A disznóölés napja a félöntudat állapotában kezdődött. A vaksötét téli hajnalon még nehezebben ébredtem föl, mint egyébként. Félig csukott szemmel kóvályogtam a jeges hidegben gyülekező felnőttek között. Az összes szomszédasszony és a rokonok is az udvaron topogtak már: nagykendősen, bekecsben, kucsmában és ócska csizmákban. A levegőben érződött a körvonalazatlan várakozás izgalma, a disznóól felől csöndes, gyanakvó röffenések hallatszottak. Az ilyenkor egyébként még javában szunyókáló macskák a ház sarkánál sündörögtek, a kutya némán bámult ránk, a szemekből próbálta kiolvasni, mi is várható egészen pontosan ezen a hideg reggelen. A tyúkokat még nem engedték ki az ólból, de ezúttal ők is halkan kárincsáltak, csak a kakasok eresztettek meg egy-egy rekedtes kukorékolást.
S egyszeriben, mintegy varázsütésre, teljes csönd állt be. Mindenki fülelni kezdett.
– Jön a böllér – állapította meg nagyapám félhangosan.
S valóban, megszólalt a kapucsengő rozsdás hangja, ahogy az idegen kívülről megrángatta a drótra függesztett öreg csengőnket. Édesapám fürge léptekkel indult kaput nyitni, hogy beengedje a két halálra ítélt koca hivatásos gyilkosát. Elborzadva vizslattam a megtermett, pirospozsgás férfit, s azt, ahogyan nagy lapát tenyerével lekanyarítja a válláról a bőrtáskáját. Hamarosan egész késarzenált varázsolt elő belőle, s egy fenőkövet, amivel neki is állt az egyik legnagyobb pengét élesíteni. Nagyanyám eközben már porciózta a nyári konyhában a pálinkát. Az ólban izgatott röfögés kezdődött, a kutya néma gyanakvással követte a böllér minden mozdulatát, de megugatni nem merte.
– Na, mester úr – invitálta apám az idegent befelé –, igyuk meg az áldomást.
A férfiak és egy-két elszántabb asszony benyomult a konyhába. Fölemelték az apró poharakat, a böllérre függesztették a tekintetüket. Ő meg egy csöndes „isten, isten” sóhajtás után a stampedlis poharat nagyanyámra köszöntötte, és a tartalmát hirtelen mozdulattal a gallér mögé zúdította. Ekkor, mint egy jeladásra, a többiek is hasonlóan tettek: jelképes köszöntés, hirtelen hörpintés. Majd csöndes krákogás, szipogás után visszahelyezték az asztalra az üres poharakat. Mamám – legnagyobb döbbenetemre – újra előlépett az üveggel, s a még inkább kipirosodó böllért újra kínálta, de a férfi némán lefelé fordította a poharát, kissé könnybe lábadt szemét egy pillanatra lesütötte, s az asztal sarkában található kenyeres tálból egy falatnyit kicsippentett magának. A többiek is ugyanígy cselekedtek, kivéve egyik mulatós hírében álló távoli rokonunkat, aki mosolyogva nyújtotta üres poharát Mamámnak.
– Na, te meg nem kapsz – vetette oda neki a foga hegyéről nagyanyám, s már csoszogott is vissza a házba a pálinkásüveggel.
A férfiak ekkor már az ól felé tartottak, élen a nagyapám, aki rögvest húzta is el a rozsdás reteszt. Az öt hatalmas disznó hátrahőkölt a sok idegen ember látványától. Gyanakvó tekintettel curükkoltak a fedett belső rész felé. Nagyapám kedves szavakkal vakarni kezdte az egyik kiszemelt áldozat füle tövét, s csalta kifelé a hatalmas kocát. Láttam, hogy az állat rettentően fél ugyan, de mégsem képes ellenállni táplálója és gyámolítója szokatlanul szép szavainak. Amint a két mellső lába kint volt az ólból, a böllér brutálisan elkapta a fülét, édesapám pedig egy vastag kötelet vetett a bal első lábára. A disznó, szegény, a rútul elárultak kétségbeesésével visított. Rémülete csak fokozódott, amint egyre több férfi csimpaszkodott rá, és rángatta-vonszolta az udvar közepe felé. Szeme vérben forgott, kitágult a rémülettől, patái végigszántották a havas, sáros udvart. A társak a nyitott ólajtón át döbbenten nézték a kegyetlen jelenetet, egy hangot sem adtak, tán levegőt sem vettek. Addigra már egészen felébredtem, s én bizony egyre szaporábban vettem a levegőt. A torkom összeszorult. Azt a kegyetlen, keserű, fojtó érzést éreztem, amit aztán az életem során annyiszor, amikor túlerőnek kiszolgáltatott élőlényt láttam, s tisztában voltam vele, semmi esélyem sincsen rá, hogy segíteni tudjak neki. Egy pillanatra megfordult a fejemben, rimánkodni kezdek Mamámnak, de annyira már nem voltam kicsi, hogy ne lássam be mindjárt, ezeket a reggeli gyilkosságokat semmilyen földi erő nem akadályozhatja meg. Egyre reménytelenebb kétségbeeséssel néztem, ahogyan a küszködő állatot ledöntik a lábáról. Már csak a csodában reménykedhettem, hogy tán mint a Csipkerózsika meséjében, hirtelen állóképpé merevül ez a szörnyűséges, barbár rítus. Ehelyett a böllér durván rátérdepelt a fekvő malac oldalára, ott termett mellette az egyik asszony s átnyújtotta neki a hatalmas kést. Egy másik meg letérdelt a malac feje mellé egy zománcos lavórral, benne nagyobbacska fakanál. S akkor a hentes elviselhetetlen lassúsággal beledöfte a hatalmas pengét az állat torkába. A malac hangos visítása őrjítő, bugyborékoló hörgésbe váltott át, a vér vastag sugárban spriccelt a mély sebből a zománcos tálba. Az asszony szorgalmasan keverte, hogy ne sűrűsödjön be, miközben az állat rúgkapált és rázkódott, lábai görcsbe rándultak, a farkát rángató két férfi pedig odébb ugrott, mert a végső kínban össze is csinálta magát rendesen.
Akkor már az ájulás környékezett. A kemény mínuszok ellenére tűzforró lett az arcom, a hátamon pedig lassacskán folyt lefelé a hideg izzadtság. A haláltusa hosszú percekig tartott, az emberek láthatólag tudatos kegyetlenséggel nyújtották el az állat szenvedését, hogy a vér szépen kifolyjon, meg a fene tudja még, miért. Mint egy robot, úgy lépdeltem vissza a konyhába, folyton a nagy sebet láttam magam előtt. Aztán még napokig felsejlett előttem az átvágott torok, az előbukkanó légcső erős izomzatának s a kínoktól rázkódó test látványa. Soha többé az életemben nem voltam képes végignézni torok átvágását – szívműtétnél asszisztens is lehettem volna, de egy gégemetszés látványától biztosan elájulnék. A kiskonyhában már jó meleg volt és hatalmas gőz a vízzel teli nagy lábasoktól. A friss vért éppen hozta be a szomszédasszony. Észre sem véve sápadt arcomat, boldogan kacsintott rám: Na, aranyom, micsoda finom sült vért eszünk reggelire.
Nem szóltam semmit, csak néztem kifelé az üveges ajtón át az udvarra. Szénával szórták körül a kimúlt állatot, készítették elő a perzseléshez. A férficsapat újra az ól felé indult, hogy előrángassa a második áldozatot is. Fejvesztve menekültem a belső verandára, még egy gyilkosságot nem bírtam volna végignézni. Inkább a verandán szemléztem a sok odakészített hatalmas fazekat és lábast, a szépen kisúrolt zománcos, fedeles zsírosbödönöket, miközben a kezemet a fülemre szorítottam, hogy ne halljam az újra fölcsendülő velőtrázó visítást. Nagyanyám a belső konyhában pakolgatott, s megvető hidegséggel kiáltott rám: Na, aztán, majd ha a szalámit kell darabolni, akkor a szádat tapasztod be?
Nem tudtam mit válaszolni: tettestárs vagyok, hiába mórikálom magam. Éreztem ezt már a retesz elhúzása óta megszégyenülten. Visszafordultam hát újra a nyári konyha felé. Éppen a második tál vérrel sietett el mellettem az egyik asszony. Odabent széles jókedvvel beszélte el a többieknek, hogy a „mi disznónk”, a második, annyira nagy és erős volt, s úgy ellenállt, hogy még a lábát is eltörték rángatás közben a férfiak. Ezen mindenki jót nevetett. Egyébként is érezhető volt valamiféle izgatott vidámság, túlfűtöttség a társaságon. Mindenki úgy tett-vett az udvaron és a konyhában, mintha még jó néhány további kupicával beküldtek volna Mamám kerítésszaggatójából. Csak ültem magamba roskadva az ajtó mellett, néztem, ahogyan a második malacot kezdik pörzsölni. Az első áldozat bőre már szép fehér volt, miután a böllér egy széles pengéjű késsel lekaparta róla a külső, elszenesedett réteget. Az egyik szomszéd férfi langyos vizet zúdított a fehér testre, és súrolókefével tisztogatta tovább. Apám lépett a konyhába, s meglepetésemre elhárította a kínált bort, a kannafedélből ivott jó adag ártézit. Kimenet rám mosolygott: A vért meghagyjuk a többieknek, de a sült májból majd mi is eszünk reggelire, mert az nagyon finom frissen. Gyere, kislányom, megmutatom neked a disznó belső szerveit. Nagyon érdekes látvány – invitált kifelé.
Már ugrottam is és futottam a nyomában. Az első malacot eközben ügyesen ráfektették a külső kamra előzetesen leemelt és szépen megsikált ajtajára a kis udvar végében. A lapátkezű hentes pedig – ezt el kellett ismernem – roppant szakszerű mozdulattal kettémetszette a hasát, s ügyesen emelgette kifelé a belső szerveket a hasüregből. A hentes igazi mestere volt a szakmájának, hibátlanul és nagy nyugalommal irányította a levágott disznók feldolgozásának bonyolult és nehéz munkáját. Ezen persze cseppet sem voltam meglepve, amilyen bakafántos asszony volt a nagyanyám, őelőtte csak szakmájuknak aranykoszorús mesterei állhattak meg. Ez a böllér pedig arra az egy napra átvette tőle az irányítást. Még Mamám is úgy ugrott, illetve sántikált aznap, ahogyan ez a magas férfi rendelte.
A disznó előtt térdelő hentes mellett szép sorban álltak az asszonyok lavórokkal, vájdlingokkal és kis teknőkkel, hogy eliramodjanak a szívvel, tüdővel, májjal és a többi fölséges szervvel. A fölnyitott disznó tényleg úgy nézett ki, mintha egy biológiai szertárból került volna elő. Apám rögvest mutogatni kezdte, hogy mi micsoda is valójában. A szűkszavú böllér rávillantotta a szemét, s újra felfedeztem azt a gyanakvó rosszallást, amit apám túlzottan liberálisnak tartott nevelési módszerei, egyáltalán nem szokványos stílusa a legtöbb felnőttből kiváltott. A mészáros sem értette, hogyan töltheti egy felnőtt férfi a legnagyobb dologban az idejét azzal, hogy egy semmi kis lánygyereknek a sertés anatómiáját magyarázza. Ám apám egyre jobban belemelegedett a szóba, élvezetesen és szabatosan magyarázott, s a hentes egyszer csak elfeledkezett a kötelező marconaságról. Szépen elemelgette a zavaró részeket, s maga is úgy folytatta a nyiszatolást, mintha csak azért dolgozna a malaccal, hogy édesapám előadását illusztrálja afféle segédboncnokként.
El voltam ragadtatva. A halott disznó testét egyenesen szépnek láttam. A kiemelt szerveket egy kicsit meg is tapintottam, hogy ne csak lássam, érezzem is, milyenek. Az is imponált, hogy a mészáros igyekszik maga is megmutatni nekem az állat testének érdekes szépségeit. Úgy kanyarította le a nagy combokat, hogy szemügyre vehettük a bonyolult ízületeket, láthattuk a nagy, erős csontokat.
Meg kellett hagyni, abban is volt szépség, amilyen harmonikus mozdulatokkal, komoly hozzáértéssel aprította a böllér a nagy testet. Még ez is szép munka, ha szépen csinálják, állapítottam meg döbbenten. A segítő férfikezek elvették a csodás sonkákat, és az előre begyújtott füstölő felé iramodtak velük. Gyorsan odaszaladtam én is, hogy a különös szagú füstölőbe is bekukkantsak. A felséges disznólábak látványától a húsvéti sonka íze tolult a számba. Nyeltem egy nagyot és visszairamodtam a henteshez, aki éppen a roppant bélrendszert emelte ki nagyon óvatosan és a különös színű epét mutatta felém. A kacskaringós bélrendszerrel két szomszéd öregasszony aztán hosszasan bíbelődött, csípős tréfákkal viszonozva az arra haladók gúnyos megjegyzéseit. Érdeklődéssel vegyes undorral figyeltem, ahogyan egyetlen határozott mozdulattal két ujjuk közé szorítják a béldarabot, s könnyed mozdulattal csapják ki belőle az udvar szélébe a bélsárt. Jó kupac gyűlt már össze a trágyából, pedig a vágás miatt a disznók már előző nap is koplaltak. Az egyik rózsás arcú asszony rám nevetett, miközben ügyesen kifordította és finoman kapirgálni kezdte a kés hátuljával a maradványokat a belső bélfalról.
– Ennél több szar már csak az emberben van. Még jó, hogy inkább csak disznót vágunk – kiáltotta egy kissé rekedt hangon, s ezen aztán mindenki nagyot nevetett a közelben.
A másik néni már mosogatta is többszörös sós vizekben a nagyjából kitisztított beleket. Mosolyogva vágott vissza a kiabálónak: Ne háborogj, Sára, éppen a szar helyére megy a legfinomabb étel.
Én akkor már a konyhában termettem, ahol fantasztikus, nehéz illatok gomolyogtak. A sparherd szinte átizzott, kitárták az ajtót, de még úgy is pokoli meleg volt az apró helyiségben. A macskák a hirtelen lakomától és a melegtől bódultan járkáltak ki-be, az oldaluk úgy kidudorodott a rengeteg ételtől, mintha mind vemhesek volnának. A szemük mégis folyton a padlót pásztázta, hátha lehull megint nekik valami nyesedék. Az asztal egyik sarkán már ott állt a nagy tál frissen sült máj, meg apró húsok, mellette a szörnyű sült vér, friss kenyérszeletek és a savanyúságok teljes arzenálja. Lassan a többiek is beszállingóztak, Mamám pedig újra elősántikált a pálinkásüveggel. Újra megitták a szertartásos áldomást, majd kérés nélkül mindenki vett magának, csak úgy puszta kézzel, a sültből, a savanyúból meg a kenyérből is. A többség állva eszegetett, néhányan itt-ott ülőhelyet találtak maguknak. Közben már kivilágosodott, de szerencsére nem lett sokkal melegebb és a hó sem kezdett el esni.
Nagyon jó időnk van – jegyezte meg Papám, ahogy a vérből újabb villányit tett a szájába. Hűtőszekrény nem lévén, tor napján áldás volt a zimankó, a hónak meg azért nem örültünk volna, mert a munkák zömét muszáj volt az udvaron elvégezni, ha nem akartunk odabent mindent bemocskolni. A kis udvaron már készen álltak a kolbászok és a hurkák készítésének eszközei: teknők, fűszerek, fakanalak, miegyéb. Szintén az udvaron a helyre kis dobkályhában pattogott a fa, rajta hatalmas piros fazék. Abban olvasztotta apám a zsírszalonnát álló nap. Óriási fakanállal kevergette a gőzölgő, gyöngyöző zsiradékot. Az asszonyok hívták reggelizni, de ő csak intett mosolyogva, hogy köszöni, nem megy, elég az a kis sült máj neki, csak úgy álltában. Mellette egy kék vizeskanna, abból iszogatott napközben. Néha sétált egyet, hogy kiszellőztesse a fejéből a zsírszagot vagy komótosan elszívott egy Fecskét, amíg az asszonyok az újabb adag szalonnát kockázták fel a sütéshez. Közben nem győzték dicsérni apámat, amiért szép, ropogós töpörtyűt készít. Na, gondoltam, azt majd csak a pogácsában kérem – valamiért a töpörtyű mindig taszítóan gyanús dolognak tetszett a szememben.
A viszonylag kései reggeli után mindenki ment a dolgára, hiszen még rengeteg tennivaló volt s a téli nap bizony hamar lehanyatlott. Így aztán aznap az ebéd el is maradt. Mamám járta körbe a munkásokat és kínálgatta rendre a jó előre elkészített túrósbatyut, lekváros kiflit meg köményes pogácsát. Mi apával egy-egy szép piros almát ropogtattunk el ebéd gyanánt. Bent a kiskonyhában főtt a hurkába való belsőség, nagyapa pedig, a kocsonyák fő szakértője, fülekkel és körmökkel bíbelődött a kisebb asztalnál. A hentes meg már kavarta is három fateknőben a kolbásznak valót, a bélbe kerülő májas és véres hurkatölteléket. Nagyanyám kuktáskodott mellette, s a férfi instrukciói alapján sózott, borsozott, paprikázott, majorannázott, fokhagymázott, ahogy kellett. Mikor a töltelékek szépen egyneművé váltak, a felnőttek szertartásosan végigkóstolták. Két ujjuk közé csippentettek egy keveset, a szájukba vették és tekintetüket az égre emelve forgatták lassan a szájukban. Legelébb maga a böllér, majd Mamám és Papám. Aztán apa, anya, meg a többiek, s végül én is, persze, de csak a májast meg a kolbászt kóstolva. A bűnös véresre rá se néztem. Néha egyikük-másikuk megjegyezte, hogy tán még egy csipet majoránna vagy paprika kéne, a hentes megadóan löttyintett még a fűszerből, halkan sóhajtva: ahány ház, annyi szokás. A végső szót én mondtam ki, utánozva a felnőtteket, hosszan bámultam a szürke téli eget, nagyapa végül elunta, és rám szólt:Na, kisonokám, milyen hát az a kolbász?
Orosházi – böktem ki a verdiktet, s ebből érthette mindenki, hogy annál jobbat még ember nem kóstolt ezen a világon.
Erre már a böllér is elmosolyodott és kiadta a parancsot: induljon a töltés. A nagy húsdarálóból átalakított töltőgépezetet ő maga kezelte ördöngösen, csak úgy kanyarogtak ki a keze alól a vastag és vékony kolbászok meg a gyönyörű hurkák. Nagyapa kötözte a végüket erős spárgával vagy tört hurkapálcával. Jó részük rögtön tepsikbe került, azok meg befelé a hajnalban már előre befűtött kemencébe. Közben édesapám jóvoltából gyülekezett a hófehérré dermedő zsír is a bödönökben. Bent az émelyítőn erős szagú abalében főtt a felnőttek kedvence, az abált szalonna. Na, azokból sem kérek, gondoltam, szememet az abaléről az ablak külső peremén dermedgető kocsonyás tálakra vetve. A maradék oldalszalonnákat nagyapa sózta be alaposan és vitte a füstölőbe. Közben már gyöngyözött a tűzhelyen az orjaleves, lassan kavargott benne a sok zsíros fejhús, némi maradék belsőség, leveszöldségek tucatjai, egy-egy jól megtermett cupák. Csak a pillantása is koleszterin-mérgezéssel ért fel, bár ezt akkor még senki nem is sejtette. A leveses lábas mellett rotyogott engedelmesen a toros káposzta, agresszív illatával betöltötte az egész konyhát. Némely asszonyok már félnyersen csippentettek a fődögélő savanyú káposztából. Összerázkódtam a látványtól, gyerekkoromban a savanyú káposztával a világból is ki lehetett volna kergetni. Inkább a kemence felé vettem az irányt. A sülő hurkák és kolbászok illatából inhaláltam. Ez az, ami érdekelt engem, de ez nagyon.
Nagyanyámék disznótorosával is úgy vagyok, mint a Mamám sütötte francia krémessel: azóta is csak keresem a földi mását az égi tökéletességeknek, de meg nem lelhetem. A tökéletes volt életem első komoly ízélménye, kitörülhetetlenül belém rögződött. A kemencétől a füstölni való kolbászok felé vettem az irányt, ezek egyelőre a külső kamrában lógtak, hogy szikkadjanak valamelyest s majd később jussanak be a füstölőbe. Többféle ízesítésűt készítettek a vékonyból, mindegyik gasztronómiai csúcsteljesítmény volt, na de a vastagkolbász vagy szalámi, ahogy hívtuk, arról tényleg csak vigyázzállásban volna szabad megemlékezni.
A töltelékes teknők lassacskán kiürültek, az asszonyok zöme már mosogatott és súrolt intenzíven. Mamám pedig a kiskonyhában a két összetolt asztalon teríteni kezdett a vacsorához. A férfiak padokat és székeket hordtak be, a belső kamrából előkerült Mamám újabb remekműve, az emeletes diótorta. Könnyed desszertként majd ezzel fejezzük be a toros lakomát. Szépen kezet mostunk, lekerültek a bemocskolódott kötények, zsíros kucsmák, az asszonyok a vállukra engedték a meleg fejkendőket, ahogy az asztal köré ültek. A hajnal óta megállás nélkül dolgozó társaság egy kissé törődötten, de továbbra is széles jókedvvel ült a vacsorához.
S megkezdődött az őrület. Lucullus megszégyenülten mentegetőzött volna híres lakomáit illetően, ha akkor bepillant a mi asztalunkra. Felszolgálták a reggelről maradt hideg sültet s a tucatnyi savanyút. Ez volt az előétel. Mi apával meg anyával ezt bölcsen kihagytuk. Apa a szép üvegkorsókba odakészített fehér és vörösborok közül a fehérből fröccsöket készített maguknak s már repült is az asztalra a gőzölgő leveshús, mellé a másik nagy agyagtálban a színes főtt zöldségek és a sárga cérnametélt. Mamám porciózott mindenkinek kérése szerint, az egyik szomszéd néni pedig már meregette is a tűzforró, aranyló zsíros levest. Na, ennek már nem lehetett ellenállni, hiszen a friss húsokból készült orjalevesnek nincs párja. Ahogyan a frissen töltött, sütött hurkáknak és kolbászoknak sem. Az asszonyok már hordták be az udvarról, a kemencéből a fekete tepsiket a pirosan mosolygó sült kolbászokkal és a szépen kisült hurkákkal. Éppen csak enni kezdtük a mennyei csemegéket jó zsíros hagymáskrumpli-körettel meg a hófehér kenyérrel, amikor már a nagy tál káposzta is az asztalra került. Az arcok egyre jobban kipirosodtak, zörögtek a kések és villák, spriccelt a szóda a fröccsökbe, mindenki egyre harsányabb lett. Én már egy kicsit szédülni is kezdtem a nagy melegben a súlyos ételszagtól meg a gyomromat egyre inkább megterhelő lakomától.
Jóleső kábulatban hátradőltem és csak figyeltem a vidám falatozókat. Talán akkor sejtettem meg valamit az egész napi dévaj jókedvből; lassacskán rájöttem, hogy igazából ünnepet ülünk, méghozzá nem is közönségeset, hanem tán a legfontosabbat. Az ételt ünnepeljük. A bőségesen rendelkezésre álló élelmet tiszteljük meg ezen a napon, azt, ami nélkül semmi sincsen. Amit csak az nem képes értékelni, aki hetedíziglen abba eszmél bele, hogy az étel a természeti törvények bizonyosságával minden reggel ott várja az asztalán a meleg szobájában. Mi viszont áhítattal ünnepeltük a húst, krumplit, kenyeret. Az asztal körül a szó is főként arról folyt, hogy nagy baj már nem érhet minket, mert tele a kamra disznósággal, a sufniban ott a télre elegendő tűzifa. A többivel majd csak megbirkózunk, tartson akármeddig a cudar tél. Mi csak nevetünk rá.
Mamám és Papám, akik az evésben mindig önmérsékletet tanúsítottak, ezúttal zsíros ujjal kínálgatták az újabb és újabb falatokat mindenkinek. S mindenki annyit evett, hogy az hihetetlen volt. A böllér szerényen púpozta meg másodjára is a tányérját a toros káposztából, s vörös fröccsét elismerően ürítette a ház ügyes gazdasszonyára. Közben egészen besötétedett odakint, a kis konyhában sűrű lett a levegő. Apa felállt, és kitárta az ajtót. Nekitámaszkodott az ajtófélfának, rágyújtott s a füstöt az ajtókeret tetején kifelé kacskaringózó gőzfelhőbe fújta. Odaálltam melléje, mosolyogva hallgattuk a sötét udvar felől a szuszogva ropogtató kutyát. Éppen az előbb kapta meg a levesben főtt húsok zsíros csontjait. A macskák ájultan aludtak a sparherd alatti fásládában a kukoricacsutkák tetején. Nagymama pedig ünnepélyesen felvágta a tortát. Bár a hurka nagyjából a garatomig ért, visszaültem, hogy egy kisebb szeletet – a rókázás ódiumát is vállalva – befaljak még belőle. Lassacskán csöndesedett a beszélgetés, a fejek kezdtek elnehezülni. Az emberek ropogtatták a hátukat, nyújtogatták elgémberedett nyakukat. Elsőként a böllér szedelődzködött. Illendően elköszönt, Mamám kísérte ki s az udvaron adta oda neki a napi bérét. Kapott mellé egy kis csomagban kóstolót is, ahogyan aztán sorra mindenki megkapta az előre elkészített, kötelező disznóságot.
Mindenki elszállingózott. Hirtelen csönd lett. Mamám a fájós lábát nyomogatta egy széken ülve, Papám már a nagyszobában készítgette be az ágyainkba a kemencében már jó előre átmelengetett téglákat. A nagyszobát télen nem fűtötték, s a kis cserépkályha egyetlen nap alatt nem volt képes átmelegíteni a hűvös falakat, sem a hideg ágyneműt. Édesanyám leszedte az asztalt. Nagyapáék a jól fűtött belső konyhában feküdtek le, nagybátyám a hűlögető kiskonyhában lakott, ott maradt ezúttal is éjszakára. Mi pedig a jégveremhez hasonlatos nagyszobában dobáltuk le magunkról a ruhát, és ugrottunk be a téglától valamelyest átlangyosodott ágyakba.
Igyekeztem úgy takarózni, hogy csak az orrom hegye lógjon ki, s hallgattam, ahogy a szüleim arról sutyorognak, mennyi ideig fog majd kitartani nálunk az idei disznóság. Anyám szokása szerint morgott, apám csitítgatta. Azt én is tudtam, hogy a disznó nem ajándék, anyám minden hónapban pénzes csekket ad fel a postán a hizlalásért s folyton elégedetlen a végeredménnyel. Apám igazat adott neki, de azzal érvelt, hogy minőségben mégiscsak verhetetlen az orosházi disznó.
Ez igaz – sóhajtott anyám megadóan –, a mi disznótorosunk a nyomába sem jön az itteninek. A gyerekek is imádják, de azért anyád lehetne egy kicsit nagyvonalúbb...
Aztán már nem értettem pontosan, hogy még miről is suttognak, de megnyugodva aludtam el: jövőre is lesz orosházi disznótor.
