Eszti néniéknél – ma már pontosan értem, miért – végtelenül szeretetteljes, de mégis melankolikus hangulat volt. Antal bácsi és felesége a lányukkal és vejükkel éltek egy szép nagy tégla házban tökéletes békességben. A lakásuk nagyon is modernnek és a kor viszonyai szerint gazdagnak tetszett. Különösen Mamámék szomszédos vályogházával összehasonlítva.
Soha sem veszekedtek, nem áskálódtak mások ellen, gyengéd és türelmes emberek voltak. Ki tudták mutatni a szeretetüket, nem úgy, mint az én nagyszüleim, akik a gyengédségnek szinte minden rezdülésétől úgy tartózkodnak, mintha az esetleg bajt hozhatna rájuk. A helybéli „pletyka kommandó”, a vasárnap délutáni kispadozások legkitartóbb erői mindenkin próbáltak fogást találni. Kifürkészni a takargatott titkokat, leleplezni a gyengeségeket, tökéletlenségeket, de rajtuk nem találtak makulát. Pedig az irigység sárga hullámai viharzottak körülöttük. Ám Eszti néniék tényleg éppen olyanok voltak, mint amilyennek látszottak, a képmutató többség nagy szomorúságára. A közösen élő négy felnőtt ember szorgalmasan dolgozott és takarosan élt. Legelőször nekik lett tévéjük meg autójuk az utcában, de ez még hagyján. A hajlott hátú, tán valamilyen ízületi nyavalyával küszködő Antal bácsi gyógyulása érdekében az öregek – paraszt létükre – rendszeresen üdülni jártak ilyen-olyan gyógyfürdőkbe. Ezekről az utakról Eszti néni lakonikus rövidséggel számolt be a hétvégi utcai trécselések során, nem akarta az irigységet még jobban felszítani a többiekben.
Vagyis kilógtak a sorból, ez az igazság. Egyetlen „fogyatékosságuk” miatt bocsátották meg nekik a „bűneiket”. Azért, ami miatt minden jóságuk ellenére hiányzott a házukból az igazi boldogság. Többektől többször hallgattam végig én is a farizeus sajnálkozást arról, hogy az ifjú pár már mindent megpróbált, már Szegeden is vizsgáltatták magukat a klinikán, de nem, mégsem lehet gyermekük. Ez volt hát a melankólia oka. Az áhított gyerek hiánya. Ennek ellenére nagy és kis Esztike, ahogy a népnyelv emlegette anyát és lányát, alapvetően derűs és végtelenül kedves teremtések voltak. Nagyon hasonlítottak egymásra: mindkettő magas, sudár, karcsú, pirospozsgás arcú, sötét, dús hajú, vonzó nő volt. Nem igazi szépségek, mégis csinosak. Természetes kedvességükből és vendégszeretetükből én is bármikor részesülhettem. A nap bármely szakában csengethettem az utcai kapun, vagy csak úgy átsétálhattam hátul, a kerteken át. Hiszen hátul egyáltalán nem választotta el kerítés a portákat. Eszti néniék pedig a szomszédaink voltak.
Ha hátulról közelítettem meg házat, akkor nem ártott némi óvatosság, ugyanis méhészkedtek. A kaptárokat a telekhatártól nem messze állították fel. Náluk egyébként annyi minden másképpen volt, mint Mamáméknál. Antal bácsinak a méheken kívül voltak lovai és négy tehene is. A méhek nem laktak mindig otthon. Akácvirágzás idején, vagy más jeles alkalmakkor lovaskocsival elszállították őket az aktuális „munkahelyükre”. Mindig lenyűgözve figyeltem Antal bátyámat, amikor mindenféle védőfelszerelés nélkül – még kesztyűt és maszkot sem vett föl – tett-vett a kaptárok között. A méhecskék körüldongták ugyan, néha könyékig ellepték a karját, még az arcára is rárepültek, de soha sem csípték meg. Ismernek, mondta keresetlen egyszerűséggel, ha arról faggattam, hogyan lehetséges ez.
Elmagyarázta, hogy a méhek az idegenekről is képesek megállapítani, hogy milyen szándékkal közelednek. Ha valaki, például, vele van, azt nemigen bántják, nem gondolják méztolvajnak. Ezen is hosszan elgondolkodtam később a rekkenő déli nap elől a kert végében álló öreg körtefa alá húzódva, amikor szinte süketítő volt a csend, hiszen aki csak tehette, sziesztázott éppen. A pókokat magam is régóta megfigyeltem már. A kedvenceimet, egy-két megtermett keresztest a padlásfeljáróban pedig még etettem is a légyfogóból kihalászott dögökkel. Úgy láttam a rovarok jóval értelmesebb élőlények, mint ahogy mi, korlátolt emberek hisszük. Amikor később arról tanultam, hogy a méhecskék bonyolult táncnyelven beszélgetnek, mondhatom, egy csöppet sem lepődtem meg. Ennél még többet is képzeltem róluk.
Eszti néniéknél a méhészkedés komoly méretekben folyt. Egy aprócska kamrában tartották az ehhez szükséges eszközöket, ott végezte Antal bácsi a méz készítésének titokzatos műveleteit. Ott álltak szép nagy öblös üvegekben a különféle mézek: a mélysárga vegyes, a szagos hárs meg az aranyszőke akác. Ebből mindig lehetett egy jó kanállal kapni. Nagymamám is tőlük vette a mézet, bár a miénk mindig besűrűsödött, mert a felnőttek alig fogyasztották. Torokfájásra a teába keverve, esetleg süteménybe kellett. Csak úgy, a kenyérre csurgatva kizárólag én fogyasztottam a mézeket. Eszti néniéknél nagyon is folyós, üvegesen áttetsző volt a cukros csemege. Úgy emlékszem, kevésbé édes, mint a mai boltiak, de jóval markánsabb íz világú.
Csodálni, de félni való látványosság volt a két ló is. Viszonylag szűk istállóban álldogáltak, hirtelen felhorkanva vagy mélyeket dobbantva. Így aztán bemenni soha sem mertem melléjük, csak az ajtóból csodáltam izmos testüket s fénylő szőrüket. Idegesen vetették hátra a fejüket, bizonyára furcsállták, amiért az istálló körül ólálkodom és leskelődök. Nagyon szerettem volna én is oda állni melléjük és megveregetni a nyakukat, de egészen egyszerűen túl nagy állatok voltak ahhoz, hogy barátkozni merjek velük.
Pedig Antal bátyáméknél még az állatok is barátságosabbak voltak, mint otthon. Szerették őket, és ők viszontszerettek. Ennyi volt az egész, ezt már gyerekfejjel is pontosan megértettem. Gyakran morfondíroztam titkon azon, hogyan lesz majd az életem, ha felnövök. Nem a szüleim meg a nagyanyámék dirigálnak majd, hanem én leszek az úr a saját házamban. Sok mindenről nem volt határozott stratégiám, de azt biztosan tudtam, hogy az én állataim úgy élnek majd a házamban, mint a kiskirályok. Az én kendermagos tyúkom is bent fog kapirgálni a házban, a macskám meg egyenesen az ágyamban alszik majd velem együtt. Nem zavarják majd ki seprűvel, mint szegény Mircit nagymama a vetett ágy tetejéről, ha néhanap beszökött a nagyszobába.
Antal bácsi esténként a fotelban üldögélt, és az ölében dorombolt a nagyfejű, szépen meghízott fekete-fehér foltos kandúrjuk. Hát, az elképzelhetetlen volt, hogy az én nagyapám macskát vagy kutyát cirógasson. Antal bácsiék nem kötötték meg gombszemű, loncsos kis kutyájukat sem. Fickó föl-alá száguldozott a portán, mégsem tett kárt semmiben. Esténként a küszöbön szunyókált engedelmesen, hideg télben és mikor odakint dörgött-villámlott, még a konyhába is bejöhetett, hogy az asztal alá bújva vészelje át a nehéz időket. Ha a gazda ment valahová, Fickó már ugrott fel mellé a bakra, és onnan vakkantott nagy vigyorogva az arra járóknak.
A teheneknek is jó dolguk volt, mindet a nevén szólították, gondosan almozták, etették, legeltették, csutakolták. Náluk a tehenek szőre is ragyogott, nem úgy, mint némely másik portán, ahol napokig száradt a tehénlepény a szerencsétlen állatok oldalán. A fejés előtt pedig szinte tisztasági fürdőt kellett venniük, csak úgy ragyogott a tőgyük. Antal bácsi kézzel fejte a négy tehenet. Akkurátusan és odaadó figyelemmel. Gyakran néztem végig az egész procedúrát, s bizony úgy látszott, szinte gyerekjáték az egész. Jóval később olvastam csak arról, hogy milyen nehéz munka a tehenészé, mennyi küszködéssel jár mindaz, ami gyerekszemmel csak afféle könnyed elfoglaltságnak tetszett. Tán az az öreg hát ezektől a fénylő szőrű marháktól lett egyre hajlottabb?
Eszti néni nagy kannákban szállította a friss tejet a tejcsarnokba, de a szomszédoknak is adtak el belőle. Nem túl sokat, hiszen vidéken felnőtt ember nem ivott tejet. Megaltatták, nyáron jól lehűtve fogyasztották, vagy túró készült belőle. Az édesapám ezt a szabályt is megszegte. Gyakran csodáltam meg, ahogyan kitölt magának egy nagy félliteres bögrébe a hideg, nyers tejből, vág mellé egy jó vastag szelet kenyeret, és vacsora gyanánt olyan jó ízzel befalja, mintha a Waldorf Astoria különleges menüjét fogyasztaná.
Arra viszont nem emlékszem pontosan, hogyan is volt, amikor először megkóstoltam a frissen fejt, még langyos, „állat meleg” tejet. De hogy rászoktam, az biztos. Estefelé, amikor közeledett a fejés ideje, csak odarikkantottam Mamámnak, hogy megyek Eszti néniékhez, s már nyargaltam is a kerten át a szomszédba. Antal bácsi a háromlábú fejőszéken ülve köszöntött, miközben szép fehér vizes ruhával törülgette éppen Terka tőgyét. Kedves szavakkal nyugtatgatta az állatot, azt ígérve neki, hogy hamarosan megszabadítja a nagy tehertől, ami roppantul súlyos emlőit húzta. S valóban a fejőedényt ügyesen a lába közé illesztve, meglehetősen erélyes mozdulatokkal rángatni kezdte az állat tőgyét, a tej vékony, de erős sugarai pedig doboltak az üres edény falán, ahogy éppen húzogatta az emlőket. Lassacskán szaporodott a hófehér, sűrű, habos folyadék, de addigra már a két macska is ott dorombolt az istálló ajtajában. Farkukat felemelték, a barátság jeleként a végét enyhén begörbítették, hangosan dorombolva simították a pofájukat az ajtófélfának. Farkincájuk időnként finoman megremegett a gyönyörtől, ahogyan mélyen belélegezték az istálló egyre töményebb tejszagát. Antal bácsi a telefejt edény tartalmát a fal mellett álló nagy kannába töltötte. S már vitte is a székét az elbődülő Rozi mellé, már őt mosogatta, becézgette. Eszti néni pedig a nagy edényből kisebb kannákba szűrte egy fehér tüllön át a habos tejet. A nagy edény alján összegyűlt sűrű levet az akkor már tökéletesen elbódult cicáknak adta, aztán a kannákat vitte be a konyhába. Alvajáróként követtem, hogy én is megigyam a saját porciómat. Az egyik kannát a kredencre állította, hogy elővegye nekem a vizespoharat, amibe kapni szoktam a tejet. Én pedig ámulattal fedeztem fel a kredenc üveges részének felső polcán egy gyönyörűséges, új metszett pohárkészletet.
– Hű, milyen gusztusos poharak – szakadt ki belőlem a csodálat hangja.
Eszti néni elnevette magát:
– Gusztusos pohár? Na, ezentúl a gusztusos pohárból kapod a friss tejet.
Elképedtem ettől a hihetetlen gesztustól. A szemmel láthatólag értékes, inkább dísz-, mint használati tárgynak számító poharak közül sietve leemelt egyet, és elém tette a kredencre. Teli töltötte habos tejjel a gyönyörűséges talpas poharat. Átszellemült figyelemmel nyúltam érte, azt hiszem tán az életemben addig efféle finom áru nem volt még a kezemben. Nem szóltam semmit, attól féltem, esetleg mégis meggondolja magát és visszaveszi tőlem. Gyönyörrel kortyoltam ki belőle a még mindig langyos, sűrű, még tehénszagú zsíros tejet. Addig is ízlett Terka teje, de attól fogva, mintha nektárt ihattam volna. Az esti tejivások ünnepi eseménnyé változtak. A „poharam” már vissza sem került a helyére a felső polcra, hanem csak úgy a sarokban várt rám egész nap. Ha napközben átszaladtam a szomszédba, nem mulasztottam el egy-egy pillantást vetni rá. Konstatálni, hogy milyen gyönyörűen játszik rajta a fény, hogyan ragyog a vésett, finom mintázat. Hogy milyen kecses a talpa, milyen finom a formája. Nagyjából beleszerettem a pohárba.
Eszti néni nagyvonalúsága felkavart, és össze is zavart egy kissé. Hiszen addig elképzelhetetlen volt, hogy én, a semmi kisgyerek, aki még csak nem is gyerek, hanem „csak lány”, fontosabb legyek egy drága pénzen vett, felnőttes holminál. Amikor egyszer éppen óvatosan visszahelyeztem a gusztusos poharat a kredencre, meg is kérdeztem Eszti nénit a félelmetes lehetőségről:
– Mi lenne, ha egyszer véletlenül eltörne?
Esetleg éppen én törném el. A drága Eszti néni meg, nem értve a lelkem rezdülését, nevetve mutatott a felső polcra:
– Édes Klárikám, ne aggódj, van még belőle öt másik, azok is mind a te gusztusos poharaid lesznek.
Ez már több volt a soknál. Hazafelé menet hirtelen keserű lett a számban az édes tej, a szívem is belesajgott, akkora irigységet éreztem Esztikéék soha meg sem született gyereke iránt.
