Hiába nagyon eszes és ügyes, hozzánk képest a cica kicsike állat. Ráadásul nehezen is értjük meg a gesztusait, gyakran rossz előítéleteket táplálunk vele szemben, s ezért sokszor alaptermészeténél gyanakvóbban és erőszakosabban viselkedik velünk szemben. A cicával csakis a tökéletes bizalom légkörében lehet közelebbi barátságot kötni. Tapasztalnia kell, hogy soha sem élünk vissza az erőfölényükkel, és közös életterünket tényleg közösnek is tekintjük.
Csakis abban a néhány dologban korlátozzuk, amiben tényleg elkerülhetetlen, s láss csodát, néhány felfedező körút után már akkor sem ugrálja össze a lakást, ha módja van rá. Bevallom, mi bizony az álmára is vigyáztunk, amikor láthatólag nemcsak kedvtelésből aludt. (Erről majd később bővebben szólok.) Ügyeltünk rá, hogy ne verjük föl, cserében ő meg nem nyávogta fel éjszaka az egész családot, hanem csak decensen szólt, ha ki akart menni. Még azt is megtanulta, mennyire nem örülünk neki, ha éjszaka előbb felébreszt minket, végignézeti velünk a tejivását, majd a nyalakodását, és csak aztán megy ki. Amikor már nagy és okos cica lett, mindent elvégzett előbb, és már csak annyi ideig kell éjjel támolyognunk félálomban, amíg az ajtóig kísértük.
A cicáknál – ugyanúgy, mint az embernél – jelentősége van annak, hogy az egyes egyedek egymáshoz képest milyen álló, ülő vagy fekvő pozícióban vannak. Ha mi mind az asztal körül ültünk, akkor Mityó megalázott kisgyereknek érezte magát, hiszen a földről fel kellett ránk nyávognia. Megmondom őszintén, ha kívánta és jelezte, mi odahúztunk neki is egy széket. Ilyenkor vagy rögtön megnyugodott és leült, vagy kért egy falat kóstolót, ha mi éppen ettünk, s attól fogva nyugodtan üldögélt a családi körben. Ilyenkor ugyanis nem az evés a lényeg, csak éppen kíváncsi az ízekre. Meglepően sokféle mindent meg is kóstol, habár egy falatnál többet esetleg nem is kér belőle.
Ha mi éppen beszélgettünk, vagy közösen tévéztünk, olyankor is közénk szeretett ülni vagy feküdni. Megfelelő helyre és magasságban, hogy ne érezze alsóbbrendűnek magát. Így gyakran elaludt a körünkben. Aztán, ha vége lett a filmnek, ő is felserkent, s ment a dolgára. Ő a kedvtelésből alvásával vett részt a számára érdektelen témájú, de a „társasági élet” szempontjából mégiscsak fontos eseményen.
Mondok egy példát arra, hogy mennyire önérzetes volt, milyen komolyan gondolta, hogy mi a családban mind nagyjából egyenrangúak vagyunk. Az asztal körül üldögéltünk, velünk Mityi is. Fiam invitált minket, mutatna nekünk valamilyen zenét a szobájában. Lassan álltunk föl, a gyerek előrement, és hátraszólt: na, gyertek már. Majd, amint észrevette a székről leugró és nyomunkban lépkedő macskát, gonoszkodva rászólt: te ne gyere, téged nem hívtalak. Mityi megdermedt, majd másodperc múlva sarkon fordult és határozott léptekkel a kijárat felé indult. Annyira egyértelmű volt, hogy a gyerek a lelkébe gázolt, hogy aztán mind simogattuk és kérleltük, jöjjön mégis a szobába. Percekig tartó könyörgés után bejött ugyan, de egész idő alatt legalább egy méterrel távolabb feküdt le tőlünk, mint ahogyan korábban mindig szokott. Soha többé nem vicceltünk így vele!
Mityó, mint az emberekkel viszonylag harmonikusan együttélő állat, sok mindenben hajlandó volt alkalmazkodni a mi életritmusunkhoz. De joggal várta el, hogy mi is tegyünk a kedvére, amikor nagyon akarja. Bizonyos rítusokat alakított ki, s ezek ismételt együttes végrehajtása kapcsolatunk folytonos megerősítését szolgálta. Nem volt tanácsos hát gyakran elutasítani őt. Macskának indokolt esetben mondj nemet, ha a barátja akarsz lenni.
Mityó nagyon jól tudta például, hogy a hétköznapok más ritmusban telnek, mint a hétvégék. Így aztán szombat és vasárnap reggelenként elvárta, hogy valaki játsszon vele kint a kertben. Csak nagyon rossz, esős idő esetén békélt meg azzal, hogy a jórészt kölcsönös egymás kergetéséből és ijesztgetéséből álló játék színtere a lakás legyen. A kerti játékok az ő számára a szokásos testedzést is szolgálták. Megfigyeltük, hogy az erejét és az ügyességét szívesen fitogtatja. Ha többen is néztük fára mászó légtornász bemutatóját, akkor egészen elképesztő produkciókkal ijesztgetett minket több méter magasban a gyenge ágakon ugrándozva. Szürkület táján, amikor a macskákon kitör a bolondóra, ha csak tehette, rávette a fiamat egy kis verekedésre. Egyébként a legmegfelelőbb játszótársnak őt tartotta, s vele egészen felszabadultan és hosszan volt képes bújócskázni, kergetőzni és harci játékokat űzni. Mi, idősebb felnőttek csak jobb híján jöhettünk szóba. A verekedéshez az volt szükséges, hogy a fiam valamivel védje a kezét. Mityi ugyanis pontosan tudta, hogy a mi bőrünk mennyire sérülékeny. Csak figyelmetlenségből vagy jogosnak vélt bosszúállásból, de csakis a legritkább esetben ejtett rajtunk apró sebet félelmetes körmeivel. Ha valaki puszta kézzel nyúlt a felajzott macskához, akkor Mityó nagyon idegesen, de csakis behúzott körmökkel kapott oda. Ám a vastag pulóvert úgy megtámadta, hogy méterekre fel lehet emelni a kinyújtott karon lógó, „gonoszul” harapdáló és karmoló fenevadat.
Hasonlóan fontos szertartás az összebújás, amit csakis ő kezdeményezhetett. Nem volt még rá példa, hogy megmaradt volna valakinek az ölében, ha úgy látta, hogy annak nincs ott az ideje. Csak úgy felemelni pedig az akarata ellenére? Az soha nem fordulhatott elő. Néha elfogadott alternatív megoldásokat, de mindig ő akarta eldönteni: eljött-e az ideje az összebújásnak. Ha igen, akkor egészen egyértelműen kerülgette az embert, majd a fotelhoz terelgette, és rövid kérdő hangsúlyú nyávogás után, a feleletet gyakran meg sem várva, már ugrott is. A hihetetlen dorombolás, simulás vége az lett, hogy egészen apróra összegömbölyödött. Úgy, vagy ahhoz hasonlóan kellett olyankor fogni, mint pici korában, amikor még belefért az ember tenyerébe.
Néha olyan mély sóhaj szakadt föl belőle a komoly elalvás előtt, mint egy hét tengert megjárt kalózból, aki végre fűtött szobában, párnák közt alhat. Nem hiszem, hogy tudományosan bizonyított tény volna, de nekünk az volt a benyomásunk, hogy ilyenkor az őt ringató ember agyi működéseit is képes volt befolyásolni valahogyan. Olyan intenzíven tudott aludni, olyan tökéletesen pihent, hogy pár perc múlva az is elálmosodott, aki a kezében tartotta. Estefelé ez aztán életveszélyes helyzet volt, mert az ember néha arra rezzent fel, hogy már néma csönd van a lakásban. Késő éjjel lett, mindenki az ágyában, mi meg a kanapén alszunk ruhástul az akkor már hihetetlen méretűre kinyújtózkodott macskával együtt.
Fotó: André Kertész a macskájával
