Télen, karácsony előtt, amikor skarlátom lett, arra kértem apámat, halássza ki az akváriumból a halakat, megfulladnak szegények a vízben. Na, akkor hívták ki az ügyeletes orvost, aki haladéktalanul kórházba akart küldeni. Részben a túl magas láz, részben a fertőzés veszélye miatt. A skarlát komoly nyavalya, a bátyám is elkaphatja.
A szörnyű mondattól, hogy kórházba kerülhetek, valamennyire magamhoz tértem. Rögtön sírni kezdtem. Anyám csökönyös ellenállása adott némi reményt: hallani sem akart róla, hogy karácsony előtt egy héttel elvigyenek. Nagy döbbentemre viszont apám ellenem fordult, veszekedni kezdett anyámmal az orvost pártolva. Végül közösen győzködték anyát, hogy gondolnia kell a bátyámra is, aki nem maradhat itthon. A betegség ragályos s mi mind a négyen egyetlen szobában aludtunk télen. De anyám nem hozott fel érveket ezzel szemben, nem is lehetett volna, csak mantrázta irracionális csökönyösséggel, hogy nem enged a kórházba. Bár nagyon rosszul voltam, ez a ragaszkodás és szeretet végtelenül jól esett. Egy kissé meg is lepett, mert addig soha sem éreztem, hogy igazán fontos volnék bárkinek is. Különösen nem anyámnak. Most viszont tudtam, hogy nyert ügyem van. Szegény bátyám mehet lakni a szomszédba, nagybátyámék fűtetlen szobájába.
S amint a vészhelyzet elmúlt, a láz újabb hulláma könyörtelen elborított. A testem minden négyzetcentimétere lángolt. Mindenem sajgott. A bőröm attól fájt, ha a paplan hozzáért. A fejem két oldalán az erek úgy lüktetettek, azt hittem bármelyik pillanatban kiszakadhatnak, s mint egy rossz rémfilmben, spriccelni kezd belőlem a vér. Egyébként is olyan száraznak és törékenynek éreztem magam, mintha papírból volnék. Némelyik pillanatban a torkom görcsös fájdalomba rándult, sem nyelni, sem levegőt venni nem bírtam. A szemem előtt színes pontocskák kergetőztek, a fülemben tengerhullámok zúgtak őrjítőn. Pedig a bátyám már csomagol, költözik a szomszédba. Az orvos vakítón fehér alakja is elmosódott, egészen addig, amíg meg nem hallottam az injekciós készlet fémdobozának hangját.
Egy pillanat alatt kivilágosodott előttem minden, s rémülten láttam, hogy a doktor komótosan szívja fel a fecskendővel a kis fiolából a folyadékot a gumis tetőt átütve. Már a sebbenzin kellemetlen szagát is éreztem, láttam, amint a nagy tűvel és a benzines vattával az ágyamhoz lép. Nem is szólt, csak anyámnak intett a fejével. Anya határozott mozdulattal felhajtotta a takarómat, segített letolni a pizsamagatyát. Az orvos nyilván kérdezhetett valamit, mert anyám csak annyit mondott büszkén:
– Nem, nem kell lefogni, okos kislány.
A doktor száraz hideg kezét éreztem a hátsómon, tapogatta a helyet, ahol nem lesz túl kötött izomcsomó s gyors körkörös mozdulattal tisztította a bőröm a vattával. Belefúrtam az arcom az átizzadt párnahuzatba, feszülten koncentráltam, minden idegszálammal a szúrást, a fájdalmat vártam.
– Ne feszítsd a fenekedet, úgy jobban fog fájni – szólt némileg bosszúsan a doktor bácsi. Próbáltam ellazulni, de nem ment. S abban a pillanatban az orvos egy nagyot csapott a fenekemre, a meglepetéstől ellazult bennem a görcs, éppen kérdezni akartam, mi történt, amikor éles fájdalmat éreztem a bevattázott helyen. Jaj, jaj, bent van a tű. S hamarosan feszítő, szúró, gyötrő érzés kezdett szétterjedni a szúrás körül. Szinte elviselhetetlenül hosszú időnek éreztem, de megszólalni nem bírtam, mert az önfegyelemre kellett koncentrálnom. Szinte öntudatlan elkezdtem a kezemet hátranyújtani, hogy ellökjem végre a hasogató fájdalmat okozó szerszámot. De a doktor finom, ám határozott mozdulattal elkapta a csuklómat s a másik kezével már húzta is föl a nadrágomat.
– Na, készen is vagyunk, nagyon ügyes voltál – dicsért meg legnagyobb csodálatomra, miután arra számítottam, hogy a hadonászásom miatt majd jól összeszid. Addig soha sem védekeztem még az injekciók ellen, pedig kaptam már elég sokszor. Igaz, addig még egyik sem fájt olyan pokolian, mint ez.
– Nagyon kellemetlen szúrás volt – fordult a doktor anyámékhoz –, még egy felnőtt is jajgatna, ha a fenekébe döfném. De ettől jobban kell lennie. Most aludnia kéne.
Apám szeme rám villant. Láttam, milyen büszke rám és magunkra. Na, micsoda fegyelmezett, okos gyerekeim vannak, doktor? – ezt kérdezte a tekintetével. Szegények vagyunk, egyetlen szobában alszunk télen, de a gyerekeink semmivel sem rosszabbak a doktor úr fiainál. Tán még túl is tesznek rajtuk egyszer. De ezt már csak én gondoltam még mindig lázas fél önkívületben. Mintha egy kicsit máris jobban lettem volna. Pontosan tudtam, hogy ez lehetetlenség, ilyen gyorsan nem hat a szer, de a doktor józanul határozott törődése, anyám nem várt ragaszkodása, apám dicsérő tekintete meg a sajgó fenekem érzete együttesen kiragadtak a gyötrő forróság kínzásából.
Már arra gondoltam, milyen jó lesz majd lábadozni. A gyógyulások gyermekéletem legszebb időszakai voltak. Minden percét élveztem a fizikai újjászületésnek. Amennyire intenzíven szenvedtem el a fájdalom kínjait, annyira boldogan éltem át a gyógyulás újabb és újabb apró jeleit. Nem fog fájni a fejem, a torkom szorító, kínzó fájdalma odalesz, elmúlik az égető érzés az arcomon, könnyű lesz lélegezni. Sőt, amint anyám szellőzteti a szobát – óránként fogja – kifejezett élvezet lesz a téli friss hideget belélegezni. Át fogja húzni az ágyneműt, mert majd már nem izzadok. A frissen mosott és vasalt ágyneműhuzat illata pedig önmagában is fenséges. Anyám rendszeresen benéz majd hozzám, kérdezni fogja, mit szeretnék. Sugárzik majd róla a törődés, tán a szeretet is. Kérhetek limonádét, pirítóst és ízleni fog. Megjön az étvágyam, s végre megint jó ízzel ehetek. Enni pedig imádok. A legjobb mégis az lesz, hogy apám nem fog részegen hazajönni a munkából, mert rám gondol. S hoz majd valami finomságot, ahogy ő szokta mondani. Csak nekem, mert én vagyok a kis beteg. Datolyát, francia krémest vagy gesztenyepürét. Amit máskor soha. S odaül az ágyamhoz. Meleg száraz puha tenyerét a homlokomra teszi, s örömmel konstatálja majd, hogy lement a lázam. Szép férfikezének finom érintésétől egy csapásra még jobban gyógyulok majd. Hiszen az maga az ünnep. Még az is lehet, hogy az arcomat is végigsimítja, de ez nem biztos. Ez már talán tényleg túlzás volna, akármilyen beteg is voltam. De megnézi majd, amit rajzoltam, vagy a leckémet ellenőrzi. S látom majd megint a titkolni próbált meglepetésének rebbenését a szemén: nem néztem volna ki ebből a lányból, hogy jeles tanuló lesz. Olyan kelekótyának látszott az okos fiamhoz képest.
S én akármilyen kis gyerek is vagyok, pontosan tudom, hogy a szeretetlenség köztünk lévő s átugorhatatlannak látszó mélysége ettől megint zsugorodik egy kicsit. Nem győzök magamban tovább gyürkőzni. Még okosabb leszek, még szorgalmasabb! Meg fogom szerezni a szeretetét, hiszen pontosan tudom a boldog lábadozások korából, milyen is az, amikor szeretnek valakit. Életprogramot tervezek – bár ennek nem vagyok tudatában. A fő cél: legalább egy ember szeretetének elnyerése. Apámé. Minden ekörül forog majd a következő években is. Skarlátosan az ágyban fekve úgy tetszik, van is rá végtelenül sok időm.
Azt persze nem tudhatom, hogy valójában az én időm sem mérhetetlenül hosszú. Apámé pedig nagyon is kurta már.
(Chochol Károly 70-es években készült fotójának doktor bácsija megdöbbentő módon hasonlít az én gyerekkorom orvosaira.)
