Az utca másik felén laktak. Különös hosszú, többlakásos, nagy udvaros házban. Két testvér, a feleségek és a gyerekek. Ferkó bácsi magas és csinos, Laca bácsi kövérkés, alacsony, izzadós. Soha sem derült ki pontosan, miből is élnek, de a környékbeli nívóhoz képest nem ment rosszul a soruk.
Apám szerint nem volt minden igazán törvényes, amihez nyúltak, s egyébként sem voltak különösebben okosak vagy kedvesek, mégis az amúgy végtelenségig finnyás és mizantróp nagyanyámat valamivel levették a lábukról. Különösen Laca bácsiért lelkesedett. Mondhatott az bármilyen hülyeséget, Mamám kinyilatkoztatásként kezelte a szavait. Szomorúan konstatáltam, hogy ehhez képest mennyire nem értékeli viszont az apámat, a saját fiát, aki pedig sokszorta tájékozottabb és okosabb volt, mint ezek az orosházi senkiházik. Oda sem figyelt nagyobbik fia bölcs szavaira, nem ült le vele beszélgetni, ahogyan a nagyapám, aki minden látogatásunk alkalmából kifaggatta apámat a világ dolgairól. Laca bácsi viszont rendszeresen átjárt hozzánk, s mindenről véleménye volt, Mamámnak pedig gátlástalanul hízelgett. Ha lehetett, nem is maradtam a konyhában, amikor nálunk tanyázott, viszolyogtam izzadós tenyerétől, zsíros arcától.
Már nem emlékszem, miért mentem át hozzájuk a forró és fülledt szieszta időben. A kapu nyitva volt ugyan, de nem találtam senkit a házban. Már indultam kifelé, amikor az udvar végéből, a nagy műhelyből kiszólt Laca bácsi: „Gyere be, itt vagyok.” A félhomályos helyiség nagy munkaasztalánál ült fürdőgatyában. Már az ajtóban éreztem savanyú izzadtságának szagát. Meglepett, mennyire kedves velem, pedig amúgy észre sem szokott venni. Szinte rokon módjára kezdett viselkedni. Előre hajolt és közel húzott magához, megsimogatta a fejem, és dicséretekkel árasztott el. Teljesen zavarba estem, amint lelkesen áradozott a csinos kis kantáros egyberészes fürdődresszemről. Nem is értettem, hogy miről hadovál, miért kell majd nekem nemsokára inkább bikini.
Egyre kínosabb volt, ahogy vaskos ujjaival a karomat és a hátamat kezdte simogatni, csipkedni, s még közelebb húzott magához. Már éreztem a hagymaszagú leheletét, s ahogy a szemem egyre jobban megszokta a sötétet, fokozódó ijedtséggel vettem észre, hogy Laca bácsi tekintete egészen furcsa és zavaros. Próbáltam távolodni tőle, de az addig simogató kezek, egyszeriben erősen rákulcsolódtak a karomra. Szinte fájt a szorítása, felszisszentem, de nem engedett. Egyáltalán nem értettem, mi ez az egész, de egyre kellemetlenebb és fenyegetőbb volt a helyzet. Az egyik kezével átfogta a derekamat, megfordított, és maga elé húzott, úgy, hogy a hátam hozzátapadt izzadt és szőrös mellkasához. A csípőmet a combjai közé szorította. A szívem úgy kalapált, majd kiesett a helyéből. Laca bácsi pedig egészen közel hajolt a fülemhez, és zavaros, furcsa dolgokat kezdett suttogni. Éreztem, ahogy a szíve hevesen dobogott, engem pedig már az ájulás kerülgetett. Ekkor a poros asztalról elém húzott egy nagy zsíros fedelű fényképalbumot.
„Na, mondd meg szépen, mi ez?” – bökött rá az első fotóra. Egy meztelen férfi állt valami vízparton nemi szervét a kezében fogva. Egy szót sem tudtam kinyögni, ahogy lassan lapozni kezdett. Elképesztő fotók tömege ordított rám a lapokról, meztelen nők és férfiak, külön-külön és együtt, kettesével, vagy csoportokba összegabalyodva. Forróság öntött el, rémülten bámultam a gyilkosan tömény látványt. Egy-egy meztelesen képet láttam már korábban is, a legvadabbat – egy férfiről és nőről nem igazán szokványos pózban – éppen az apám zsebében találtam, amikor aprópénzt akartam lopni tőle. Ahhoz fogható mennyiséget és sokféleséget viszont, mint amit ott a félhomályos műhelyben mutatott a gusztustalan Laca bácsi, elképzelni sem tudtam.
Már nagyon féltem. Elképzelésem sem volt róla, mi fog történni. Teljesen váratlanul ért az egész, szinte sokkolt. Testről, férfiakról és nőkről, s főleg, ami köztük történik, homályos elképzeléseim voltak. A felnőttek suttogásaiból, zavart kacarászásaiból, talányos dörgedelmeiből sejtettem, hogy létezik egy sötét és bűnös birodalom, amelyikben teljesen követhetetlen módon történnek a nevetni vagy undorodni való dolgok. Anyám zavart szavai és a hittanórák tanulsága az volt, hogy semmit sem szabad tudnom róla, mert csúnya, viszont nagyon vigyáznom kell, mert lány vagyok. De mire is? Nem sokat gondolkoztam ezen a lehetetlen abszurditáson: hogyan vigyázzak, amikor azt sem tudom, mitől kellene óvnom magam. A műhely asztalán elém tárt látványról mégis rögtön tudtam: ennek köze van ahhoz, amiről a titokzatos prédikációk és zavart vihogások szóltak.
S bár Laca bácsi a maga testi valójában egész egyszerűen undorított, később mégis sokszor eszembe jutottak a fotók. Úgy általában azokat is undorítónak láttam, mégis felkavaró volt, hogy az albumból egy addig el sem képzelhető új világ tárult föl a szemeim előtt. Igaz, csak egy villanásra. Úgy a tizedik lapozásnál egyszeriben kezdett kitisztulni a fejem. Hirtelen, mintha megszólalt volna bennem egy vészjelző csengő. Tudtam, hogy pillanatokon belül ki kell törnöm, különben valami szörnyűség fog megesni velem. Az idegen test megengedhetetlen közelsége addigra teljességgel elviselhetetlenné vált. Éreztem, hogy a bácsi térdeinek szorítása enyhülni kezd valamiért. Minden erőmet összeszedtem, s az átmeneti bénultság után, kitéptem magam a kezéből.
Eszelősként rohantam ki az udvarra, felrántottam a kaput és már kinn is voltam az utcán. Egyetlen irammal átvágtattam a poros úton, ügyes ugrással kaptam le a kulcsot a kapunk tetejéről, már fordítottam a zárat, feltéptem az öreg fakaput, beugrottam és belülről kétszer bezártam. Aztán megállás nélkül végigrohantam a hosszú verandán, feltéptem a hátsó udvar ajtaját, azon is végigrohantam. A félelmetes kakasokkal mit sem törődve tíz nagy ugrással átvágtam a tyúkudvaron. Már a kertkapu kilincsét markoltam, aztán elrohantam a góré mellett, majd a középső kerti úton dobogtam teljes sebességgel az enyhén emelkedő parton fölfelé. Meg sem álltam a kert végéig. Ott aztán a nagy szilvafa alatt, a kút mellett, lerogytam a fűre. Annyira szúrt az oldalam, azt hittem, belehalok. Hanyatt fekve nem is kaptam levegőt, négykézláb fordultam és úgy ziháltam égő arccal a nagy csöndes, déli hőségben.
Úgy fél kettő lehetett, remegett a levegő a forróságtól, s egyszeriben úgy elkezdtem vacogni, hogy a fogaim hangosan kocogtak, mint télen, amikor 41 fokos lázam volt. Most is úgy éreztem magam, mint akkor: hol belesüppedtem a sötét semmibe, hol furcsán hullámzott a világ körülöttem.
Egy hét múlva, amikor átjött hozzánk Laca bácsi, remegni kezdett a gyomrom az idegességtől. De nagy meglepetésemre a férfi nem szólt semmit, észre sem vett. Attól fogva csak arra figyeltem, nehogy kettesben maradjak vele. Próbáltam elfelejteni az esetet, az iszonyatomat és undoromat, a döbbenetes képeket, de nem sikerült. Napközben eszembe sem jutott, de az elalvás előtti senki földjén váratlanul rám rontottak a szorongató emlékképek. A legrosszabb az volt, hogy mindent titkolni kellett. Hiszen szörnyen szégyelltem magam – valamiért. Tökéletesen egyedül voltam a félelmeimmel és a homályos jövő rémképeivel. Akkor még nem is sejtettem, hogy ez még sokszor így lesz, amíg csak élek.
