Mamámék, ha csak nem volt elkerülhetetlen, nem vettek kenyeret a boltban. A hatvanas években általában csapnivalóan rossz kenyereket és alig néhány féle péksüteményt lehetett kapni. Kenyér kétféle volt: fehér és barna. Utóbbi, persze, nem igazi barnakenyér, hanem talán a mai félbarnához hasonlítható. Egy kicsit olcsóbb volt, mint a másik, nem morzsálódott szét már kétnaposan, ha viszont nem sült át kellőleg – ez pedig gyakran megesett –, akkor a közepe savanyú, nyúlós masszává vált, s gyorsan penészedni kezdett. Úgy emlékszem, Orosházán viszont csak egyféle veknit adtak a kisboltban, ez nem volt sem igazi fehér, sem barna. Legtöbbször inkább rosszul átsült, keletlen vacakság. A kenyér beszerzésére amúgy is figyelni kellett, különösen az ünnepek előtt, mert a pékek éppen csak eleget, de néha bizony keveset sütöttek. Márpedig, ha a család kenyér nélkül maradt, mondjuk, húsvétra, az egyszerűen katasztrófa volt. Hiszen szinte mindent kenyérrel ettünk.
Az orosházi kis maszek pékség cipója úgy viszonyult a szokvány boltihoz, mint a Forma I-es versenyautó a használt Wartburghoz, ha mond ez a hasonlat még valamit a mai ifjúságnak. Egyszerűen szólva, ég és föld volt a két kenyér. Nemcsak én imádtam Mamámék kenyerét, de az amúgy finnyás anyám is nagyon szerette, apám pedig majdnem annyira, mint én. Így aztán, amikor valamelyik onoka megérkezett a nyaralásba, nagyanyám megüzente a péknek, hogy ezentúl ötkilósat süssön, és ne a háromkilós kisebbet, mint addig. Amikor pedig anyámék is megérkeztek, dupla adagot kértünk. Sőt, hazafelé menet is cipeltünk magunkkal egy szép nagy cipót, hogy még legalább pár napig otthon is érezhessük azt a kivételesen jó ízt. Orosházán a kerek kenyeret illették a cipó szóval, még akkor is, ha az több kilós, komoly méretű pékáru volt.
Ha én mehettem a kenyérért, mindig szurkoltam magamban, hogy mire odaérek, még ne legyen készen a mi kenyerünk. Olyankor ugyanis egy kis padon kellett várakozni az apró boltban. Bámulni a zöldre festett öreg fapultot, mögötte a néhány sor polccal. Lógázni a lábat, s a patinásra kopott vékony téglával kirakott padlót tanulmányozni. Némelyik téglán kivehetetlen embléma látszott, meg néhány betű és szám is. A döntően vörösesbarnás darabok közé itt-ott mélybarna és zöldes téglák is kerültek. Az idős pékmester általában a pult mögött könyökölt a kenyérre várva, makulátlan fehér, ropogósra keményített köpenyben. Mosolyogva figyelt a szeme sarkából. Pontosan látta, ahogyan mélyeket szippantok a sülő kenyér fenséges illatából, hiszen a várakozás gyönyörét elsősorban nem a bámészkodás, hanem a szagolás adta.
A kis padról be lehetett látni a boltból nyíló apró sütödébe, ahol a félmeztelen, fehér nadrágot és kötényt viselő, decensen izzadó segéd állt a kemence szája előtti mélyedésben. A kemence nyílása derékmagasságba esett, de a segéd egy földbe vájt és kikövezett, nagyjából másfél négyzetméteres mélyedésben állt a hosszú péklapáttal a kezében. Így aztán nem kellett hajlongania és görnyedeznie, miközben a még mindig forróságot lehelő nyitott ajtón át kiszedte a szépséges cipókat. A vékony, de izmos, nem túl magas férfi biztos, tempós mozdulatokkal, látszólag minden erőlködés nélkül vágta be a hosszú fanyelű lapátot a kemence mély torkába, s a cipó alá tolta, majd a lapát végét egy kicsit megemelte, s aztán a nyélen könnyedén megtámasztva húzta kifelé. Így nem kellett a kenyerek teljes súlyát megtartania. Amikor már kihúzta a cipót, félkörben megfordult vele, s odahelyezte a bolt és a sütöde közti falba vágott ablakba. A túloldalon a mester bélelt, vászonból készült kesztyűt húzott, és már vette is el a tűzforró kenyeret. A pult végében kialakított farácsra csúsztatta. Ott aztán egy erős szőrű, nyeles kefével alaposan megtisztította az esetleg rárakódott szennyeződéstől, az aljáról lesodorta a pernyét, majd odébb taszította, s egy folyadékkal teli edényből másik, kisebb kefét vett elő. Ezzel meg gyorsan körbetörülgette a tetejét. Ettől a titokzatos folyadéktól, ami tán semmi más nem volt, mint közönséges ártézi víz, az amúgy is gyönyörűen átsült pirosbarna cipók szinte fényesen mázasak lettek. A kész kenyeret még tovább taszította a lesikált nyersfa pulton, s már nyúlt is az újabbért.
Nem sütöttek egyszerre sokat, tán tucatnyit. A kemence hamar ki is fogyott, a segéd fellépett a „süllyesztőből”, s odament egy kerekes lábakon álló asztalhoz. Vagy nyolc szép formás szakajtó – vagyis kerek, nyeles fűzfakosár – sorjázott az asztal egyik felén, mind fehér lenvászon kendővel kibélelve és letakarva. A segéd lekapta az elsőről a kendőt, majd gyorsan kiborította belőle a szépen megkelt fehér kenyértésztát. Éppen csak belenyúlt az asztal sarkában álló nagy henger alakú liszttartóba, és széles mozdulatokkal, de nem túl vastagon beszórta maga előtt liszttel az asztallapot. Néhány laza mozdulattal meggyúrta, megforgatta tésztát, majd ügyesen cipót formázott belőle. Újra maga elé fektette a péklapátot, ráemelte a tésztát és egy nagypengéjű késsel – ez egy folyadékkal teli üvegben állt a szakajtók mellett – mély vágást ejtett rajta. Ám mielőtt bevetette volna a kemencébe, visszalépett a mélyedésbe és a földről egy furcsa hosszú nyelű, hajlított kaszára emlékeztető vasszerszámot emelt föl. Aztán titokzatos tudálékossággal ide-oda rendezgette vele a parazsat a kemence tűzterében. Amikor ezzel is megvolt, komótos mozdulattal vetette be egyenként a megkelt cipókat. Amint a kosarak kiürültek, visszazárta a sütőtér díszes kovácsoltvas ajtaját. A kenyérruhákat akkurátusan kirázta, összehajtogatta, a kosarakat egymásba tette, végül az asztalt visszatolta a sarokba.
Aztán kijött a boltba, köszöntött minket, várakozókat, s odasétált az üzlet hűvösebb végébe. Egy kis polcról literes üvegkorsót emelt le, teletöltötte a földön álló nagy szódásballonból. Sietség nélkül emelte a poharat a szájához, és lassú, nagy kortyokban egy hajtásra kiitta a vizet. Aztán máris újratöltötte a korsót, megint felemelte, de már csak félig itta meg belőle a gyöngyöző szódát. A maradékkal kisétált a bolt elé, az utca felőli árnyékos lugasba. Az ablakpárkányra helyezte a poharát, és szép komótosan rágyújtott egy hosszú cigarettára.
Addigra már az első kenyerek a polcon hűlögettek tovább. A pék elővette a hosszúkás, szamárfüles, lisztfoltos regiszteres füzetét, felnyitotta az Sz-nél. Mosolyogva rám nézett:
– Ötkilósat, ugye?
– Igen – rebegtem megilletődötten.
Egy ceruzacsonkkal beírta a nevünk mellé a dátumot, s már nyúlt is hátra, hogy leemelje nekem a legszebb cipót a felső polcról. Szétnyitottam, és tartottam felfelé a fanyelű, spárgából készült szatyrot (az akkoriban már kapható nylon hazáig megolvadt volna a még mindig meleg kenyértől), és finoman, élével belecsúsztatta a cipót. Kifelé menet még bepillantottam a nagy kamrába, ahol a többi mellett ott sorjáztak a mi lisztes zsákjaink is. Rajta a cédula a nevünkkel, az oldalán meg nemzetiszín csík futott le végig.
A szatyor egyre jobban húzta a karomat, váltogattam útközben, egyszer a jobban, aztán a balban vittem, de nem morogtam, nem dohogtam. Már csak arra gondoltam, nemsokára otthon vagyok, és ha Mamámat jókedvében érem, akkor megszegi nekem a friss kenyeret. S akkor a mai nap már biztosan ünnep lesz.
A fotó Keleti Éva készítette a Fővárosi Kenyérgyárban 1953-ban.
Keleti Éva fotója
