A történet meglehetősen régi, de nagyon jellemző. Szereplői ma már nem élnek, a helyszínek, amelyekről szó esik, már nem úgy néznek ki, amint akkoriban. A harminc éve sajtópalotaként működő New Yorkból lépett ki az egyik napos vasárnap délelőtt az Ország-Világ újságírója, Fenyves György, éppen Zsütibe botlott, vagyis G. Dénes György legendás dalszövegíróba. – Jössz hazafelé? – kérdezte Zsütit kedélyesen a riporter. – Haza? – fordult oda döbbent arccal a dalíró. – Vasárnap délben haza? – ismételte meg a kérdést jelentőségteljesen. Látva Fenyves értetlen arcát, megvetően magyarázta: – Meg vagy őrülve? Mindjárt indul az első futam az Ügetőn!

            A sajtópalota a maga szörnyű, toldozott-foldozott, Kádár-kori bájával átváltozik luxus-szállodává, az Ügetőre pedig egyetlen lelátója emlékezteti majd az emlékezőket, a többit eltakarította már a XXI. század racionális és kíméletlen logikája. Jó ez így, vagy sem? Kinek igen, kinek nem. Én már soha nem tudok hotelként tekinteni a New Yorkra, hiszen emlékek milliói kötnek oda. Láttam, persze, régen is, hogy koszos meg ronda, hogy barbár módon átépítgették, tapasztaltam, hogy az étteremből folyton szálldogál felfelé a fokhagymás rántás szaga. De még az én időmben is ott volt a legendás Új Tükör, meg a Szépirodalmi Kiadó, a laborban Fénernek, Keleti Évának meg Hemzőnek nagyítottak. S kapuja előtt sétált az Ügetőre Zsüti vasárnap délben. Arra az Ügetőre, ahová engem a szomszéd Koczák bácsiék kirándulni vittek úgy ötéves koromban.

           Utálom azokat a megnyitó beszédeket és cikkeket, amelyekben az író-beszélő személye tolakszik előtérbe, de most nem tudom megállni, hogy ne mondjam el, micsoda misztérium volt nekem az Ügető kisgyerekként. Úgy nagyjából ötszáz méterre laktunk a pályától, de addig, amíg a szomszédék el nem vittek oda, nem tudtam elképzelni, mi történhet a nagy kapun belül. Ámulatos volt, hogy a forgalmas főút mellett egy másik világ terül el, horkantással és lószaggal teli istállókkal, izgalmas látványt nyújtó, izgatott embertömeggel. Az pedig egyenesen bámulattal töltött el, hogy ezek a furcsa kicsiny kocsik elé fogott lovak muris módon szaporázzák, el nem vétve a ritmust, csak ügetnek, ügetnek. Döbbenten állapítottam meg, hogy a lovak még annál is okosabbak, mint ahogy gondoltam, pedig gyerekként is sokra tartottam őket, s később a Gulliver Nyihaha birodalmáról szóló részét olvasva, semmi kétségem sem volt arról, hogy a bölcs patások tényleg jobb világot képesek teremteni, mint mi szánalmas emberek.

Mindezek eszembe jutottak, amikor Dezső Tamás először mutatta meg az Ügetőn készült fotóinak válogatását. Előtolakodtak az emlékek, ízek és szagok, hangok és színek. Hirtelen rádöbbentem arra, hogy én, aki később alig-alig jártam ki a futamokra, csak távolról lettem csodálója a lónemzetségnek, s akit évtizedekig csak annyi kötött az Ügető ismerős sziluettjéhez, amennyit az autóból feltűnő, elsuhanó, ismerős forma jelent, még én is vesztes vagyok egy kicsit, amiért eltűnik ez a ma már oly anakronisztikus világ.

Ám Dezsőnek minderről semmit nem mondtam. Hanem talán a képek logikájáról, a kompozíció erejéről, a sorozat mint műfaj lelkéről cseréltünk eszmét, s arról faggattam gyanakvón, hogy tényleg annyi szellemi munkája van-e ebben a riportban, mint amennyi a képekről tükröződik. Gyanús volt nekem ez a Dezső Tamás már korábban is. Folyton töprengett, ötleteket sziporkázott, eredeti megoldásokat keresett. Küszködött, birkózott, dolgozott a feladataival. S aztán előállt egy-egy zavarba ejtőn remek képsorral, s pimasz módon, huszonéves létére évtizedes emlékeket kavar föl a nézőjében. Azt hiszem, valahol itt kezdődik a tehetség.

Fotós életünk egyik prominense mondta egyszer, hogy mennyire kellenek a nagy tehetségek, a nagyon sikeresek, a nagyvilágban is ismertek ennek a szakmának. Biztosan így is van. Mostanság néhányan éppen el is rugaszkodnak a hírnév felé vezető pálya startvonaláról. A közönség meglepve figyeli első lépéseiket. Csak reménykedem abban, hogy hamarosan kitör a tapsvihar, s még akkor is biztatjuk majd őket, amikor már kifutnak ebből a kis magyar stadionból.

Azt javaslom, mi mindenesetre kezdjük el a szurkolást! Hajrá, Tamás!

 (Elhangzott 2005. június 2-án a Magyar Fotográfusok Házában Dezső Tamás első önálló kiállításának, Az Ügető végnapjainak megnyitóján.)

http://archiv.maimano.hu/kismano/20050602_evfotoriportere/index.html

Családunk egykori legkisebb tagjával, a fekete kasztrált kandúrral, Mityóval egészen komoly beszélgetéseket folytattunk. Igazán sok mindenben megértettük egymást, s meglepően sok javaslatunkat hajlandó volt elfogadni. Ennek valószínűleg – a kölcsönös tiszteleten túl – az volt az oka, hogy rájöttünk, mennyire más a cicák reakcióideje, mint a miénk vagy akár a kutyáké.

Az állatidomárok szerint is roppant nehéz boldogulni a cicákkal, s ennek a sok ismert tényező mellett az is az oka, hogy velük más tempóban kell kommunikálni, mint amihez szokva vagyunk. Nem mondom, hogy felléphetnénk valahol a macskáinkkal – nem is ambicionáltuk soha –, de meg szoktuk lepni a vendégeinket azzal, hogy a mi cicáink mennyire hallgatnak ránk. Jönnek utánunk, ha hívjuk, felugranak a székre, ha arra kérjük, ha valamelyik jobb kedvében van, játékos bemutatókat is hajlandó rögtönözni a kedvünkért.

Hogyan értük el? Rájöttünk, a cicákat a szokásosnál hosszadalmasabban, türelmesebben és akár többször egymás után is kérlelni kell. Gyakran látszólag oda sem figyel arra, amit kérünk tőle, de ez nem így van. Hosszasan fontolgatja, mérlegeli a javaslatot. Jó volna tudni, mi fordulhat meg a fejében ilyenkor. Tehát szinte mindig gondolkodik egy-két sort, mielőtt cselekedne. A többszöri kérlelés pozitívan befolyásolja a döntését, de csakis akkor, ha az újabb kérés nem idegesebben, türelmetlenebbül vagy ne adj, isten fenyegetően hangzik el. Ha ugyanis sürgetjük, akkor szinte mindig meggondolja magát. Akár az elkezdett mozdulatsort is megállítja. Időt kell neki hagyni a töprengésre. Ha végül döntött, akkor viszont már egy szempillantás alatt ugrik is. Néha-néha olyan hosszadalmasan mérlegelnek a macskák, hogy az ember tényleg hajlamos feladni. Ezekben az esetekben természetesen többnyire olyasmit kellene megtenniük, amihez nincsen kedvük igazán. De képesek belátni, hogy jobban járnak, ha megmozdulnak, s nem válnak esetleg a megalázó önkény áldozatául. Ez ritkán fordul elő, de azért van rá példa. Ha rá akarjuk venni a cicát, hogy az éjszakát ne abban a fotelben töltse, amelyikben elhelyezkedett, akkor több perces nyugodt, de nagyon határozott kérlelés után általában hajlandó leugrani. Megkímélve bennünket és önmagát is attól, hogy erőszakosan távolítsuk el onnan.

Végső soron úgy látom, hogy „engedelmeskedésük” oka a józan belátáson túl a kölcsönösség elvének tiszteletben tartása. Meg az is tény, hogy minden dolog, ami megzavarja az élet harmóniáját, rosszul érinti ezeket a tökéletes lényeket. Ezért viseli meg őket a konfliktus, ezért kerülik a verekedést, ha csak lehet. Ha valamit elrontanak, ha nem sikerül a legszebben leülniük, ha nevetségessé válnak, megtörik a harmónia, a macskák természetesen létezési módja.

Bár Mityóka rendszeresen ellenőrizte, hogy az évek során kialakított előjogait még mindig kellően respektáljuk-e – azonnal nyitjuk-e előtte az ajtókat, megkapja-e a kért élelmet, belekóstolhat-e abba, amit mi eszünk, játsszunk-e vele, amikor igazán fontos neki, stb. –, látható volt, mélyen meg van arról győződve, hogy tőlünk semmilyen kellemetlen, megalázó gesztusra nem kell számítania. A legrosszabbnak tán azt tartotta, hogy macska szempontból mennyire ügyetlenek és tompák vagyunk.
Bár felnőtt életének zömét szigorú – egyébként sok vonatkozásban az emberek számára is tanulságos és követendő – zárt életvezetési szabályok szerint viszonylag monotonul töltötte, érdeklődését a külvilág iránt egyáltalán nem veszítette el. Nyilván ennek ösztönös, a létezés szempontjából meghatározó háttere volt, de nem csak.

A macska egyszerűen kíváncsi, mint minden eszes lény a földön. Az emberétől eltérő reakcióideje a megfigyelésben és kipróbálásban is nyomon követhető. Általában sokkal intenzívebben és hosszasabban tanulmányozza az újdonságokat, mint mi. S a megfigyelésnek szerves része a kipróbálás. Így fordult elő, hogy Mityó egyetlen alkalommal felugrott az íróasztalra, miközben a férjem éppen ceruzával írt valamit egy lapra. Megszagolta a papírt és a ceruzát, egy picit meg is bökdöste a lábával, aztán soha többet nem foglalkozott vele. Semmi izgalmasat nem látott benne, de mivel mi olyan sokszor csináltuk, kíváncsivá lett, mi célt is szolgálhat ez a művelet. Hasonlóan történt a gyomlálással. A macska szívesen figyelte, ahogyan a kertben matattunk. Egyik alkalommal odapenderült a fiatal veteményhez s egészen ügyesen, kinyújtott karmokkal kezdte egyelni a salátát. De ebben sem talált aztán semmi izgalmasat, így szerencsére felhagyott vele.

Úgyszintén türelmes rábeszéléssel olyan helyekre is el lehetett hívni, ahová egyedül nem mert volna bemenni. Több éves tapasztalata alapján úgy ítélte meg, bizonyos ügyeket illetően megbízhat a mi véleményünkben is. A garázs mellett duruzsoló kazánunktól, például, évekig hisztériásan irtózott, de addig csalogattuk, biztattuk, amíg egyszer halált megvető bátorsággal átrohant a kazán előtt egyenesen az előszobába. Aztán rendszeresen használta ezt az útvonalat, habár a kazán hangját továbbra is utálta. Az ellenkezőjére is volt példa. Beteg fiamnak forró kamillát vittem be a szobájába, és jobb híján a földre tettem le a lábost, amíg mindent elő nem készítettem az inhaláláshoz. Mityi, persze, kíváncsian jött a nyomomban. Lassan közelített a gőzölgő lábashoz. Többször rászóltam egészen nyugodt hangon: Vigyázz, Mityi, nagyon veszélyes! Megállt, úgy fél percig nézte a lábast, aztán rám tekintett, és a következő pillanatban sarkon fordult, majd úgy rohant ki a szobából, mintha kergetnék. Bár a jelenet meglehetősen groteszk volt, jót is nevettünk rajta, a fiam elismerőleg jegyezte meg: „nem lehet mondani, hogy nem hallgat rád”. Holott sem ideges mozdulatot nem tettem, sem hangosan nem beszéltem hozzá. Pontosan értette, mi mondok. S miután számára ismeretlen tárgyak és helyzetek között kellett döntenie, rövid mérlegelés után úgy látta jónak, ha hisz nekem.

A megfontolt cselekvés, az előzetes mérlegelés élete szinte minden mozzanatában nyomon követhető volt. Ha evés vagy alvás után készült kimenni, odaült az ajtóhoz, de akkor nem kellett neki azonnal kinyitni – ezt meg mi tanultuk meg. Előbb nézegetett, töprengett, tán tervezgetett. Akár percek teltek el szinte mozdulatlan. Aztán egy pillanatra feltekintett a kilincsre, vagy később – amit végre szintén megtanultuk tőle – az egyik fülét egy picit hátrahúzta egy szemvillanásig, de ha még ezt sem vettük észre, akkor a farkával félkörben oldalra csapott. Na, akkor kellett kinyitni az ajtót. De akkor aztán gyorsan, különben élesen és szemrehányóan rányávogott a buta emberre.

Van egy orosz szokás: mielőtt elutazik valaki, vagy hosszabb időre elhagy egy társaságot, búcsú és indulás előtt egy picit mindenki leül csöndben. Rákészítik a lelküket és a testüket a nagy változásra. Ahogyan Mityó tette minden lényeges dologban. Ezt is érdemes volt megtanulni tőle.

Fotó: Robert Capa felvételén Henri Matisse egyik macskájával

Hiába nagyon eszes és ügyes, hozzánk képest a cica kicsike állat. Ráadásul nehezen is értjük meg a gesztusait, gyakran rossz előítéleteket táplálunk vele szemben, s ezért sokszor alaptermészeténél gyanakvóbban és erőszakosabban viselkedik velünk szemben. A cicával csakis a tökéletes bizalom légkörében lehet közelebbi barátságot kötni. Tapasztalnia kell, hogy soha sem élünk vissza az erőfölényükkel, és közös életterünket tényleg közösnek is tekintjük.

Csakis abban a néhány dologban korlátozzuk, amiben tényleg elkerülhetetlen, s láss csodát, néhány felfedező körút után már akkor sem ugrálja össze a lakást, ha módja van rá. Bevallom, mi bizony az álmára is vigyáztunk, amikor láthatólag nemcsak kedvtelésből aludt. (Erről majd később bővebben szólok.) Ügyeltünk rá, hogy ne verjük föl, cserében ő meg nem nyávogta fel éjszaka az egész családot, hanem csak decensen szólt, ha ki akart menni. Még azt is megtanulta, mennyire nem örülünk neki, ha éjszaka előbb felébreszt minket, végignézeti velünk a tejivását, majd a nyalakodását, és csak aztán megy ki. Amikor már nagy és okos cica lett, mindent elvégzett előbb, és már csak annyi ideig kell éjjel támolyognunk félálomban, amíg az ajtóig kísértük.

A cicáknál – ugyanúgy, mint az embernél – jelentősége van annak, hogy az egyes egyedek egymáshoz képest milyen álló, ülő vagy fekvő pozícióban vannak. Ha mi mind az asztal körül ültünk, akkor Mityó megalázott kisgyereknek érezte magát, hiszen a földről fel kellett ránk nyávognia. Megmondom őszintén, ha kívánta és jelezte, mi odahúztunk neki is egy széket. Ilyenkor vagy rögtön megnyugodott és leült, vagy kért egy falat kóstolót, ha mi éppen ettünk, s attól fogva nyugodtan üldögélt a családi körben. Ilyenkor ugyanis nem az evés a lényeg, csak éppen kíváncsi az ízekre. Meglepően sokféle mindent meg is kóstol, habár egy falatnál többet esetleg nem is kér belőle.

Ha mi éppen beszélgettünk, vagy közösen tévéztünk, olyankor is közénk szeretett ülni vagy feküdni. Megfelelő helyre és magasságban, hogy ne érezze alsóbbrendűnek magát. Így gyakran elaludt a körünkben. Aztán, ha vége lett a filmnek, ő is felserkent, s ment a dolgára. Ő a kedvtelésből alvásával vett részt a számára érdektelen témájú, de a „társasági élet” szempontjából mégiscsak fontos eseményen.

Mondok egy példát arra, hogy mennyire önérzetes volt, milyen komolyan gondolta, hogy mi a családban mind nagyjából egyenrangúak vagyunk. Az asztal körül üldögéltünk, velünk Mityi is. Fiam invitált minket, mutatna nekünk valamilyen zenét a szobájában. Lassan álltunk föl, a gyerek előrement, és hátraszólt: na, gyertek már. Majd, amint észrevette a székről leugró és nyomunkban lépkedő macskát, gonoszkodva rászólt: te ne gyere, téged nem hívtalak. Mityi megdermedt, majd másodperc múlva sarkon fordult és határozott léptekkel a kijárat felé indult. Annyira egyértelmű volt, hogy a gyerek a lelkébe gázolt, hogy aztán mind simogattuk és kérleltük, jöjjön mégis a szobába. Percekig tartó könyörgés után bejött ugyan, de egész idő alatt legalább egy méterrel távolabb feküdt le tőlünk, mint ahogyan korábban mindig szokott. Soha többé nem vicceltünk így vele!

Mityó, mint az emberekkel viszonylag harmonikusan együttélő állat, sok mindenben  hajlandó volt alkalmazkodni a mi életritmusunkhoz. De joggal várta el, hogy mi is tegyünk a kedvére, amikor nagyon akarja. Bizonyos rítusokat alakított ki, s ezek ismételt együttes végrehajtása kapcsolatunk folytonos megerősítését szolgálta. Nem volt tanácsos hát gyakran elutasítani őt. Macskának indokolt esetben mondj nemet, ha a barátja akarsz lenni.

Mityó nagyon jól tudta például, hogy a hétköznapok más ritmusban telnek, mint a hétvégék. Így aztán szombat és vasárnap reggelenként elvárta, hogy valaki játsszon vele kint a kertben. Csak nagyon rossz, esős idő esetén békélt meg azzal, hogy a jórészt kölcsönös egymás kergetéséből és ijesztgetéséből álló játék színtere a lakás legyen. A kerti játékok az ő számára a szokásos testedzést is szolgálták. Megfigyeltük, hogy az erejét és az ügyességét szívesen fitogtatja. Ha többen is néztük fára mászó légtornász bemutatóját, akkor egészen elképesztő produkciókkal ijesztgetett minket több méter magasban a gyenge ágakon ugrándozva. Szürkület táján, amikor a macskákon kitör a bolondóra, ha csak tehette, rávette a fiamat egy kis verekedésre. Egyébként a legmegfelelőbb játszótársnak őt tartotta, s vele egészen felszabadultan és hosszan volt képes bújócskázni, kergetőzni és harci játékokat űzni. Mi, idősebb felnőttek csak jobb híján jöhettünk szóba. A verekedéshez az volt szükséges, hogy a fiam valamivel védje a kezét. Mityi ugyanis pontosan tudta, hogy a mi bőrünk mennyire sérülékeny. Csak figyelmetlenségből vagy jogosnak vélt bosszúállásból, de csakis a legritkább esetben ejtett rajtunk apró sebet félelmetes körmeivel. Ha valaki puszta kézzel nyúlt a felajzott macskához, akkor Mityó nagyon idegesen, de csakis behúzott körmökkel kapott oda. Ám a vastag pulóvert úgy megtámadta, hogy méterekre fel lehet emelni a kinyújtott karon lógó, „gonoszul” harapdáló és karmoló fenevadat.

Hasonlóan fontos szertartás az összebújás, amit csakis ő kezdeményezhetett. Nem volt még rá példa, hogy megmaradt volna valakinek az ölében, ha úgy látta, hogy annak nincs ott az ideje. Csak úgy felemelni pedig az akarata ellenére? Az soha nem fordulhatott elő. Néha elfogadott alternatív megoldásokat, de mindig ő akarta eldönteni: eljött-e az ideje az összebújásnak. Ha igen, akkor egészen egyértelműen kerülgette az embert, majd a fotelhoz terelgette, és rövid kérdő hangsúlyú nyávogás után, a feleletet gyakran meg sem várva, már ugrott is. A hihetetlen dorombolás, simulás vége az lett, hogy egészen apróra összegömbölyödött. Úgy, vagy ahhoz hasonlóan kellett olyankor fogni, mint pici korában, amikor még belefért az ember tenyerébe.

Néha olyan mély sóhaj szakadt föl belőle a komoly elalvás előtt, mint egy hét tengert megjárt kalózból, aki végre fűtött szobában, párnák közt alhat. Nem hiszem, hogy tudományosan bizonyított tény volna, de nekünk az volt a benyomásunk, hogy ilyenkor az őt ringató ember agyi működéseit is képes volt befolyásolni valahogyan. Olyan intenzíven tudott aludni, olyan tökéletesen pihent, hogy pár perc múlva az is elálmosodott, aki a kezében tartotta. Estefelé ez aztán életveszélyes helyzet volt, mert az ember néha arra rezzent fel, hogy már néma csönd van a lakásban. Késő éjjel lett, mindenki az ágyában, mi meg a kanapén alszunk ruhástul az akkor már hihetetlen méretűre kinyújtózkodott macskával együtt.

Fotó: André Kertész a macskájával

Gyönyörű fekete (kasztrált) kandúrunkkal szerencsések voltunk, hiszen benne meglehetősen türelmes és készséges oktatóra leltünk. Szerencsés módon igen korán megértettük azt a kérését, hogy kövessük őt, s mivel azonnal eleget is tettünk – mondjuk, nem én értetlen, hanem a férjem – a macskanyelven jövő felszólításnak, nagy kedvvel beszélgetett velünk tovább. Ehhez, persze, mindenekelőtt az kellett, hogy ő már sokat értsen belőlünk. A jó tanárnak sokkal többet kell tudnia, mint a diáknak. Mityó magasan felettünk állt tudásban, ez tény.

Hosszan sorolhatnám „csodatételeit” és kunsztjait. Mióta biztos volt benne, hogy értjük a hívást és követjük őt a kívánt helyre, többek között leleplezett egy éjszakai betörőt és elhárított egy csőrepedést. Mind a két esetben a számára furcsa és baljós zaj helyszínére hívott minket. Ezzel megmentette a családi „vagyont”. Pár évig gátlástalanul ugrált ki-be nyári éjszakákon fiam földszinti szobájának ablakán, meglehetősen felzaklatva ezzel a pihenés óráit is. Egyik reggel megjelentek a szerelők és redőnyöket erősítettek házunk ablakaira. A macska láthatatlanná vált a szerelés idején, mint minden olyan esetben, amikor neki nem tetsző idegenek zajongtak a kertjében. Ebéd után azonban besétált a konyhába és láthatólag hívott magával. Követtem, kimentünk a teraszra, le a lépcsőn a kertbe, megkerültük a ház sarkát – el nem tudtam képzelni, hová vezet. Egyszeriben megállt a fiam redőnyözött ablaka alatt, majd kétségbeesett, szemrehányó nyávogással nézett hol a redőnyre, hogy rám. A napnál világosabb volt, hogy mit akar mondani.

Úgyszintén a fiam gimnáziumi évei alatt szoktunk rá arra a „játékra”, amit a macska nagyon, a gyerek kevésbé élvezett. Az állattal együtt mentem be ébreszteni a diákot. A cica hamar átlátta, mi a feladat. Pár nap múlva már egyre hangosabban és kellemetlenebbül nyávogott az ágy körül körözve, majd elégedetten kivonultunk. Ám a gyerek nem az a könnyen felserkenő típus volt. Bizony vissza-vissza kellett mennem ellenőrizni, hogy felkelt-e már, vagy szép csöndben visszaaludt s újra nógatni muszáj. Mityó ezt is kifigyelte. Hamarosan átvette tőlem az ellenőri szerepet. Rendre besurrant a szobába és ha a gyereket fekve találta, szaladt ki, hogy hívjon vissza magával. Annyira egyértelmű volt a helyzet, hogy a fiam nem egyszer dühösen mordult a leselkedő kandúrra: mész árulkodni, mi?

Hosszas lenne a fogalmaknak a felsorolása, amelyeket ez a remek állat a mi nyelvünkből megértett. Nemcsak azokra az evidenciákra gondolok, amelyek az ő napi életével kapcsolatosak. Bármilyen hihetetlen, egészen absztrakt dolgokat is képes volt felfogni. Két kijárati ajtaja van a házunknak. Általunk átláthatatlan rendszerben használta hol az egyiket, hol a másikat. Az ajtók napközben is kulcsra vannak zárva,  a kulcsokat mindig az egyik zárban tartjuk. Ezért, ha éppenséggel a másik ajtón akart kimenni, várnia kellett, hogy odavigyük a nyitáshoz a kulcsot. Jellemzően évekig az történt, hogy bár a másiknál üldögélt és várt, amint elindultunk a kulcsért, ő is jött velünk. Így végül a nem a kívánt ajtón ment ki. Férjem addig mondogatta neki, hogy várj, hozom a kulcsot, s néha olyan gyorsan ott termett az eredetileg használni kívánt ajtó közelében a kulccsal, hogy a macska lemaradt a követésben. Félúton megállt, láthatón elgondolkozott, majd visszafelé kísérte már a kulcsot hozó embert s így ki tudott menni a kívánt ajtón. Néhány eset után – amikor megint követte volna a kulcsért menőben –, a várj szó hallatán megállt, majd egyedül visszasétált a kívánt ajtóhoz s megvárta a kulccsal az „okos” férjemet. További időbe tellett, amíg nekünk, többieknek is elhitte: ugyanúgy használjuk a „várj” szót. Attól fogva a kulcs nélküli ajtónál üldögélve, nyalakodva várta meg teljes nyugalommal, amíg odavisszük a kulcsot, és kiengedjük ott, ahol eredetileg is ki kívánt menni. Majd a „várj” szó több területen is alkalmazható lett. Mindig megértette, hogy ilyenkor késleltetnie kellett az óhajtott cselekedetét egy kicsit.

Gyakran elfordult, hogy csak véletlen folytán jöttünk rá, olyan szót is ismer, amiről nem is gondoltuk volna. Ugyanis azelőtt vele kapcsolatban nem használtuk soha. Egyik alkalommal az ebédlőben beszélgettünk, Mityó a kertre néző üvegajtónál ült, és nézegetett kifelé. Azon töprengett, kimenjen-e már vagy még maradjon. Én éppen az ablakokról mondtam valamit. Az ablak szó hallatára a macska csodálkozva felkapta a fejét s az ajtó melletti ablakra nézett. Egyértelmű volt, hogy ismeri a szót. Nem gondoltuk volna. Másnap reggel, amikor kéredzkedett be az ajtón, kiszóltam neki: gyere az ablakon. Még hozzá sem nyúltam a kilincshez, már a párkányon termett, s elégedetten nyávogva lépett be a lakásba az ablakon át életében először. Láthatólag tetszett neki a változatosság: több év után már nemcsak az ajtót, de az ablakokat is nyitogattuk neki, ha kérte. Ebből aztán szokásjogot formált, néha szinte az őrületbe kergetve a földszinten tanyázó fiamat.

E.T.A Hoffmann szobra a bambergi színház előtt, vállán a híres Murr kandúrral

A cicákkal való kommunikációm már évtizedek óta folyik, különböző élettereimben rendszeresen felbukkantak ezek az állatok. Eleinte kevés, később intenzívebb figyelemmel próbáltam követni életüket s az emberekkel kapcsolatos gesztusaikat. Talán a számos izgalmas korábbi megfigyelésnek és az ezekből levont következtetésnek is betudható, hogy nagy tanítómesterem, Cicmir-Mityó-Mityi megjelenésekor már volt némi ismeretem a macskák népéről.

A nyár végén, pár héttel azután, hogy beköltöztünk a városszéli családi házba, a  lehető legnagyobb természetességgel besétált a kapunkon egy alig pár hónapos, fekete, házi kiskandúr. Azok közé tartozott, akiket az anyjuk – mivel elég nagyok már – egy váratlan pillanatban eltaszított magától. Arra kényszerült, hogy próbáljon megállni a saját lábán. Sok kiscica elpusztul közülük. Életfontosságú, hogy csatlakozhassanak valamely háztartáshoz. Olyan megértő felnőtt macskára, amelyik bevezeti őket az új környezetbe, nagyon ritkán találnak, bár azért van erre is példa. Mégis, a túlélés tán legfontosabb záloga az ilyen kicsik számára, ha képesek félelmüket és idegenkedésüket legyőzni és hozzácsapódni egy idegen emberhez. 

A mi átlagosnál hosszabb és dúsabb szőrű (perzsa vérvonal sejthető a háttérben, a környék nem egy szabadon grasszáló perzsa kandúrját ismerve) kicsiny házimacskánknak volt elég bátorsága a hazafelé tartó fiam mellé szegődni. Feltartott farokkal miákolt rá, egyáltalán nem jajgatva, hanem nagyon is önérzetesen. Félreérthetetlenül közölve: vele tartana ezentúl. A nyitott kapun gondolkodás nélkül besétált. Amint észrevett engem a kertben, lefegyverző bizalommal jött oda hozzám. Hangos dorombolással nyugtázta a simogatásomat. Ez a lefegyverző bizalom töretlenül fennállt egész életében. Cicmir (így neveztük el, majd ennek a névnek milliónyi változata és kísérőneve született) egy pillanatig sem gondolta soha, hogy bármivel is bántanánk őt. Természetesen nem is tettünk ilyesmit s a barátságunknak ez a nyitottság és bizalom volt az alapja. Ezzel a bizalommal fordult hozzánk minden ügyben. Ennek tudható be, hogy meglehetősen kitartó igyekezettel próbálta megértetni velünk magát.

Mondanom sem kell, ő villámgyorsan kiigazodott a mi életünkben. Napok alatt megértett-megtanult mindent, ami neki fontos volt. Hihetetlen pszichikai érzékkel látta át, mi az, ami kikövetelhető tőlünk, s mi az, amiben alkalmazkodnia szükséges. Nagyjából két hét alatt megtalálta a helyét a házban és a családban. Több tucatnyi szavunkat és gesztusunkat dekódolta hamarosan.

Mondhatni, kialakult köztünk a szokásos macska-ember viszony. Hogy ezen képesek voltunk még túl is lépni, az talán egy szerencsés esetnek köszönhető. Ugyanis Cicmir-Mityó nemcsak villámgyorsan tanulta a mi kommunikációnkat, ő maga is igyekezett a finomabb jelzéseit megértetni velünk. Egyik alkalommal az emeleti dolgozószobában tartózkodtunk: a férjem, a cica és én. A csukott ajtónál ültem. A szunyókálásból felébredt állat odajött hozzám, egy kicsit törleszkedett, majd az ajtóhoz állt. Kinyitottam neki, ő kiment, ám kisvártatva visszatért s megint hozzám törleszkedett. Mivel nem értettem a dolgot, megsimogattam, és nem törődtem vele tovább. Mityó pedig újra kiment és bejött. Férjem, aki végignézte az esetet, méltatlankodva felállt. Hát, nem látod, hogy hív magával le a földszintre? – kérdezte tőlem és választ sem várva indult kifelé. A macska boldogon futott le mellette a lépcsőn, s azonnal kikéredzkedett tőle a lenti bejárati ajtón a kertbe. Akkorra már én is megvilágosodtam. Hiszen annyira kézenfekvő volt a macska ráutaló magatartása, a módszer, amelyikkel előre eljátssza, hogy mit kívánna. Hiszen ujjal megmutatni vagy elmondani nem tudja.

Mindenesetre – s ez is adalék a macska karakteréhez – Mityó tíz éven át szembesített a saját egykori fafejűségemmel. Később hiába értettem már, mit akar – ezt egyébként ő is pontosan tudta, hiszen annyi mást megértek már –, mégis, ha az emeleten nem egyedül voltam, minden alkalommal a férjemnek szólt, hogy ki akar menni. Hiába ültem én az ajtó mellett, rám se nézett. Látványosan átgyalogolt a szobán a másik sarkába az íróasztalnál ülőhöz. Törleszkedéssel vagy rövid halk nyávogással szólt neki: indulás a földszintre.

Ám az a szerencsésen elég korán bekövetkezett eset, hogy képes volt megértetni velünk a kicsit bonyolultabb és az embertől némi alázatot megkövetelő kérését, nevezetesen, hogy kövessük őt, afféle gátszakadásként volt értékelhető.

Onnantól Mityóka vált a tanítómesterünkké. Ennek köszönhetően – némi túlzással – olyanok lettünk, mint a mesebeli királyfi: értjük az állatok nyelvét.

Mityóka, Gáti György felvétele

Hogy az emberek közötti kapcsolatokban mekkora szerepük van az előítéleteknek, arról már elég sokat írtak, beszéltek a szakemberek, ám arról kevesebbet, hogy az emberek és állatok viszonyát is átszövik az előre kialakított, generációkon át makacsul továbbélő, pedig gyakran teljességgel hamis előfeltevések. A macskákkal kapcsolatban számos ilyet ismerünk. S ennek, tapasztalataim szerint, a nagyobb vesztesei mi vagyunk, hiszen így lemondunk egy okos, szép és szórakoztató barátról. Például a macskánkról.

A macska magának való, magányos állat, nem képes a gazdájával olyan közvetlen kapcsolatot kialakítani, mint a kutya, szól a verdikt, s kapcsolatunk a macskával máris megpecsételődik. S ezért bizony igen nagy kár, hiszen a cicákkal sokkal mélyebb barátság köthető, mint sokan gondolnák. A velük való beszélgetés számos tanulsággal és nem kevés boldogsággal szolgálhat. Elsősorban nekünk, gazdáknak. A félreértés oka ebben az esetben is az, hogy az emberek sokkal kevésbé képesek mások odaadó (másik ember, állatok, jelenségek stb.) megfigyelésére akként, mint, mondjuk, a macskák. Rosszul értelmezik az állat gesztusait, gyakran nem veszik észre a jelzéseket, ezért a kommunikáció az állat szempontjából értelmetlenné válik. A macskákkal kapcsolatban ugyanaz az önbeteljesítő jóslat következik be, ami a „rossz gyerekek” esetében. A környezet úgy reagál jelzéseikre, ahogyan rossz előítéletei diktálják. Ezzel el is veszi a kedvüket attól, hogy a maguk részéről folyton megújuló erőfeszítéseket tegyenek a „beszélgetésre”. Majd a mélyebb, melegebb kapcsolatok kiépítésére.

A macskákkal való barátkozás előfeltétele az egyenrangúság, kölcsönösség elfogadása meg a másik intimszférájának tiszteletben tartása. Jól tudjuk, hogy a macska nem falkaállat, korántsem akar mindenáron beilleszkedni a családba, az emberi csoportba. Különösképpen nem alárendeltként. Ezek az állatok nem lesik a kegyeinket, nem függ az életük kizárólagosan a mi hívó szavunktól, nincsenek olyan ösztönös kényszer hatása alatt, mint a kutyák. Némi túlzással azt mondhatnánk, hogy a kutyával nem kunszt kapcsolatot kialakítani, de ezzel, persze, nem állítjuk, hogy a jó ember-kutya viszony nem függene milliónyi hatástól. Főképpen a gazda magatartásától. A cicákkal mégis egészen más a helyzet, nekik nincsenek főnökeik és isteneik, vagyis gazdáik. Vannak viszont személyes szimpátiáik, szinte határtalan önérzetük és sérthetetlen belső világuk. Ami talán a legfontosabb a mácskáknál esetében, roppant kifinomult, de általunk nehezen érthető a kommunikációs készletük.

Röviden talán úgy foglalhatnánk össze a dolgot: a cica mindazt elvárja tőlünk, ami egy sikeres modern házasságban elvárható. Szeretetet és annak rendszeres kimutatását, a másik személyiségének elfogadását és tiszteletét, alkalmazkodást egymáshoz az ésszerűség határáig, ugyanakkor a kellő személyes szabadság biztosítását, a kapcsolat folyamatos ápolását, megerősítését, szolidaritást és védelmet a nehéz helyzetekben. Vagyis a macskákkal autoriter, türelmetlen, következetlen embernek szinte lehetetlen megbarátkoznia.

Ahogyan a velünk élő állatok mindegyike, a macska is sokkal többet megért a mi dolgainkból, mint mi az övéből. Tapasztalataim szerint, szinte mindegyikük eleinte megpróbál velünk mélyebb kapcsolatot teremteni, ám a sorozatos értetlenségünk, esetleg rossz válasz(gesztus)unk hamar elveszi a kedvüket a behemót, ügyetlen és buta embertől. Onnantól már csak azokat a számára szükséges kapcsolati elemeket tartja fenn velünk, amelyek nélkül a házunknál sem volna érdemes tovább időznie.

Macska és macska között, persze, óriásiak a különbségek, nemcsak a fajták közötti – többé-kevésbé ismert – differenciákra gondolok, hanem arra is, hogy a cicák élethelyzete is alapvetően meghatározhatja a velünk való viszonyát. És ahogyan az emberek, minden macska önálló és különleges egyéniség. A lakásban tartott állatok természetszerűleg inkább közelebb kerülnek az emberhez; a kertben is bóklászóknak viszont egészen egyszerűen több a dolguk. Ezt a gazdáknak tiszteletben illik tartani. A nem ivartalanított egyedek pedig roppant módon elfoglaltak a párzási időszakokban, de túl ezen, egész évben a terület védelme miatt is. Ez az elfoglaltság nemcsak fizikai, de lelki megterhelést is jelent számukra, így jóval kevesebb figyelmük és türelmük marad ránk. A roppant módon túlszaporodott magyar házimacska-populáció miatt is érdemes az állatbarátoknak még idejében ivartalaníttatniuk a kedvenceiket. Ezzel nemcsak az egész állománynak tesznek jót s az egyedek élettartamát hosszabbítják meg, hanem nagyobb eséllyel tehetnek szert otthoni cicabarátra is. 

Fotó: Cicmir-Mityó-Mityi, a bizánci törpekandúr, Gáti György felvétele

Nincsen a világon jobb fagylalt, mint Halil Rufáté. Tömény, egyenletesen selymes, kellőleg édes, markáns ízekkel, soha sincsen benne jégdarabka, sem túl kemény, sem túl folyós. A puncs egyenesen mennyei, a csokoládé egy kicsit még keményebb, mint a többi, annyira csokis, elsőnek kell kérni a tölcsér aljára. A vanília bezzeg lágy krém, az eper és a málna egy kicsit habos, könnyed, a citrom valahogyan olyan hideg, ha azt nyalja elsőként az ember, akkor egy picit ráragad a nyelve, és ott van még a különös világoszöld pisztácia (mi lehet az, soha sem hallottam a nevét, biztosan csak Rufát ismeri a titkos receptjét).

Csak leszállunk a fekete, kormos mezőtúri gőzösről – hiszen már az is egy csoda, hogy csak két vonattal, átszállással lehetett megközelíteni Mamámék távoli világát, egy teljes napot tett ki az utazás, bármerre is kerültünk –, éppen csak elindulunk kifelé a vasútállomásról a rekkenő délutáni melegben, nyakig porosan és kormosan az úttól, kiszáradt szájjal, s máris mesevilágba kerülünk. A vonaton kikönyörgött, langyos Utasellátó nevű, hihetetlenül sárga, de mennyei üdítő után egy-két órával az ember úgy érezte, mintha már egy hete vonszolná magát a Szaharában szomjan. Apa meg mindig úgy érezte magát, hogy a kocsmákon kívüli terület maga a Szahara.

Tehát, botorkálunk kifelé az olajszagú, füstös állomásról, és máris a szemünkbe ötlik: Cukrászda, Ct: Halil Rufát. Be kell menni, nem vitás. S bár belülről az egész éppen olyan, mint az összes többi szerény kis cukrászda mázolt, alumínium tetejű pultokkal, monoton lassúsággal dolgozó fagylaltgéppel, homályos üvegű süteményes szekrénnyel, málnaszörppel és szódaszifonnal. Na, de ez itt nem Szabóé vagy Kovácsé, hanem Halil Rufáté.

Volt vagy tucatféle fagylalt. A tulaj nagy hangon irányította a két főkötős asszonyt a pultnál és a pénztárnál. A fagylaltot szerette maga kimérni, főleg a törzsvendégeknek. Úgy emlékszem, kis fekete bajusza volt, élénk huncut szemmel kacsintott a vendégekre. De csak a felnőttekre, a gyerekeket mintha nem is látta volna. Ha beviharzott egy-egy mezítlábas helyi erő ötven fillérrel, és kért egy gombóc puncsot, szinte rájuk sem nézett. Csak porciózott, miközben fecsegett a hölgyekkel és urakkal, mert ő nem elvtársazott meg kartársazott, mint holmi Szabó vagy Kovács.

Ha nekem két gombócot engedélyeztek, már szüret volt. Mindig túl gyorsan ettem, pedig nem is. Anya sasszemmel figyelt, és folyton egrecíroztatott: tudod, a torkod, tudod, neked nem szabad. A tölcsér mindig elázott, a végén kilyukadt az alja, az egész meleg, ragacsos lé folyt végig az ujjakon. A blúz is veszélybe került: itt a zsebkendő, fogdd az aljához, mert leeszed magad, istenem, hát már megint lecsöpögtetted, folyton ez van, talán ki sem jön a folt.

Ilyenkor hazáig összeragadóst lehetett játszani az ujjakkal. Egy kicsit összeszorította az ember, aztán szétrántotta, s a bőr csiklandósan húzódott a megszáradt fagylalttól. Addigra a fagyi és a mellé kikönyörgött málnaszörp már enyhén émelyegtette a gyomrot. Az orrban ott maradt a cukrászda szinte bántón tömény édes illata. Szünidő volt, másik világ, másik időszámítás, más szabályok. Törökök mérik a fagyit! Már alig tudtam apára figyelni, pedig éppen Rufát úrról beszélt. Talán arról, hogy szerinte a cukrász mindenkivel jóban van Orosházán, csak Musztafát utálja, a másik török cukrászt, akinek a piacnál van a boltja. De ez már szinte hihetetlenugye? Hogy még egy török és az is cukrász Orosházán.

Pedig így volt. Musztafa üzlete a piacnál, két lépcsőn kellett fölmenni a zsebkendőnyi helyiségbe. Úgy rémlik, Musztafánál csak két-háromféle fagyi volt. Nála sem nézelődni, gyorsan el kellett hadarni, hogy mit kér az ember, előre mutatni a pénzt. Ő se köszönt, de nekünk hangosan köszönnünk kellett, különben ki sem szolgált. Úgy emlékszem, talán régen a felnőttek egyáltalán nem köszöntek vissza a gyerekeknek vagy csak egy-két különc széplélek. A helyi közvélemény élesen két táborra vált aszerint, hogy melyik török fagylaltját kedvelte. Mi Rufátra, nagyanyám, például, Musztafára esküdött.

Azt viszont mindenki betartotta, hogy az egyik töröknél soha sem hozta szóba a másikat, mintha az ott sem volna a csodás poros Orosházán.

Talán a mélytengeri búvárok érezhették azt, lassacskán elveszítve az eszméletüket a fogyatkozó levegőtől és a hatalmas nyomástól, amit én. Valahogyan élet és halál, öntudatlanság és pislákoló értelem között ide-oda lökődve. Néha hallottam távoli hangokat, mintha a víz alól bugyborékolnának elő, de aztán újra a semmibe, a nagyon mély, sötét, süket semmibe, a kellemes fekete megsemmisülésbe ereszkedtem vissza.

Hajnal volt és a nagyapám próbált meg felébreszteni. Az ő hangfoszlányai emeltek ki pillanatokra az öntudatlan álom fekete bársonyából. A szememet képtelen voltam kinyitni, a szemhéjam ólomsúllyal záródott be, Nem lett volna semmilyen erő, amelyik felnyithatta volna. Azon a nyáron már nem ez volt első hajnal, amikor előző esti megállapodásunk alapján nagyapám próbált lelket verni belém a piaci napon, hogy végre elkísérhessem Mamámat. Ezúttal a végső fenyegetés, hogy nem fognak várni rám, s már itt van Kálmán a fiákerrel, valahogyan mégis elhatolt a tudatomig. S hirtelen felfogtam a helyzet súlyát.

Bár a szememet képtelen voltam kinyitni, nagy nehezen artikulálni kezdtem néhány szerencsétlen szót, hogy már jövök is, már kelek fel, várjanak, az istenért. Szinte öntudatlanul toltam le magamról a meleg dunnát, s még mindig vakon tapogattam a ruháim felé. Közben nagyon erős kísértést éreztem, hogy visszaereszkedjek és továbbaludjak, hiszen az a kevés mozgás, amit végeztem, szinte fizikai fájdalmat okozott. A levegőben tapogatva, megérintettem a blúzomat s ez egy kicsit meglepett. Óriási erőfeszítéssel egy villanásra kinyitottam a szemem. Csak homályosan láttam nagyapámat, amint adogatja a ruháimat, öltözni segít. Felültem, s már résnyire kinyitottam a szememet. Bár a szemhéjam úgy égett, mintha parazsat tettek volna rá.

Nem az a gyerek voltam, aki korán reggel frissen kipattan az ágyából. Képes voltam reggel kilencig-tízig is heverészni, felébredni, s újra elaludni. Ezt nagyanyámék egyszerűen lustaságnak tartották, hiszen nyáron a rendes ember pirkadatkor kel. Csak azért engedték a lustálkodást, mert anyám nyomatékosan felhívta a figyelmüket, hogy mi, a testvéremmel egész évben keményen dolgozunk az iskolában, jó tanulók vagyunk, megérdemeljük a nyári pihenést. A bátyámat korábban még megpróbálták rendes falusi gyerek módjára kis cselédként dolgoztatni, de anyám botrány csinált emiatt. Kilátásba helyezte, hogy eltiltja az onokákat az efféle vakációtól. Nagyanyám ettől megijedt, mert akkor kibeszélte volna őt az utca, így kénytelen-kelletlen elnézte nekünk a mihasznaságunkat.

A piacra viszont nem zavart engem senki. Magam vágytam rá, de nagyon. Hetente kétszer, pirkadatkor ugyanis megállt a ház előtt Kálmán egy fantasztikus fekete fiákerrel s egy még fantasztikusabb barna paripával, bizonyos Csillaggal. Szépen felpakolták az áru nagyobb részét a kocsira. Majd az elegánsan felöltözött, fényesen ragyogó csizmában bokázó Kálmán kocsis felsegítette az ülésre a szintén szépen kiöltözött nagyanyámat. Ezen a hajnalon végre én is ott álltam egy kissé még hunyorogva, dideregve a párás hűvösségben a néha fel-felhorkanó, hatalmas ló mellett. A kocsis szó nélkül derékon kapott s felrepített a bakra. Aztán megkerülte a gyönyörűséges Csillagot s a másik oldalon felült mellém.

Akkorra a nap felkelt, világos volt, de mivel még mindig nagyon korai órában jártunk, sajnos, senki sem állt kint a kapujában, hogy láthatott volna engem filmsztárként a bakon ülve. Pedig úgy ültem ott, mintha egy kicsit én is irányítottam volna a paripát s az egész nyikorgó, bőr- és porszagú fiákert. Csak nagypapa állt kint a kiskapuban. Így neki intettem olyan gráciával, mint aki hetedíziglen grófkisasszony. Papám pedig hamiskásan csippentett a szemével, leemelte a kalapját s azzal integetett vissza. Ettől egészen elérzékenyültem, de akkorra Kálmán már kezébe vette a gyeplőt, kiemelte helyéről a díszes ostort, oldalra nyúlt s kiengedte a kéziféket. Majd csettintett, megrántotta a gyeplőt, Csillagnak megfeszültek az izmai, patáját szinte belevágta az utca porába s kis rántással megmozdította a kocsit. Kálmán egyik tenyerébe fogta össze a gyeplőszárakat s az ostorral pedig megcsippentette Csillag izmos tomporát. A ló megmozgatta a füleit s gyorsított a tempón. Könnyebb is volt már húznia a mozgó kocsit, szép egyenletes ügetésbe kezdett.

Csodás testén csillogott a szőr, izmainak játéka – a földről nézve is mindig elbűvölt – a bakról még inkább lenyűgöző látvány volt. Már kikanyarodtunk a Horváth pap utcából, ahol Mamámék laktak. S akkor éreztem meg, mennyire csípi a combomat a durva pokróc, ami a bakon alánk volt terítve. Kálmán többször is odapörkölt az ostorral a lónak. Folyton nyers, durva hangon szólt neki. A harmadik ostorcsapásnál már nem is bírtam csöndben maradni, kérdőre vontam, miért bántja a lovat, aki gyönyörűen végzi a feladatát. Kecses, erős lábaival úgy fut, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

– Ha nem fogom szigorúan, elkanászodik – lökte oda kelletlenül a választ. Tudtam, hogy mérges, amiért egy taknyos kölyök kérdőre meri vonni, de hát én a jó kuncsaft unokája vagyok, ráadásul, szemtelen pesti gyerek. Mégsem lehet rögtön szájon vágni. Mamám csak hallgatott s Kálmán a feszültséget oldani akarva, megkérdezte, akarom-e egy kicsit hajtani a Csillagot. Majdnem leszédültem a gyönyörűségtől a bakról. Ráadásul már bent jártunk a városi részben, az utcán járókelők, akik mind láthatták, ahogy kézbe fogtam a gyeplőt. Nagyon kedvesen, udvarias hangon odakiáltottam a paripának: neeee, Csillag, neeeee. Tisztára úgy, ahogy Kálmántól hallottam. Csakhogy nagy-nagy szeretettel a hangomban, szinte lágyan. Csillag intenzív fülezésbe kezdett, nyilván próbálta megfejteni a helyzetet. Mindenesetre egy kicsit lassított is. Kálmán, nagy bánatomra, emiatt megint odapörkölt neki az ostorral. Erre a ló azonnal visszavette a korábbi iramot. Így haladtunk szépen a Fő utcán. A kövezeten ritmikusan kopogtak a patkók, Csillag teste egyenletesen hullámzott. És a melegedő reggelben mindent betöltött a ló átható, intenzív, finom szaga. Az arcom tüzelt, a torkom teljesen kiszáradt, a tenyerem izzadt, olyan szorosan tartottam a gyeplőt. Minden porcikámmal éreztem, hogy kivételes pillanatokat élek át. Hogy mi ketten: én, a gyerek meg az a hatalmas, erős és okos állat együtt dolgozunk. Visszük a piacra az árut meg a kofát, nagyanyámat s ezúttal Kálmánt is utasként.

Az érkezésnél, persze, a kocsis visszavette a gyeplőt, ügyesen befordult, s éppen ott állította meg Csillagot, ahol kellett. Leugrott, hogy Mamámat lesegítse. Csak akkor vettem észre, hogy az öregasszony végigszunyókálta az utat. Kálmán már az árut pakolta le Mamám irányításával, amikor végre én is szépen, akkurátusan lemásztam a bakról. Előresétáltam, hogy megmutassam magam Csillagnak, a kollégámnak. A szomszédos kofák integettek és mosolyogtak rám. Kedvesen kérdezgettek, miért keltem ilyen korán, miért jöttem ki már reggel a piacra. Az egyik nevetve kérdezte: tán csak nem te hajtottad ma a Csillagot?

A tények magukért beszélnek, gondoltam, s rám egyáltalán nem jellemző módon nem is szóltam, csak a fejemmel intettem: én bizony, ugyan, ki más?

 Fotó: Fiáker két lóval a szomszédos Hódmezővásárhelyen az 1960-as évek végén. (Wolfgang Leistritz gyűjteményéből)