Csala Károly

Bölcs állatiság 

                    „Nincs közönséges állat.”

                                E.T.A. Hoffmann

Nem hagyjuk éhen cicánkat,

hiszen ő nálunk családtag,

és beszélgetünk is vele,

igyekszünk kilesni véleményét,

egy-két titkát és érzeményét,

szerzett s bírt tudással tele a feje

és csaknem minden porcikája,

így hát van mit tanulnunk tőle,

s ha nem is mászunk majd fára,

mint ő, vagy háztetőre,

példa ő sok más egyébre:

hirtelen iramodásra,

erőt gyűjtő, lazító pihenésre,

amúgy meg lázító önérzetre

és alkalmazkodó megértésre,

valamint ezernyi trükkre,

amitől tűrhetőbb az élet,

ekképp ő is az életünk tükre, 

s ez élet, bár öröm, mégiscsak kényszer,

tudjuk ezt mi is meg ő is, éppen

ezért kár is volna mondani kétszer.

Macskazsáner 

Ablakba ült az élvezet.

Üveg mögött madárraj csereg.

Vadászni, álomban, mi jó!

Ablakban alszik Cicmír Mityó.

Macskameleg 

Konyha hűvös kövén

hever el a kandúr,

körötte a kövér

meleg és a csend úr.

Szuszogni sincs kedve,

dorombolni úgy se,

nemhogy fölkerekedve,

a legyet megüsse.

Macskatavasz

Hó havon nem marad, hirtelen olvad,

boldog macska szalad, lehel lelket az útra,

kényes lépésekkel kerülgetve a tócsát.

Csak buta szó, hogy a magányban leli kedvét!

Társat várni rohan, vagy üdvözölni az embert.

Több nyelven közleni tud, ért szót, szagot és gesztust,

sőt nagy kegyesen oktat is, elmagyarázza, mi kéne,

ha macskául csak dadogó gazdái nem értik.

Cicmírnek hívjuk ez ifjú kandúrt;

vedlés előtt van, s érzi: a létnek

változó örömei várják, ha itt a tavasz!

Szerény az ősz

Nincs sok dicsekedni valója az ősznek:

szél hátán ismét levelek kergetőznek.

Ámde az ősz nem költő, nincs kötelezve az újra,

szele ismét csak a régi avart viszi-fújja.

Hengergőzik a fűben egy kedves bestia,

de nincs vele nagyra, mint volna helyében

bármely víg emberfia. 

Eduard Zahariev rajza Csala Károlyról

Csala Károly

Átváltozásaim 

Más vagyok én délelőtt, mint délután,

s nyár kedvence vagyok, kit tél utál.

Átváltozom én, bizisten, önkény nélkül.

Mint piros kikelet is ahogy őszbe kékül.

Mától 

Mától ősz van,

            akármit  mond a naptár.

Örülj, vagy siránkozz:

csak ennyit arattál.

Hangod koptatott húr,

nem harsogó fanfár.

Ölelő sugarat rád

immár sápadt nap tár.

Kedvem szakadtán

 – Az ember, ugye,

hogyha kedve nincsen,

jobb kedvért kilincsel.

– Mire valók a szobamélyi csöndek,

ha nem gondolkodol el sorsodon?

Egy óra bő idő,

ha nem tudsz tenni semmit,

alhatnál legalább,

hátha az valamit lendít

kedveden.

– Fejemet letészem párna hajlatára,

gondolok immáron főleg az alvásra,

valamint mellette sok másra.

Az alvás meg vagy sikerül,

vagy kikerül.

Rémüldöző 

Kimért rémület tölti testem poharát:

rövid az élet itala.

Nem az rémít, ami nincs, az „odaát”,

hanem ami itt nincs

elvégezve –

bár tudom, hogy ez hiba, na!

Kép: Eduard Zahariev rajza Csala Károlyról 

A hely egészen más. Mások az arcok, a szagok, de mégis. Azért ez valahogyan mégis a régi önki. Hiába a poros műanyag sárkány, a bambuszrügy meg a currys rizs, a vágott szemű pultoslány, itt valami mélyen gyökerező pesti tradíció bukkant fel újra.
Emlékszem, amikor alig láttunk még eleven kínait, már akkor megtanultuk, hogy az ázsiaiak folyton mosolyognak, ez nekik a természetes mimikájuk. Másutt talán így is van, de nálunk? Főleg itt, a büfében, na itt aztán nem. Akar látni unott, szenvedő, merev arcú, hamisítatlanul közép-európaian depressziós kínai lányt? Jöjjön be Pesten egy kínai büfébe, megláthatja a pult mögött. Itt a hely szelleme erősebb az ázsiai hagyományoknál, itt a régi önki szelleme kísért.
Sokszor elgondolkodtam azon, hogyan lehet majd érzéki módon megjeleníteni a mai és holnapi ifjúságnak azt a bizonyos Kádár-kort. Az Úttörő Áruház mozaikos medencéjében úszkáló aranyhalakat, az Ifjúsági Parkba nyakkendő nélkül be nem jutó „lázadó” ifjakat, meg, például, az „önkielégítőt” vagyis az önkiszolgáló éttermet. Úgy tűntek el, mintha sosem lettek volna. A helyükbe amerikai gumikaja jött. Ha jött.

Mégis, a régi önki újra felbukkant Budapesten, ma kínai gyorsbüfének hívják. Nem teljesen ugyanaz, nem egészen ugyanazok ülnek bent, de mégis. A kínainál ugyan nincs reggel kilenckor babgulyás pacallal és nincs téglákig hatoló mosogatólével elegy pörköltszag, meg nincsenek azok az elmoshatatlanul zsíros, agyongyötört alumíniumtálcák alpakka evőeszközzel, amik új korukban is bacilusklubnak számítottak. Meg összekaristolt műanyag poharak és a kötelezőn kövér, mosolytalan kiszolgáló nénik sincsenek. Azok, akik úgy csapták bele a spenótot a csorba tányérba, hogy abban a mozdulatban benne volt egy megküszködött élet minden keserve. Itt most másféle szagok járják át a műanyag és furnérfalakat. A reggel főzött, kiszáradt rizsre a rutinosak szaftos levet kérnek, sokat. A mindig ugyanolyan jó leves forró, a kóla hideg és tiszta pohárba adják. Na, de hát ez már egy új világ!
 A kínaiban nincsenek már ott a kis nénik, akik az önkiben szerényen lecsaptak a maradékra, ha otthagyta valaki. És a kis bácsik sem, akik fogatlan szájukban élvezettel forgatták az üres csontlevest. Ők ma az étterem mögött a kukákban keresgélnek. Már nem törődnek a járókelőkkel sem, azzal, hogy megláthatja őket valaki. A szabad világ hajnalán még csak napnyugta után merészkedtek elő fűtetlen lakásaikból, hogy kikaparjanak valami ehetőt. Akkor még szégyenkeztek, hogy nekik valahogyan már csak mások szemete maradt, de aztán elfásultak. Ők is, meg mi is. Egy pillantást sem vet rájuk a rohanó világ. Hozzá tartoznak az utcaképhez: koldus, csöves, óriásposzter, merdzsó, béemvé, harmincéves Toyota, guberáló öregek. A kínaiban ott vannak a diákok minden mennyiségben, általánostól az egyetemig. Menza helyett vagy a hamburgert megunva, itt eszik a csípős-savanyút. Nekik már a gasztronómiai globalizáció hétköznapi megszokás. Ha unják a rákszirmot, benyomnak egy szuvlakit vagy vesznek a töröktől egy gyrost.
Képzeld, bameg, a Roland anyja szokott főzni vasárnaponként, újságolja egyikük tele szájjal. Hatalmas röhögés, hitetlenkedő beszólások. Az egyszerű házikoszt előttük jobbára ismeretlen. Új nemzedék, fejükön másként tapad a haj, és fogalmuk sincs arról, hogy milyen lehet a nem mirelit szilvás gombóc fahéjas porcukorral. A másik asztalnál az ötvenes férfi a szecsuáni csirkével talán éppen a régi tyúkhúslevesek illatára gondol egy pillanatra elmélázva. Mert itt vannak ők is, a magányos, elvált férfiak, akik legalább hetente néhányszor jóllakhatnak igazi főtt étellel. A válás lenullázta őket, épp hogy élnek. Az ingük pecsétes és szétnyílik a hasukon.
Öt levest, három marhást és két disznóst rizsával, meg egy tésztát – rikkant a baseballsapkás. A szomszéd építkezésről jött. Elvitelre kér mindenből nagy adagot. A kollégáknak is visz. Az öregebb szakik régen el sem hitték volna, hogy a bambuszrügyet fogják preferálni a borsos tokány helyett. Igaz, sok mindent nem hittek volna el még akkor. Egy szerény menüt az erdélyi illegális munkás is megengedhet magának, szódával. Merthogy itt van szóda is, meg kenyér. Pedig az nem éppen kínai specialitás. Csakhogy laktat és van rá magyaros kereslet.
A melós rikoltására felkapja a fejét a szőke hajú hölgy a sarokban. A szeme alatt jókora friss lila monokli. Egy pillanatra összeakad a tekintetük az elválttal, de aztán gyorsan továbbrebben mind a két szempár. Nem várnak egymástól semmit. A férfin távolról meglátszik, hogy még e szerény árú szolgáltatónál sem lehet kuncsaft. A nő kanalazza a tojásos rizst fáradtan. Ráér. Ilyen szemmel nem lehet kiállni a placcra. Megvetőn rávillan a másik asztalnál beszélgető közegekre. Azok is idejárnak a szolgálat után, ahogyan az elődeik bejártak pörköltre a régi önkikbe is.
Az új világ színfoltja a két vastag nyakú kopasz biztonsági őr. Biztonságos távolba is kell leülni tőlük. Így csak minden harmadik „ba' meg, köcsög” hallatszik át hozzánk.
Mert ott ülünk, persze, mi is.

Fotó: https://ntf.hu/index.php/2018/05/21/kozetkeztetes-a-szocialista-idoszakban-az-onkiszolgalo-ettermektol-a-city-grillig-es-egy-iskolai-specialitas-az-iskolatej/

Arról már sokan és sokat beszéltek, hogy mit jelentett Tabák Lajos Szolnoknak. Nagyon is sokat, s az a figyelem és törődés, amit tapasztalhatott még életében a szűkebb pátriájától – mindenekelőtt a megtisztelő díszpolgári cím –, jól mutatja, hogy ez a város képes megbecsülni értékes embereit. Szerencsére, nemcsak haláluk után, némileg rossz lelkiismerettel az elmulasztott gesztusok miatt, ahogyan ez oly sokszor fordult már elő a történelemben, hanem még az életükben is.

Ám most, amikor a város napját ünnepeljük, érdemes azt is számba venni, hogy mit jelentett Szolnok Tabák Lajosnak. Az a Szolnok, amelyik nem a szülőhelye volt, gyermekéveit sem itt élte, s később felnőtt életének sem minden szakaszát, hiszen lakott, dolgozott másutt is huzamosan: Kaposváron vagy a fővárosban. Mégis, nyugodtan mondhatjuk, hogy Tabák Lajosnak Szolnok volt az otthona. Ide jött haza, bármerre vetette is a jó, és gyakrabban, sajnos, rossz sorsa.

Ennek a Tisza-parti városnak az utcáin, terein járt-kelt igazán otthonosan, s egyáltalán nem véletlen, hogy örömmel ragadta meg az alkalmat, ha állandó lakosként is ide térhetett vissza. Tabák Szolnok nevét beírta a fotográfia egyetemes történetébe jól ismert, immár nyugodtan mondható, klasszikus képeivel. Azokkal a lázító fotográfiákkal, amelyek tartalmukkal és formájukkal is a társadalmi és művészi határokat feszegették. Ám Tabák Lajos nemcsak ilyenféle fényképeket készített ebben a városban, hanem nagyon is személyes hangulatú, költői műveket is. Tabák Lajosnak a Tisza az év minden szakában kifogyhatatlan vizuális témája volt. Megörökítette a víz játékos csillogását a nyári napsugárzásban, lefotózta az őszi folyó melankolikus hangulatát. Különösen szerette a téli Tisza drámai jellegű képi világát. A jégzajlás nyugtalanító formai játékait, a markáns fekete-fehér téli világ monokróm változatosságát. A befagyott és behavazott folyó és a part felületének izgalmas textúráját s az emberi aktivitás mozdulatlanságba merevedő nyomait, a letakart csónakokat, csónakházakat a jég fogságában. A természeti témát is az újító művész szemével látta, s igyekezett megtalálni a meglepő nézőpontokat, képkivágásokat. Még azokon a tájképein is, amelyeken nincsenek emberek, oly megkapó személyesség, intimitás, szeretet és ragaszkodás fedezhető fel e vidék, e város iránt, amelyik sokat elárul az amúgy roppant szemérmesnek, az érzelgősségtől, túlzó emocionális gesztusoktól szinte irtózó Tabák Lajos Szolnok iránti rajongásáról.

De még ennél is többet mutatnak az „emberes” alkotások. A csónakversenyre készülődés nyomai, igazi avantgárd nézőpontból: madártávlatból, a stég és a köréje virágsziromként kapcsolódó csónakok izgalmas mértani formája olyan derűs, élettel teli, hogy az embernek, ahogy nézi, szinte megmelegszik a szíve. Másik kedvelt vízparti témája, a pecázók több képen is megjelenik. Magamban ezeket a fotókat a béke pillanatainak neveztem el. Szinte hallani a halkan, békésen csobogó vizet, érezni a lemenő nap még melengető sugarát. Az állókép azt sugallja, hogy itt és most alig mozdul valami. A horgász nyugodtan üldögél, gyönyörködik a tájban, nem siet, ráér merengeni, álmodozni. A gyerekek is elcsendesülnek a pecabotot fogva, lábukkal egykedvűen beletúrnak a langyos homokba, halkan beszélgetnek, vagy dudorásznak talán. Csak a víz áramlik lassan, megállíthatatlanul, ahogyan a múló idő. A pusztító viharokat és véres kataklizmákat hozó 20. században élt és sokat szenvedett művész számára a békés Tisza-part a boldogság metaforája lett. A csöndes, harmonikus, de élettel teli látványok a csöndes és harmonikus egyéniségű, az életet mindenkor igenlő Tabák Lajos fotográfiai ars poeticájának fontos elemei. Szociofotói mellett, azokkal együtt adják ki az alkotói személyiség teljességét.

Szolnok varázsa a kép másféle mestereit is megérintette. A művésztelep világhírű alkotókat fogadott be és bocsátott ki. S Tabák Lajos Szolnok iránti vonzalmában a művésztelep s művészei is eminens szerepet játszottak. Idővel mindennapos vendég lett a szobrászok és festők között. Részt vett vidám kerti mulatságaikon, fényképezte őket munka közben és a munkák közti közös vigasságokon. Nem eggyel közülük barátságot kötött. Ezekre a barátságokra élete végéig büszke volt. Amikor a Széchényi Könyvtár Oral History archívuma számára több napon keresztül volt módom faggatni őt az életéről, többször szóba hozta Aba-Novákot, Borbereki Kovács Zoltánt vagy a Pólya testvéreket.

Emlékszem rá, milyen boldog volt, amikor megtaláltam a művésztelepen készített egyik fotójának nyomatát az Újság című hírlap 1930-as évekbeli hétvégi mellékletében. Tabák Lajos pontos instrukciói alapján kezdtem a kutatást az Országos Széchényi Könyvtár mikrofilmnéző termében. Az Újság jónéhány évfolyamának mikrofilmre másolt változatát tekergettem végig az egykori NDK-ban gyártott kényelmetlen vetítőberendezéssel, míg végre sikerült ráakadnom a két kisleányt ábrázoló fotóra. A két művészcsemete a vadvirágos réten, alulról fényképezve, izgalmas nézőpontból a hétvégi melléklet hátsó címlapjának teljes oldalát kitöltötte. A látvány egyszerre sugallta a győzedelmes élet erejét, meg az ember és a természet szoros, magától értetődő kapcsolatának fontosságát.

Ezt a látványt is Szolnok ihlette, ahogyan számos konstruktivista szemléletű meg expresszív alkotását is. Tabák büszkén mondta el azt is, hogy Kassák Lajos meleg szavakkal dicsérte őt látásmódjáért már az 1930-as években s még évtizedekkel később is. Márpedig mestere szavára Tabák mindig is sokat adott. Hűséges volt Kassákhoz akkor is, amikor nem volt kifizetődő barátkozni az avantgárd pápával. Ahogyan hűséges volt Szolnokhoz élete végéig. Otthon érezte magát itt a folyton változó, mégis örök Tisza partján. Ő pontosan tudta,  otthont találni magunknak a világban, talán a legnagyobb kincs. Az otthon a nyugalom és béke helye, az erőgyűjtésé s az alkotásé. Az otthoniak számon tartanak minket érdeklődő szeretettel az életünkben, s emlékező gyengédséggel még utána is.

Ahogyan Szolnok számon tartja jeles fiát, Tabák Lajost ezzel a mostani szép tárlattal is.

Elhangzott 2008-ban az Aba-Novák Agórában.

Régi fényképeket nézegetni élvezetes és tanulságos is. A régi fotók józanságra intenek. Személyes sorsunk a térben és az időben is halvány ponttá kezd zsugorodni a múlt látványának gazdag életszerűségétől. Létünk a nagy egészben apró mozzanat. Megrázó tán, de nem nagy felfedezés. Ha Marcus Aureliusra gondolunk, csodálkozhatunk: római imperátorok is tudták ezt egykoron. Szerénységre intenek a múlt képei. S erre talán nagyon is szükségünk volna.

S ha néha odaadón bírnánk figyelni, mondjuk, a régi fotókra, tisztábban látnánk sok mindent. Egy percig sem vennénk komolyan például, amit komolykodó esztéták és műítészek állítanak: a fotó ma már csakis képzőművészet, s az igazi érték a teremtett képekben van, állítják. Na, de nézzenek csak szét a tablókon! Száznál alig több, fekete-fehér fénykép, jórészben néprajzi dokumentum és naiv amatőr felvétel, s micsoda vizuális erővel ragadják meg a nézőt! Lehet-e kétségünk afelől, hogy a fotográfia legfontosabb küldetése a megörökítés? Mennyi jelentést, micsoda gazdagságot rejt magában a múlt fényképi lenyomata, alig felfogható. Ahogyan múlnak az évek, úgy dúsulnak föl a régi fotók, s értékük – nem a talmi piaci árra gondolok most – felbecsülhetetlen. Micsoda kincsestár lapul csak a tér túlsó oldalán, amelyikből efféle merítés varázsolható elő. Örülhetünk neki, hogy a kincsek értő kezekben vannak. A Néprajzi Múzeum munkatársai nemcsak óvják és szeretik, de ismerik is a rájuk bízott értéket. S biztos vagyok benne, ha Húsvétra vagy Szent Istvánra kérnek tőlük egy tárlatra valót, akkor is ugyanilyen nívós munkával állnak elő. 

S jól esik látni, hogy az ország háza előtt megint fényképkiállítás van, a meghívón pedig a Néprajzi Múzeum mellett ott az Országgyűlés neve is. Jó helyük van ezeknek a ródlizó falusi lurkóknak, a rőzsét cipelő néniknek, a jeges patakban mosó asszonyoknak, a betlehemező suhancoknak az ország szimbolikus főterén. Az egyes ember élete a nagy egészben egy kis mozzanat. Ez igaz, de ezek a kis mozzanatok adják ki a sorsunkat itt a Kárpát-medencében és a nagyvilágban egyaránt. Márpedig a sorsunkból érdemes volna okulni, összevetni múltat és jelent.

Ezernyi emlék rohant meg, amikor ezeket a fotókat először megláttam. Felmenőim arca köszönt vissza a képekről, dél-alföldi s palóc őseimé. Hallottam a téli munka hangjait, éreztem az ünnepek fűszeres illatát, a hideg megint csípte az arcom, ahogy elgémberedett ujjal segítettem a tűzifát gyűjteni. Pedig mi nem egészen így díszítettük a fát, nálunk nem így öltözött a nagymama, a férfiak sem így pecáztak a lékek mellett, gondoltam, de egy valami ugyanúgy volt, mint ezeken a régi képeken. Közelebb voltunk egymáshoz. Az emberek közösen dolgoztak, ünnepeltek, sírtak és örültek. Félre ne értsenek, nem volt ez idill. Legalábbis szerintem nem. Részben kényszer volt,  részben tradíció, de ez most mindegy is. S volt bizony ellentét, árulás, bántás és megalázás, de mégis. Tudtunk a másikról, s ő is tudott rólunk. Ha az ember gyerkőc volt, a többi hasonszőrűvel siklott a közösen kicsúszkált jégen, míg a Mennyországban csengetének. Nem is lehetne másképpen, gondoltam volna annak idején, ha eszembe jutott volna ilyesmin morfondírozni.

A főváros falusias peremén, ahol jó ideje élek, a szembe szomszédom hét év után fogadta először a köszönésemet. Kétszer beszélgettünk az időjárásról az elmúlt bő tíz év alatt. Nem is lehet ez másképpen, gondoltam eddig, ha ilyesmi egyáltalán eszembe jutott. Most meg azon morfondírozok napok óta: tényleg,  Így a normális?

Ha néha odaadón tudnánk figyelni, mondjuk, a régi fotókra, tisztábban látnánk sok mindent, biztos vagyok benne. Kedves közönség, jó szórakozást és odaadó figyelmet kívánok ehhez a remek tárlathoz.

(Szabadtéri kiállítás a Kossuth téren a Néprajzi Múzeum gyűjteményéből, megnyitó 2011. november 26.)

Vigyázni kell a fotográfusokkal. Több évtizedes tapasztalat mondatja ezt velem. Hallgassanak rám. A fotográfus rendez egy kiállítást, mondjuk, Azok a 60-as, 70-ek évek címmel, s rögtön azt a látszatot kelti, hogy a manapság oly divatos – és valljuk be, oly szánalmas – nosztalgia hullámára akarna felülni. Nézegetjük a közelmúlt trendi retró világát, egykori sportolókat, ma már öregecske kortársaink fiatal arcát, a karcsú Szűcs Lajost vagy a Magyar vándort a lovon, a zsúfolt lelátót a focimeccsen, s egy bizonyos életkor fölött már lehet is sóhajtozni, s emlegetni a régi szép-csúnya időket. 

Ráadásul a szakmabeliek is nosztalgiázhatnak kedvükre a régi technikát, mechanikus kamerákat, gyönge fényerejű negatívokat, hívókat és nagyítópapírokat emlegetve. Bezzeg, akkoriban mennyivel nehezebb volt egy-egy sportképet megcsinálni, bólogatnak sokan jelentőségteljesen. S tényleg, sokkal nehezebb volt. Joggal csodálhatjuk Almási mestert, némelyik bravúrja szinte megfejthetetlen. Még a kollégái is csak a fejüket rázták, amikor meglátták például a Futbalettet, A sorfalat vagy a vízbe csapódó úszó fotóját.

S most, a 21. század elején, a digitális és virtuális világban, a szinte mindent tudó fényképezőgép-csodák, okos szoftverek és milliószám készülő fényképek korszakában udvarias hümmögéssel dicsérhetnénk a régi jó képeket mint kuriózumokat, mint múzeumi tárgyakat. S a fiatalabbak udvariasan félrefordulva ásítozhatnának.

De a fotográfusokkal és a fotókkal is vigyázni kell, ahogy már az elején említettem. A jó fotóst nem olyan könnyű a képzeletbeli vizuális nyugdíjas otthonba betessékelni. A képei ugyanis elevenek maradnak, sőt, ahogy azt már annyian és annyiszor, de jogosan elmondták, a régi fénykép csuda dolog – képes egyre elevenebbé válni, ahogyan korosodik. Almási László képein lehet ugyan nosztalgiázni, de nem érdemes. Inkább alaposan tanulmányozni javallottak ezek a harminc-negyven éves fölvételek. Én már jó ideje nézegetem őket, de még mindig tartogatnak meglepetést. Arról árulkodnak, sok más mellett, hogy a visszafogott, fegyelmezett, kevés eszközzel dolgozó fotós képei gyakran hatásosabbak, mint a bombasztikus, szenzációsnak szánt felvételek. Meg arról, hogy a fényképezésben a műfajtól és témától függetlenül létező alapszabályok betartása kötelező, hogy a sportfotót is ugyanúgy meg kell komponálni, föl kell építeni, vagyis meg kell alkotni, mint bármilyen másikat. Ami persze roppantul nehéz, talán a legnehezebb.

Mert az tényleg tagadhatatlan, hogy ehhez a témához tengernyi türelem, odaadó figyelem, remek reflexek, nagy állóképesség, elnyűhetetlen idegek, komoly előzetes fölkészülés, magabiztos sport- és fotográfiai szaktudás és megannyi más kell. S nem árt a tehetség sem. Az a nehezen megfogható valami, ami miatt a több évtizednyi fegyelmezett sajtómunka termése a kiállítóterem falán átlényegül alkotássá. Az elvitathatatlan dokumentumérték mellett a szerénynek látszó fekete-fehér fényképek egyre többet mutatnak meg a legalapvetőbb emberi ügyeinkről. A győzelem öröméről, a veszteség és legyőzetés terhéről, félelemről és kínról, a nagy játékról, amit életnek hívunk amúgy.

Mindehhez Almási László a sportot használta témául. Ez volt a föladat, mert ez volt a munka. Bravúrosan oldotta meg? Amennyire csak lehetett, hiszen a lapnak jó kép kell. Ám az évek múltával már nem a téma vagy technikai bravúr, csakis a képek humanista üzenete és a fotográfiai mívesség számít. Ha hallgatnak rám, ezt keresik a mostani kiállítás fényképeiben is.

(Elhangzott Almási László Azok a 60-as, 70-es évek című kiállításának megnyitóján a Barabás Villában 2009. április 23-án.)

Ebből az új kiállításból úgy látszik, Szilágyi Lenke egészen másba fogott, mint amit már megszokhattunk tőle. Nem fekete-fehérben, hanem színesben fényképez, nem az itt-ott elé táruló esetlegességekből örökít meg olyan momentumokat, amelyekben érez valami számára fontosat a világot járva, hanem fegyelmezetten csak egyetlen konkrét témával szöszmötöl. Bulikba jár, hogy mulatozó, szórakozó embereket figyeljen a kamerájával. Éppenséggel nem a lassacskán csordogáló időben, nem a világ hátsó udvarában lézengőket figyeli. Ellenkezőleg, a felfokozott, lüktető, vibráló, villódzó atmoszférában pörgő, forgó,őrjöngő alakokat keresi. Azokat, akik a szórakozás extázisát kívánják átélni, a lehető legintenzívebben, azokat, akik a legtöményebb hang- és képélményekre vágynak. Valami másra, mint a hétköznapi, valami varázslatra. Ezekben a buli-terekben minden tömény, a felfokozott sebességgel vágtató idő pedig annyira sűrűvé lesz, hogy szinte állni látszik. Minden más, és talán mégis ugyanaz. A színes reflektorok fényében tekergő gőzoszlopok, a körvonalakat sejtelmesen lágyító füstfelhők, az abszurd árnyakkal szabdalt táncoló testek univerzuma ugyanúgy a valóság súlyos lenyomata, mint a pesti bérház lépcsőfordulójában kapirgáló fehér tyúké (Szilágyi Lenke egyik korábbi képén). Ez is, az is végtelenül, fájdalmasan evilági és mesebeli is egyben. A felszabadultnak látszó bulizók fehér testének esendősége, a kékben vagy vörösben, mint könnyű álruhában didergő alakok, s a Cinetrip sárga vízében a világból kilebegni készülő férfi láttán egyre inkább az a gyanúnk támad, hogy Szilágyi Lenke most is azt teszi, amit eddig mindig. Mutatja, amit látni sem akarunk. A lét elviselhetetlen könnyűségét.

(Szilágyi Lenke 2006. március 12-én kezdődő online kiállítása elé.)

Félve kezdem a mondókámat, mert amiről szólni akarok, azzal felbőszítettem már korábban jó néhány fotográfust, aki a természetet tartja fő vagy egyetlen témájának. Mégis újra csak előhozakodom vele, mert Zsila Sándor barátom mostani tárlata felbátorít, s az igazamban tán akarata ellenére is megerősít.

Azt találtam írni régebben egy nagy művészettörténész szaktekintély, Fülep Lajos mögé bújva, hogy a természetben egyedül az ember az érdekes. A nagyszerű magyar műértő arról értekezett, hogy a múzeumok és galériák telis-tele vannak szebbnél szebb, roppant mívesen és élethíven kidolgozott természetábrázolással, s a látogató mégis udvariasan morzsolgatja el ásításait a szája sarkában, mert önmagában véve a természet képe a képen nem bírja megütni a szívünket. Csakis akkor, ha a természet ábrázolását szemlélve, egyszeriben egy hozzánk hasonló, esendő, szenvedő, küszködő ember természetet szemlélő tekintetébe akad a szemünk. Csakis a művész, a „közvetítő” lelkének zavarba ejtőn lemeztelenített látványa kavar fel, zavar össze és simít ki akár egyidejűleg is. Csakis a természet ürügyén megmutatkozó embertárs teheti izgalmassá, egyénivé a látványt, csak ez adhat súlyt és tétet a nagy játszmának, amelyikben a siker és bukás, az igazság megtalálásának és a végzetes eltévedésnek lehetünk megrendült vagy hűvös tanúi, mi a nézők. Műélvezők.

Hiszen magunkat keressük minden fűszálban és minden emberi tekintetben is folyton, életünk végéig. Akkor is, ha nem tudunk róla s akkor is, ha megadatik nekünk, hogy a saját lelkünkkel beszélő viszonyba keveredhessünk. Ha tudatában vagyunk, ha nem, elsősorban is magunkhoz van közünk, és csakis magunkon keresztül a másik emberhez. Csakis ezen a szűrőn, emberi és egyedi mivoltunk teljességén át vagyunk képesek minden jelet, ingert, látványt értelmezni – ha akarjuk, ha megdolgozunk érte. Amikor azt érezzük, hogy elmerülünk a természet szépségében, akkor a saját lelkünk gazdagsága rezonál a hatmatcsepp csillogásában, vagy egy pompás szürke paripa izmos testének képében. Micsoda jutalom az, ha képesek vagyunk átérezni a pillanat fontosságát. Ha értjük és érezzük Goethe szavait: „Végtelenül értékes minden lelkiállapot, sőt, minden egyes pillanat, mivel az egész örökkévalóságot képviseli.”

Van, aki sokat tanul és dolgozik ezért a tudásért, és jól is teszi. De van, aki csak úgy rátalált az igazságra. Ilyen a mi barátunk, Zsila Sanyi, aki ugyanúgy pertuban van a világgal, ahogyan itt az egyik költemény is szól róla. Jár-kel a világban, folyton szemlélődik és megörökít, folyton felfedez és megfejt s nem győz örülni a pillanatnak. Lehasal az apró virághoz, felnéz a magas égboltra, átfogja a horizontot és nagyítót helyez a mikrovilágra. Látszólag folyton mást csinál, de mindig ugyanazt. Folyton csak magáról beszél: fűben, fában, virágban önmagát keresi és találja meg.

Mi pedig először tán azt hihetjük, hogy a természet izgalmas világában kalandozunk, ha a fotóit nézegetjük, de aztán rájövünk – ki előbb, ki utóbb –, hogy mitől izgalmas mindez, mitől sajdul meg a szívünk. Hát, attól, hogy ez nem „a” természet, hanem Zsila természete. Zsila Sanyi jó természete.

S a képek nézőiként mint megrendült szemtanúk hirtelenjében rájövünk, hogy nem árvalányhajat és naplementét látunk csupán, hanem egy esendő ember titkait fürkésszük. Vágyait, szorongásait, örömeit és bánatait finoman képekbe csomagolva. El is pirulhatnánk zavarukban, mint rajtakapott kíváncsi leselkedők, ha a körülmények nem segítenének, ha nem tehetnénk úgy, mintha egy fotótárlaton volnánk, ahol szép képeket nézegetünk s még szép verseket is olvasunk melléjük. Elbújhatunk a szerepünkbe, álldogálhatunk, mint jól nevelt közönség, türelmesen végighallgatjuk, ahogyan valaki mondja a megnyitóbeszédet, okoskodik és elemez, még muzsikát is kapunk.

Meggratuláljuk a mosolygós művészt, diskurálunk az ismerősökkel. Tán csak hazafelé menet a hirtelen beállt csöndes pillanatban tolulnak fel bennünk az Elfeledett érzések.

 Elhangzott Zsila Sándor Elfeledett érzések című kiállításán 2006. augusztus 31-én az Újpesti Gyermek- és Ifjúsági Ház

Azt mondják, a generációkat az választja el egymástól, hogy egyre kevésbé értik a másik szavajárását. Megyek a Moszkvára!, találkozzunk a Moszkván! – mennyiszer hangzott el sok évtizeden át és senki sem értette félre. Senki sem gondolta úgy nálunk, Budapesten, az orosz fővárosig kellene utaznia, hogy a híres óra alatt találkozzon a társával.

A Moszkva tér nemzedékek emlékezetébe ivódott be méghozzá afféle Janus-arcú helyként. Ahogy e képek szerzője, Móricz-Sabján Simon is írja: „… hideg, szélfútta, barátságtalan közlekedési csomópont, mégis szeretettel gondolt rá szinte mindenki, aki ismeri.” Olyan csúnya, hogy az már szép? – a csoda tudja, mi is adta rémítő báját ennek a szabálytalan térnek, de hogy volt neki, az biztos. Nem túlzás, ha azt állítjuk, kultikus hely volt a Moszkva. Ha látták a Kiscelli Múzeum remek kiállítását róla, pontosan értik, mire is gondolok.

Na, de elég, ha csak itt, e fotókiállításban körülnéznek. Móricz-Sabján Simon nagydíjas sorozata éppen ezt a nehezen magyarázható és megérthető ellentmondásosságot tárja elénk húsz képpel. Tétovaság, esetlenség, nyomorúság, rendetlenség, a végletekig legatyásodás mementói ezek a képi ikonok. Mégis valami emberien kócos evilágiság, őszinte és leplezetlen megmutatkozás árad a fényképekből. Az eleven élet, a nekünk oly ismerős – a gazdagabb és szerencsésebb nemzetek polgárai számára érthetetlen – kelet-európaiság, na, jó, közép-európaiság miliője. Az a szűkebb és tágabb környezet, amelyik józan ésszel élhetetlennek tetszik hosszabb távon, mi mégis itt dekkolunk már nem is mondom – nehogy összevesszünk ezen is – mióta.

Nézzék csak meg, környezet és ember mennyire harmóniába simul itt, a Moszkván! Éppen azon a helyen, amelyiknek minden szöglete nélkülözi a harmóniát. Móricz-Sabján kutató, de végtelenül empatikus tekintete előtt nemcsak a tér elhasznált és kicsorbult kövei ragyognak föl az éjszakai fények rideg sugaraiban, hanem álmaink játékautója, az esetlen öreg BKV busz is mesebeli történeteket idéz föl. A szelíd nénik mintha már maguk is csak emlékképként léteznének a térrel szinte eggyé válva. Mi pedig mintha ott állnánk az üres tér közepén a két gyanús vízfolyás között enyhén görnyedten az egykori postapalota árnyékában és a Fornetti fényében, de nem tudnánk eldönteni, hogy éppen menni készültünk vagy megérkeztünk már végérvényesen. A sokat látott egykori telefonfülke magán hordja történetét, mint az öregedő ember arca ráncait a szeme alatt karikákkal és táskákkal. Erre a fényképre még odafér a hajléktalan fekhelye – na, nem véletlenül, hanem a remek kompozíció miatt –, hiszen odaférnek ők maguk is már negyed százada a nagy nemzeti képbe. Nélkülük nincsen Moszkva tér, ők itt már a rendszerváltást is megelőzték. Szerzőnk úgy mutatja nyomorúságos álmukat a lágyan ringatózó szép nyírfácska alatt, azt hihetnénk, mindjárt itt a tündér, s varázspálcájával megtöri a rossz varázst. Ha varázslat és tündér nem is, de „smile”, vagyis mosoly jut azért ide, legföljebb vegyeskereskedés alakjában. És van kacaj, buli, sörös pult és gördeszka, orchidea a kedvesnek – az ifjú szív nehezebben törik meg.

Nem szemelgetek tovább a képekből, hiszen mindhez kitalálhatnék egy-egy történetet, majd megteszik, kedves nézők maguk is. Hiszen mint minden igazán jó kép, ahogy e tárlat összes fotográfiája egyszerre zárja kerek egész vizuális mondatba a látottakat és enged mégis a képzeletnek szabad utat. Alkotójuk nagyon tudatosan készítette el mindet és a saját véleményét is elmondta a képeivel a Moszkváról mint szimbolikus térről. De Móricz-Sabján Simon vérbeli demokrata: teret enged a többi vélemények, értelmezésnek egyaránt.

Tán csak a félelmetes nagy markoló meg a lehanyatlott villamosmegálló tábla láttán szűkül a néző értelmezési tere: a pusztítás látványa szorongató. S talán csak ezeknél a fényképeknél tudatosul bennünk a sorozat atmoszférájának egysége. Az alkotó biztos kézzel fogja össze a vizuális elemeket, s rendezi ezt a dirib-darab világot egy nagyobb képbe. Ez már nem a napnyugta, még csak nem is az alkony ideje, amikor tán reménykedünk az utolsó fénysugarakban. Ez már a koszlott budapesti éjszaka monokróm valósága. A Moszkva téren rég lement a nap.

Miközben nézzük e nagyszerű fiatal fotográfus, Móricz-Sabján Simon műveit, a képeken a mosolyokban, didergésben, megtört tekintetekben, járdarepedésekben és leszaggatott plakát fecnikben keressük a választ itt Európa közepén: holnap vajon mire ébredünk majd?

Most október 13-án, a hivatalos napnyugta 17.58 előtt két perccel ezzel a nem igazán költői kérdéssel megnyitom a „Moszkva tér” című tárlatot.

Elhangzott Móricz-Sabján Simon: „Moszkva tér” című kiállításának megnyitóján a Cultiris Galériában 2016. október 13-án.

Tisztelt házigazdák, kedves vendégek! 

Az se baj, ha egy kicsikét félreértenek: először is megkérem Önöket, lazuljanak el, lélegezzenek mélyeket! Igyekezzenek az agyukat egy kissé megtisztítani attól a rengeteg gondolattól és eszmefoszlánytól, amelyik most, ebben a pillanatban is a saját életük millió kisebb-nagyobb ügye körül kering. Próbálják meg átadni magukat egyetlen dolognak. Kezdjenek el figyelni. Csak úgy, ahogy, mondjuk bármelyik macska is képes, amikor csak akar.

Ha azt hiszik, hogy összpontosítás és tudatos fegyelem nélkül, tehát minden további nélkül képesek nézni, odafigyelni, képeket meglátni, mondjuk, egy tárlaton, ki kell önöket ábrándítanom. Éppen manapság, a közhelyig emlegetett vizuális képi világban veszítjük el biológiailag belénk kódolt meglátó képességünk javát. Ugyanis alig bírunk egymásra, sőt, bármire is igazán odafigyelni. Odaadni magunkat, ha csak átmenetileg, de szinte teljes mivoltunkban a külvilágból érkező jeleknek.

Jóbarátom panaszkodott a minap: saját készítésű elektronikus levelezőlapján két apró, de jól látható poént helyezett el. Nem volt olyan a címzettek közül, aki mind a kettőt észre vette volna.

Mindenütt álló és mozgóképek vesznek körül minket. Úgy hisszük, a vizuális információk, a képek dekódolása szinte öntudatlan képességünkké vált. Már annyi mindent megtapasztaltunk a fényképekről is, hallottunk a nézőpontról, a kompozícióról, a tónusok drámai erejéről, a fényekben rejlő artisztikus lehetőségekről és sok másról. Láttunk jó képeket, s örömmel fedezzük föl, ha ilyesmibe botlunk. A tanultakat szépen felmondjuk, az egyszer már feltört kódokat örömmel nyitjuk föl újra és újra. Gyorsan, újat, tovább – szól korunk parancsa. A húsvéti lapon a nyuszit már a szemünk sarkából is beazonosítjuk. S készen is vagyunk a nézéssel, loholhatunk a következő látványhoz. S ha volt ott még valami? Hogy klasszikust idézzek: a nyúlon túl?

A jó képek generálta műélvezet – s csöndes elégedettség, hogy ehhez is konyítunk azért valamelyest – szinte elvarázsolja a nézőt. Nem, nem itt! Itt ilyesmit ne keressenek. Itt nincs varázslat, sem a gyors fel- és ráismerés keltette könnyű öröm. Itt, hogy úgy mondjam, olyan kúl a hangulat. Ennek a tárlatnak a képei szinte magukba záródnak. Az alkotó pedig egyáltalán nem siet a segítségünkre. Nem kínálja a könnyen fölismerhetőt: sem az izgalmas nézőpontot, sem a trendi dekompozíciót, sem a tudatósan kócos életlenséget meg a többi alkotói truvájt.
Dezső Tamás fotográfus ezúttal visszavonult, hátra lépett egyet, vagy inkább kettőt. Pedig, aki látott már tőle ezt-azt, tudhatja, mire képes, ha akar. Hatásosan, bravúrosan, rafináltan. De itt középre komponál, józanul kiegyensúlyoz. Kerüli a varázslást a fényekkel, a harsogó színekkel, a rikítón feleselő formákkal. Annyira megalvasztja a valóság lefényképezett darabkáját, hogy szinte valószerűtlenné teszi. Úgy kínálja, mint egy időkapszulát. S ebben a kapszulában egyetlen dolog van, de az szédítő töménységben: a banális felkavaróan érzéki valósága. Itt a fűszál igazságát láthatjuk meg, ha van neki.

Tehát, mély lélegzet, egy lépés hátra: fogjuk át a képegészt, a zsigerekig lecsupaszított esendő témát. Közép-Európa elfelejtett, itt felejtett múltjának néhány mozzanatát. Aztán még egy lépés hátra: hogy a képeknek közük legyen egymáshoz. A körvonalak, horizontok, tónusok és párhuzamok mint rímek találjanak egymásra. S így, az elfelejtettnek hitt múlt mozzanatai sivár jelenünk színfalaiként tűnnek föl mindenfelé.

Aztán két lépés előre és még egy kicsi: lépjenek be a képbe bátran, ahogyan Kuroszava csodás filmjének, az Álmoknak a szereplője Van Gogh festményébe. Dezső Tamás fotográfiáiban járva hallgassák a madarak szárnycsapásainak csöndes hullámait, hunyorogjanak a levelek közt áttörő napsugártól, érezzék a gyomok simogató-karcoló érintését. Lazuljanak el, lássák meg a fűszál teljességét. Csak lassan! Itt nem kell sietni tovább, nem kell kutatni az újdonságot, ráérünk a következő élménnyel. Itt semmi sem állja az utunkat. Senki sem zavar. Még a szerző sem. Félrehúzódott udvariasan. Rajta nem múlik. Rajtunk a sor. Próbáljuk ki, képesek vagyunk-e még önzetlenül és mohó érdeklődéssel megfigyelni a világot.

Ha  igen, akkor talán még van remény. Még kitörhetünk a keményen ránk záródó időkapszulákból.

(Elhangzott Dezső Tamás: Itt, bárhol című kiállításának megnyitóján, Raiffesien Galéria, Budapest, 2011. május 9.)