Nem emlékszem, mikortól kezdett zavarni, ha a lábam koszos, poros lett, ha a cipőmben érezhetőn homokszemek csúszkáltak. De arra élesen emlékszem, hogy némely orosházi nyarakon még mennyire élveztem, ahogyan dobbant a talpam mezítláb futva a szinte púder finomságú, fekete, átmelegedett, időnként egyenesen forró porban. A több milliméter vastag simogató por érintése finom volt, főleg, ahogyan a súlyomtól halk pufogással szétnyílt lábujjaim között és a talpam peremén felemelkedett a porpamacs felhője.
Ha délben vagy kora délután kellett mezítláb az utcán járni, akkor bizony a napsütötte helyeken tanácsos volt szaporázni. Ha már régen nem esett, akkor bizony a talaj – különösen ott, ahol a finom por elég vastagon megült – nagyon felmelegedett. Ilyen helyeken az ember átvágtatott a parázson átszaladók merész kockázatvállalásával, vagy szisszentgetve lassított, s igyekezett a külső talp éleken egyensúlyozva a legközelebbi árnyékig eljutni. Utóbbi eljárás különösen a kavicsosabb útszakaszokon volt tanácsos, mert annál aljasabb merénylet, mint a forró porsivatagon átvágtatva teljes súllyal kavicsra ugrani, kevesebb ért akkoriban. Annál bizsergetőbb gyönyörűség volt viszont az áttüzesedett talpakat végre a hideg, tán még kissé nyirkos földön tudni végre. Jó volt, ha árnyékos helyen a simogató hideg porba fúrta bele az ember a lábujjait, de csodás érzést keltett, ha kiszáradóban lévő, de azért még képlékeny sárban hűtögette az ember magát. Ha a sár elég mély volt, akkor a kelt tésztaszerű nedves föld lassan nyomult felfelé a lábujjak között.
Úgy emlékszem, hogy amikor mennem kellett a pékhez a kenyérért, mindig meleg volt. A miénkre merőleges utcában található pékséghez vezető úton sok finom poros rész volt s néhány remek dagonyázni való hűvös sártócsa. Ezek kellő élvezete számított az út kellemes élményei közé, bár a rám váró rémségek szorongató előérzete eléggé lerontotta mindezt. Legalább két fenyegető veszélynek kellett elébe néznem: az árokparton esetleg legelésző libák támadásának és a risszrossz kerítések mögül őrjöngve vicsorgó és csaholó, a legrosszabb esetben esetleg onnan ki is rontó loncsos, sunyi kutyák zaklatásának.
A liba-attak kivédése látszott egyszerűbbnek, hiszen ha az ember a kellő lélektani pillanatban nem futamodott meg a hatalmas, széttárt szárnyakkal rárontó, sziszegő gúnár láttán, hanem a jó esetben nála lévő bottal bátor magyar vitéz módjára hadonászni kezdett, s esetleg még kiabálni és képes volt, hogy aszongya: mész innen, a fene egye ki a beledet! – ahogy a felnőttektől hallotta –, akkor előfordult, hogy a gúnár torpant meg s szabad utat engedett az elvonulásnak. Erre különösen akkor volt esély, ha a libák nem voltak sokan. Gúnárból meg csak egy nagy legénnyel kellett szembenézni. Ilyenkor a libák leszegett fejjel és előrenyújtott nyakkal sziszegtek még, de nem mertek közelíteni. Ám a harcost ilyenkor is érhette kellemetlen meglepetés. A galád libák némelyike csak arra várt, hogy a nyomorult gyerek hátat fordítson neki. Amikor ugyanis már jól eltávolodott az emberfia, a szárnyas hihetetlen rohammal újra a nyomába iramodott ellenfelének. S mire a hangosodó sziszegésre rémülten megfordultam, bizony már nem volt esély a hatalmas állattal szemben. Jó esetben olimpiai sprinttel még el lehetett futni, a gúnár ugyanis ötven-hatvan méternél jobban nem akart eltávolodni az övéitől. Rosszabbik esetben viszont már lehetett is óbégatni, mert a könyörtelen állat hatalmasat csípett az ember lábába vagy karjába. Mindig szigorúan a ruhától nem takart részt kapták el a dögök, tudták jól, hogy ott a legfájdalmasabb. Nem volt kegyelem. Megadásról, ahogyan a kutyáknál gyakran bevált, a madaraknál szó sem lehetett. Csak sziszegtek, és bámultak kegyetlen, mozdulatlan gombszemeikkel az emberre.
Sokszor gondoltam arra, mi volna, ha egyszer elesnék s nem bírnék felkelni. Ezek a hófehér szörnyek talán agyon is csipkednének ott az árokparton. Félelmeimet csak Papámmal osztottam meg, de ő sem fogadta kellő komolysággal. Nem nevetett ugyan ki, mint annyiszor más ügyekben a tökéletesen értetlennek látszó felnőttek, de láttam, amint a szemében kigyúl az a kis huncut fény. A fejét ingatva csak annyit válaszol:
– No, no, kisonokám, hát itten minálunk még senkit sem téptek szét a libák. Hallottam volna róla.
A közöny, amivel mély és őszinte szorongásomra reagált, mélyen elgondolkodtatott. Sokszor töprengtem: hol lehet a hiba? Vajon én vagyok-e annyira más, mint a többiek? Olyan tán, akit még érteni sem lehet. Ezeknek a töprengéseknek aztán még mélyebb és rémisztő szorongás lett a végük általában. Gyakran jutottam arra a következtetésre, hogy igazából olyan egyedül vagyok – s tán végleg így is maradok ezen a gyakran oly mosolygósnak látszó világon –, mint az a kivert farkas, akiről Pesten a Sport moziban láttunk egy filmet a télen. Aki úgy vonyított magányosan a sziklán, hogy nekem taknyom-nyálam összefolyt a sírástól, mire a „Vége” felirat megjelent a likacsos vetítővásznon.
Na, de a liba – némi képzavarral szólva – kismiska volt a Lanczer porta kutyáihoz képest. Ez a ház nagyjából félúton állt a pék felé menet, s valamiért kicsit srégen benyúlt az utcafrontra. Így aztán a ház túloldalán húzódó kerítést a járdáról nem lehetett előre belátni. Orosházán abban az időben, ott a falusias város szélen, a porták az utcára merőlegesen épültek. Rövid oldali homlokzatuk teljesen kiért a járdáig, s a házfalból kiindulva, a homlokzat vonalában zárta le a magas, tömör deszkakerítés és a kapu a kertet meg a belátást a portákra. A házak az utcára általában csak a kifelé eső tisztaszoba két kis ablakát mutatták, s azok is inkább szolgálták a kikukucskálást, semmint a betekintést. Függönyözve voltak, s a nyári melegben a belső, tömör fa ablakdeszkákat is behajtották az árnyékolás végett. Vasárnap délutánokon aztán kinyíltak az apró ablakok. Némelyek onnan kikönyökölve – volt, aki még párnát is tett a karja alá – nézték a spontán korzózó, pletykázó szomszédságot.
Lanczeréknek viszont nem fa-, hanem meglehetősen viharvert drótkerítésük volt, több helyen kiszakadt és felpöndörödött az alja. A korhadozó faoszlopok meg ki-bedőltek, s az embernek az volt az érzése, hogy kerítés és oszlop kölcsönösen tartják egymást valahogyan. Ráadásul ott nem egy vagy kettő, hanem legalább fél tucat kutya volt. Ahogyan közelítettem, már két-három házzal előbb lassítani kezdtem. Próbáltam kifürkészni, hol lehetnek. Ritka szerencse esetén valahol hátul kódorogtak a telken, én pedig észrevétlenül átlibbentem a kerítés előtt. De, sajnos, nem ez volt a jellemző. Ahogyan lassítottam, óvatosan tettem egyik lábam a másik elé, a nyakamat nyújtogattam, a fülemet hegyeztem, hogy előre megpróbáljam kivenni, vajon ott hallgatóznak-e a ház mögött rám várva, a kutyák. Lassacskán egyre kijjebb húzódtam a járdán, hogy ha megkezdődik az a megszokhatatlan kutyaordítás, akkor legalább ne közvetlen közelről csaholjanak rám. A kocsiútra kimenni viszont nem mertem, mert az főbenjáró bűnnek számított. Pedig azokon a nyári napokon tán ha két-három óránként zötyögött el egy-egy lovas kocsi arrafelé, traktor vagy autó meg tán hetenként sem fordult meg ott. Mindegy, az út tilos. Ki kell bírni a járdán a megpróbáltatásokat. A galád ebek pedig remegő, boldog izgalommal fülelték finom, óvatos lépteim neszét. Már bizonyára érezték az izzadtságom szagán a bennem növekvő feszültséget és félelmet is. Ha képesek lettek volna rá, biztosan előre dörzsölik a tenyerüket a jó mókára. Abban a pillanatban, amint kibukkantam az előző ház sarkának takarásából, egymáson gomolyogva, átugrálva mind teli torokból üvölteni kezdett. Minden alkalommal csuklani kezdtem a rémülettől. Tudtam pedig, hogy mire számíthatok, mégsem voltam képes hozzászokni. Ehhez a gyilkos, vicsorgó, nyálcsorgató, üvöltő, morgó ugatáskórushoz nem lehetett.
Futni nem mertem, attól tartva, hogy akkor esetleg még támadásra is késztetem őket s valamelyik átbújik a rozoga kerítés alatt. A vértanúk mártíromságával vonultam végig a kerítés mellett a kutyacsapat lelkes kíséretében. Rogyadozó lábbal és remegő térdekkel, csak a szemem sarkából pásztázva a fenevadak mozdulatait. Óriási megkönnyebbülés volt elhagyni ezt a rémisztő portát, amelyik amúgy is taszítón rendetlen volt. Mamámék családjában a „lanczer” szó jelzővé és a gányolt, szakszerűtlen kényszer megoldások meg a rendetlen galibák minősítőjévé vált. Ha Mamám cérnája varrás közben egyszeriben hihetetlen csomóvá ugrott: akkor nagyapámnak adta oda azzal, hogy azt a lanczer-csomót neki nincs türelme kibogozni. Nem tudom, miért nézett ki az a porta úgy, ahogy, holott a gazdáék magabíró gazdálkodók voltak, rosszat soha nem lehetett hallani felőlük.
Mikor két-három méterre eltávolodtam a kerítéstől, a kutyák szinte varázsütésre elhallgattak. Na, akkor újból neki lehetett iramodni. A levegőben már érződött az egyre erősödő csodás illat, a sülő kenyér szaga. Végre ott álltam a pékség mindig nyitott öreg fakapujában s egyetlen lendülettel bevetettem magam.
