Hozzá voltam szokva a bántáshoz, ahogy a többi gyerek is. A gyerek hülye, gondolták, szerették volna gondolni a felnőttek. Különösen férfiak. A gyerekek uralása, megalázása, kigúnyolása, megfélemlítése mindennapos dolog volt a gyerekkoromban, a hatvanas években. Voltak különösen kegyetlen, a verbális erőszakot élvezettel alkalmazók a közvetlen környezetemben is – a fizikai, szerencsére, szóba sem jöhetett. Szüleim mindenkinek megtiltották, hogy akár egy ujjal is hozzánk érjenek.  

Általában mindenki megkövetelte, hogy alávetettként, alázatosként viselkedjünk. Leginkább hallgassunk és táguljunk, ha jönnek a felnőtt férfiak. Már kicsiként is szánalmasnak tartottam ezt, de akkoriban nem bírtam, meg nem is mertem visszavágni a gúnyos és erőszakos bácsiknak – néha néniknek. Már az is nagy merészségnek számított – rokonaink föl is háborodtak rajta –, hogy otthon beleszóltam a felnőttek társalgásába. Ugyanis, gyereknek hallgass a neve – ez általános szabály volt. Nem is kevés családban bővített tartalommal alkalmazták: asszonynak és gyereknek hallgass a neve.

Én viszont még azt is megengedtem magamnak, hogy egyszer a nagyok társalgásába belekotyogva, egyszerűen azt mondjam apámnak: nincs igazad. Csönd. Mindenki döbbenten nézett apára. De miután hallgatott, szemrehányón figyelmeztették: ugyan, vágjon már szájon. Apám csak elmosolyodott szelíden. Majd odafordult a pofont reklamálóhoz és csöndesen megjegyezte: már, hogy vágnám szájon, amikor igaza van. Ez kész botrány volt. Mennyiszer hallottam később az akkori szemrehányást: Mit művelsz? Gazembert nevelsz a gyerekeidből?

De ezek miatt a botrányok miatt lehetett nagyon szeretni apát. Nemcsak én szerettem, a többi  gyerek is. Ő soha sem tréfálkozott a kárunkra, sőt, nagyon is komolyan vette a gyerekeket. Nagy türelemmel és kellő humorral fordult hozzájuk, nagyon is értette kiszolgáltatott helyzetüket. Eleget kínozták őt kis korában – még a saját szülei is. És ezt soha sem felejtette el.

Családi legendáriumunk egyik jellemző története a bátyámmal és apámmal esett meg. Az eset szem- és fültanúja a szomszédban lakó nagynéném volt. Éppen teregetett a kertben, hallgatta apánkat meg fiát a kerítésen át. Apa ugyanis hintát készített az udvarunkban imádott elsőszülött fiának. Bátyám elég nagy volt már, hogy magától hintázzon, de lusta volt hozzá. A mellette újságot olvasóhoz intézte hát hosszan elnyújtva, lassú ütemben az udvarias kérést: édesapám, légy szíves, hintáztassál! Apa nagyon elmerült az olvasásban, nem mozdult. Sőt, tőle szokatlan módon, még csak nem is válaszolt. A gyerek ugyanolyan lassan, tagoltan még kétszer megismételte a kérését, majd elunva a dolgot, ingerülten felcsattant: te, hülye, hintáztass már! Mire, a sógornő elmondása szerint, édesapánk letette az újságot s csak annyit válaszolt: ez már beszéd. Majd hintáztatni kezdte a kisfiát. A kirobbanó nevetésre kapta fel a fejét, akkor vette észre a szomszédban hétrét görnyedve kacagó rokont. Egy kicsit szégyenlősen és nevetve magyarázkodott neki a kerítésen át: hát, igaza van a gyereknek, hülye vagyok, olyan szépen kérlelt többször is.

Abban a szüleink mindig egyetértettek, hogy a gyerekeket emberszámba kell venni. Meg abban is, hogy gyereket verni szánalmas dolog. Anyám boldogan és támogatón követte apám merészen újító elveit. Így aztán sosem kérték a szülői értekezleteken a tanárokat – úgy, mint akkoriban sok szerencsétlen szülő –, hogy tessék csak nyugodtan megpofozni, ha szemtelen. Ellenkezőleg, felhívták a szíves tanerők figyelmét, hogy ne merjenek hozzánk nyúlni, mert velük gyűlik meg a bajuk. Pedig akkoriban tökéletes léhaságnak számított nem verni a gyereket.

Anyám valamiért a pofont végképpen elfogadhatatlan dolognak tartotta. Kevés megalázóbbat tudott annál elképzelni, mint az arculütés. Soha sem pofoztak meg minket a szüleink. Ha Anya nagy ritkán a fenekünkre csapott, nem mondom, hogy jól esett, de igazából nem haragudtam érte. Ez ugyanis csak olyankor fordulhatott elő, amikor valamiért teljesen kijött a sodrából. Látszott, hogy elveszítette a fejét, és ha nem tesz valamit, tán gutaütést kap. Nagyon nehéz lehetett számukra szembemenni a kor általános gyereknevelési, helyesebben verési gyakorlatával. Ebben nagyon egyedül lehettek. Hiszen az iskolákban mindennapos volt a körmös, a tenyeres a fejes vonalzóval, a nyakleves, koki, hajhúzás, sőt a pálca használata is. Minden rokonomat és barátomat pofozták és verték a saját szülei is.

Anyámnak a verés imitálására is volt módszere. Ha nagyon felbosszantottuk, kirohant a kertbe, hogy pálcának valót törjön az egyik fáról. Mire a megfelelő bottal bejött, már nagyjából meg is nyugodott. Így aztán, megőrizve a tekintélyét, a pálcát jól látható helyre tette azzal, legközelebb már kéznél lesz és akkor tényleg jól elver minket. De tudtuk, ő várta a legjobban, hogy a kellő pillanatban elcsenjük és eldobjuk a fenyítőeszközt. Így a következő rosszalkodásnál kezdődhetett előröl a kertbe rohanás és pálcakeresés.

Arra nem emlékszem, hogy apám valaha kezet emelt volna rám. Pedig sokat tántorgott haza borgőzösen. Szenvedtünk ettől, szomorkodtunk miatta, szégyelltük is. De soha, egyetlen pillanatra sem kellett félnünk apánktól. Sem nekünk, sem anyámnak. Képtelen volt a gyengébbet bántani.