ismerte, s mindenki kötelességének érezte szólni neki kedves szavakat. Bár kicsi voltam, pontosan láttam, mennyi leereszkedés és gőg van az álszent szavakban, amit az "aranyos nénihez és bájos unokahúgához" intéztek, de ez egy csöppet sem zavart. Ugyanis, amint két lépést eltávolodtak a nyájas urak és hölgyek, Bözsi néni mindről leszedte a keresztvizet. Ahogy mondani szokták: mindenkiről volt egy rossz szava. S bár tudtam én, nem szép dolog az emberek háta mögött beszélni róluk, ezúttal mégsem haragudtam a nagynénémre. Úgy éreztem, a farizeusok azt kapják, amit érdemelnek. Egy kicsit helyettem is – kötelezőn udvarias gyerek helyett – megadta a képmutatóknak a magukét. Persze, így mi is hazugok lettünk, de ezt azzal védtem magamban, hogy mi vagyunk a kicsik. Mi nem veregethetjük jóságosan, de lenézőn a nagyok vállát, hát legalább megadjuk nekik a hátuk mögött.
De addigra már a Kis Szent Teréz kapujában álltunk, és örömmel láttuk, hogy a „kispap” – ahogy a környékbeliek becézték az ifjabbik plébánost – fordul be a templomba az oldalkapun. Ő fogja tartani a kismisét, nem az öreg, kövér és unalmas fő plébános. A kispapot nagyon kedveltük. Volt humora, érthető prédikációkat tartott, és mindig a szemébe nézett az embernek. Szemben az öregebbik pappal, akitől inkább tartottunk, aki kiismerhetetlennek látszott. Egymásra mosolyogtunk. Én is tudtam már mindent akkorra Bözsi nénitől az öreg pap viselt dolgairól. Arról, hogy bizony a mi plébánosunk folyton a falánkság bűnébe esik. Ha meghívják egy lagziba, akkor egész egyszerűen képtelen elszakadni a terített asztaltól. A nagynéném beszélt nekem az özvegy asszonyokról is, akik egyáltalán nemcsak a friss virágokat hozzák naponta a templomba, hanem valami más huncutság is van a dologban, de hogy mi, azt a néném soha sem fejtette ki részletesebben. Én meg nem kérdeztem, csak magamban könyveltem el elégedetten, hogy a gyónáskor mindig könyörtelennek látszó plébános sem hiba nélkül való.
Egyáltalán, butácskának kikiáltott nénémtől azt a nagy okosságot tanultam meg, hogy a szentek a katekizmus lapjain találhatók. A föld hús-vér, csetlő-botló embereket hord a hátán. Mindegy, hogy szegény, gazdag, széntróger, operaénekes vagy pap az illető. Csak legföljebb vannak, akik elhazudják a hibáikat.
Bözsi néni maga volt a megtestesült Éva. Ő aztán két lábbal állt a realitás talaján. Ha valaki egyszer vette volna magának a fáradtságot, s figyelmesen meghallgatja, mit gondol az égi és a földi világról, biztosan tátva marad a szája. Sokszor gondoltam rá, micsoda szerencséje van, hogy nem a középkorban született, tuti elégetik boszorkányként. De hogy az egyház hivatalos szolgáit nagyon meglepte volna az áhítatosnak látszó nénike világképe, az biztos.
Utólag is gyakran eszembe jutottak vallás magyarázatai. Ezeket nekem szánta bizalmasan, ő is érezte, hogy a fő plébánosnál nem aratna velük osztatlan sikert, de valószínűleg még a kispap is csak a fejét csóválná döbbenten. Talán legegyszerűbben úgy jellemezhetném a transzcendenshez való viszonyát, mint a vallás előtti mágia korának praxisát. Bözsi néni közvetlenül és önérzetesen alkudozott a feljebbvalóval. Megtette, amit kívántak tőle, legalábbis ő úgy érezte, de elvárta az ellenszolgáltatást is. Ha járok misére, minden este imádkozom, tartom a böjtöt, gyónok és áldozok, akkor az én könyvelésem hibátlanul teljes. Vagyis jár érte, ami jár. S ha a járandóság elmaradt, akkor kétféleképpen reagált. Néha magában kereste a hibát: tán rosszul imádkozott, máskor egész egyszerűen megharagudott és sértődötten visszavágott.
Közös kedvencünk Szent Antal lett. Ebben meghatározó szerepe volt a templomban oldalt álló kedves Szent Antal szobornak. Bájos arccal állt ott a jóképű szent, előtte a persely. Mint megtudtam, ő a szegények gyámolítója, már csak ezért is kedveljük, s a perselybe afféle segély kerül. Bözsi néni biztosan tudta, hogy Szent Antal személy szerint kedveli őt, amiért én néha irigyeltem is egy kicsit az öregasszonyt. Úgy beszélt róla, mint afféle személyes pártfogójáról, befolyásos jóbarátról, aki ha ráér és akar, bármiben képes segíteni neki.
Amikor a templomba beléptünk, Bözsi néni szinte mindig a szobor felé vette először az irányt, mondván, adunk Antalkának egy kis pénzt. Ez pedig igazán nagy dolog volt a végtelenségig fukar asszonytól. Leszámítva egy átmeneti „összeveszést”, két forintot mindig kapott tőlünk a szent, de nagyobb ünnepek előtt néha még egy tízest is, ami nem kis szó volt akkoriban. Ha valamiért a nagymisén vettünk részt, s jöttek perselyezni, akkor a néném nem is adott soha, mondván: Szent Antalnak adtam a magamét.
A Szent Antallal való egyszeri összeveszés oka is nagyon materiális volt. Egyik pénteken, amikor átmentem Bözsi nénihez, nagy szomorúságban leltem. Elveszítette az egyik arany fülbevalóját. Addigra már végigmászta a lakást, az udvart, körbejárta az összes házat, ahová takarítani járt, mindent átvizsgált, mindenkit kifaggatott, de nem lelte az ékszert. Nem maradt más hátra, Szent Antaltól kellett segítséget kérni. S mivel a dolog nem tűrt halasztást, kitaláltuk, hogy elmegyünk az esti litániára. Ami igazán komoly áldozat volt, ugyanis a litániára csak vénasszonyok jártak, rettentő elnyújtott hangon kántáltak és el lehetett aludni az unalomtól. Mindegy, első a kötelesség meg a szolidaritás. Már szaladtam is haza, elkéredzkedni anyámtól s vissza a nénémhez. Ezúttal nem is öltöztünk ki, csak úgy prolisan vágtattunk a templomba. Pár perccel az istentisztelet előtt érkeztünk. Azonnal Szent Antalhoz siettünk. Bözsi néni kivételesen le is térdelt a térdelőpadra a szobor elé, mormolt valami imát maga elé. Én is erősen a szemébe néztem a szentnek. Tudtam, hogy nem kell kimondani, érti ő, mit akarunk: mutassa meg, hol az a fránya fülbevaló. Bözsi néni pedig egy barna hasú ötvenest vett elő. Remegő kézzel gyűrte a perselybe. Jéggé dermedtem ennyi pénzt látva. A néném is belebetegedett egy kicsit ebbe az óriási adományba, s némileg fenyegető hangon szólt a szentnek: édes, jó Szent Antalka, most aztán igazán segíts meg!
Mondanom sem kell, az ékszer az istennek sem került elő. Bözsi néni félig belebetegedett. Én szóba sem mertem hozni előtte a szentet. Össze is voltam zavarodva némileg, annyira érthetetlen volt, miért is nem segített ez a befolyásos szobor az én szegény nagynénémen. Pedig milyen jóban vannak! A következő vasárnapi kismisére érkezve döbbenten láttam, nem a szobor felé kanyarodunk. A túlsó padsorban ültünk le, a közelébe se mentünk a szentnek. Ám amikor a mise véget ért, a kispap magához hívott minket, meg akarta beszélni a nénémmel, hogy a húsvéti körmenetre tud-e hozni virágszirmot. Így aztán kifelé menet mégis Szent Antal mellett haladtunk el. Ahogy a szoborhoz értünk, a néném a foga közül sziszegte oda a most is jóságosan mosolygó alaknak: na, várhatod, nem kapsz semmit! Majd odakint némi elégtétellel vetette oda nekem: várhat Szent Antalka, pünkösdig nem kap tőlem semmit, az biztos. S végre elmosolyodott, ahogyan a kipletykált urak és nagyságák háta mögött szokott.
Az ember ne hagyjon semmit válasz nélkül, gondoltam én is, némi elégtételt érezve. Még ha Szent Antalról van is szó. A hittanórákon hallott, tökéletesen követhetetlen és irracionális viselkedési parancsolatokat egy villanás alatt felülírta Bözsi néni egyszerű, ám következetes viselkedésmintája. Hazafelé már jókedvünk volt, vihettem a legújabb, a korábbiaknál is hatalmasabb retiküljét, sőt még az egyik fehér selyemkesztyűt is megkaptam. Az ujjaim a feléig sem értek a kesztyűujjaknak, igaz, Bözsi néni rövid, görcsös ujjai sem töltötték ki az előző héten szerzett, cseppet foltos kesztyűjét. De mi roppant elegánsnak éreztük magunkat, s Bözsi néni felrikkantott:
– Ha már nem adtam Szent Antalnak, veszünk egy krémest a cukrászdában, s megesszük még ebéd előtt. De anyádnak meg ne mond!
Ugyan, intettem magabiztosan, bajtársak vagyunk. Elbánunk mi éggel és földdel is. Te úgy csinálsz, mintha ostoba vénlány volnál, én meg játszom a naiv gyereket, pedig valójában két ravasz álruhás dáma felezi meg a friss krémest a cukrászda sötétebb sarkában déli harangszóra.
_-_Saint_Anthony_of_Padua_statue.jpg){kind=link}